„Mindenkitől lehet tanulni”

Takarosan felújított, robosztus polgári lakóépületbe, a ma zeneiskolaként működő „Kiegl-házba” kalauzol novemberi találkozásunk alkalmával a bajai csellótanárnő, Bellyeiné Horváth Györgyi. Kutakodni jöttem, amolyan nyomozásra, de legfőképpen személyes ismerkedésre: nem egy versenyen találkozhattam ugyanis az ő iskolájából kikerült remek csellistanövendékekkel. Az egyik sikert a másik után aratták; e mögött pedig kell, hogy legyen valami. Vaskos fehér falak övezte zárt falépcsőn, boltíves ablakú, világos tornácon keresztül jutunk terme eldugott bejáratához; a kettős ajtó mögött feltáruló tágas szoba azonban ismét fényárral fogad. Nagy szőnyegen szék kottatartóval, szemben tükör, oldalt, állványon kicsitől a nagyig: hangszeres „szamárlétra”; mellettük szekrény. Mi az íróasztalhoz ülünk le.

 – Bajai vagyok, magam is itt jártam zenei általánosba és zeneiskolába. A főiskolát Pécsett Sasy Iringónál(1) végeztem. Utána rövid ideig Szekszárdon és Kiskunhalason tanítottam, végül hazakerültem. Azóta tanítok itt csellót, a pályára készülőknek szolfézst. Egy-egy évben zeneóvodai foglalkozásokat is tartottam. Jelenleg tizenöten járnak hozzám hangszert tanulni, a zenei pályát eddig kilenc növendékem választotta.
 – Ők Kecskeméten, Agócs Mártánál folytatták tanulmányaikat. Honnan a jó kapcsolat?
 – A kezdete a nyolcvanas évek közepére tehető. Akkoriban indult ott a zeneművészeti szakközépiskola, és egy zenei pályára készülő tanítványommal elmentünk meghallgatásra. Gondoltam, körülnézünk; tizennégy évesen elkerülni a szülői háztól meglehetősen kockázatos, meg kell fontolni, mit tanácsoljak a szülőknek. De már az első alkalommal kiderült, hogy pedagógusi hozzáállásban, alaposságban, zenei, technikai megoldásokban hasonló az ízlésünk. Így kezdődött. Azóta minden tanítványomat hozzá viszem; a legtehetségesebbeknek már hetedikes-nyolcadikos korukban ott a helyük. Máshol is együtt dolgozunk egyébként: idén hatodik alkalommal tanítottunk együtt a kaposvári vonós táborban. S ha diákjaival versenyre készülnek, természetesen eljátszhatják műsorukat Baján is.
 – A kaposvári táborban is a tiéd a zeneiskolás korosztály?
 – Igen. De a többiek, Márta és Ádám tanár úr(2) is foglalkoznak a különböző életkorú csellistákkal. A kollégák pedig – nagy örömünkre – az ország minden részéről küldik hozzánk tanítványaikat. S nemcsak ide, a mi bajai táborunkba is.
 – Arról még nem hallottam.
 – Pedig huszonhárom éve minden évben megrendezzük; igaz, nagyobbaknak szól. Nehéz lenne felsorolni a húsz év alatt a zenei táborban tanító kiváló művészeket, tanárokat, de szeretném megemlíteni Perényi Eszter hegedűművészt, Madarász Iván zeneszerzőt, aki kamaracsoportokkal foglalkozik, Csetényi Gyula fuvolaművészt, ő a tábor művészeti vezetője, Maczák János klarinétművészt és Josef Podhoransky(3) gordonkaművészt.
 – Felkészítő tanárként már sokan ismernek. A legutóbbi várpalotai nemzetközi erőpróbán azonban már a zsűritagok között szerepeltél.
 – Valóban, az előző alkalmakkor növendékeim itt mindig valamilyen díjat kaptak, most viszont zsűrizésre kértek föl – ami nagy megtiszteltetés volt számomra olyan csellisták között, mint Onczay Csaba(4), Ádám Károly, Michalik Kazimierz(5) vagy Susan Moses(6).
 – Hogyan teljesítettek a magyarok, és milyenek voltak a tapasztalataid összességében?
 – Sokan jelentkeztek. Három kontinensről, tizenhárom országból több, mint hatvanan, legfeljebb húsz éves fiatalok. Két fordulóban, négy korcsoportban mérték össze tudásukat. A legfiatalabbaknál egy 11 éves kisvárdai kislány, Agárdi Eszter lett az első. A második korosztály (12-14 évesek) színvonala igen magas volt, itt három első díjat adtunk ki, az egyik a kaposvári Kokas Dórié lett. A 15-17 évesek között az amerikai Nathan Vickery győzött, a legidősebbeknél viszont ismét egy magyar, a várpalotai származású, de már régóta a Zeneakadémián tanuló Farkas Olívia.
 – Majdnem ezzel egy időben zajlott a Janigro-verseny a horvátországi Porečben, ahol egy nem is oly régi tanítványod, Szabó Laura is indult. Mit hallottál róla?
 – Laura egymás után aratja a sikereket. Porečből elhozta a kategóriagyőzelmet, ahogy tette ezt tavasszal Szlovákiában is. 
 – Ennyi külön elfoglaltság mellett hogyan tudtál időt szakítani saját családodra?
 – Ha a szüleim nem segítenek, biztosan nehézségeim lettek volna. Soha nem volt gond, ha szakmai céllal el kellett utaznom valahová. Mindig támogattak – szerényen, észrevétlenül –, s vállalták a gyerekeimet, amikor azok még kisebbek voltak. De a férjem is mindenben segített. 
 – Fiaid a zenei pályát választották?
 – Nem. Mindkettő szereti a zenét, járnak hangversenyre, operába, a művészetek iránt nyitottak, sokat olvasnak, de más pálya mellett döntöttek: egyikük közgazdász, a másik mérnök.
 – Hogyan tudsz tanítványaidból ilyen elismerésreméltó teljesítményt kihozni - megőrizve őket mégis kiegyensúlyozottnak, derűsnek és barátságosnak?
 – Nagyon nehéz ezt megfogalmazni. Elsősorban persze szeretettel. A legfontosabb a kötődés; ha azt érzik, sokkal többet megtesznek a tanár kedvéért. Ugyanolyan fontos azonban a szigor is. Követelni kell. A tehetség kötelez. S itt a helyes arányok megtalálása a fogas kérdés. Úgy fanatizálni a gyereket, hogy közben ne utáltassuk meg vele a hangszert.
 – Volt tanítványaid egyikén sem láttam, hogy a zenélés valamiféle sportteljesítmény lenne számára. Szeretnek csellózni.
 – Persze, imádják. De épp az a cél, hogy jó kedvvel zenéljenek.
 – Fanatikusnak sem mondanám őket.
 – Egyáltalán nem. Mégis el kell érni, hogy szorgalmasan dolgozzanak. S ez valahol mégiscsak fanatizmus. Ebben az életkorban ennyi idő alatt másképp nem lehetne ekkora anyagokat elvégezni s ilyen eredményeket elérni. Vigyázni kell, persze, hogy ők ezt ne érezzék.
 – A serdülő korosztálynál a versenyszellem táplálása az egyik leggyakoribb motiváció. Ami viszont könnyen vezethet önteltséghez, vagy épp alacsony önértékeléshez.
 – Igen, szörnyű ilyet látni. Az enyéimet mindig egyfajta szerénységre neveltem. Ne legyenek csalódottak, ha nem az övék az első díj, és tessék meghallgatni a másikat is. Egyikük sem gondolhatja, hogy „én vagyok a legjobb”, mert lehet, hogy legközelebb a másik győz. Nagyon fontosnak tartom a fair playt, soha nem engedtem a nagyképűséget, mindig hangsúlyoztam a muzsikustársak abszolút megbecsülését – hiszen mindenkitől lehet tanulni –, s ez szerintem is érződik a tanítványaimon. De a túlzott színpadiasságot is gyomlálom. Ha ezt az első öt-hét évben sikerül elérni, később már nem alakul ki. Az eddigiekből következtethető: nem vagyok a megalapozatlan, „pedagógiai célzatú” dicséretnek sem híve. Őszintén megmondom, ha a gyereknek valami nem sikerült, s hozzáteszem: legközelebb remélhetőleg menni fog. Alapvető az egészséges kritika. E sok szigorúság oldására azonban ott a humor – ami átszövi óráimat, a gyerekekhez fűződő kapcsolatomat.
 – Járnak-e zenekarba vagy kamaráznak-e a gyerekek?
 – Igen, van egy tücsökzenekarunk, és egy vonós kamarazenekarunk is. Nem nagy létszámú, ahogyan az iskola vonós része sem az, de mindenkinél fontosnak tartjuk a társas muzsikálást. Már pici koruktól együttjátszhatnak. Sokan épp ezért járnak és tanulnak hangszert még középiskolás korukban is. A zenei pálya felé haladók pedig már nálunk tapasztalatot szerezhetnek, így nem a konziban esnek be egy zenekarba vagy kamaracsoportba.
 El kell azonban a szülőket is „csábítani”; az ő anyagi és életvitelbeli áldozatvállalásuk is rengeteget segíthet a zeneiskolai munkában.
 Fontos még a régen végzettek és a mostaniak közötti kapcsolat; ezt mindig nagy gonddal ápoltam. Tudnak egymásról picik és nagyok, szükség esetén segítik is egymást.  Judit kölcsönadja hangszerét Eriknek, míg az övé elkészül, segít megszervezni egy meghallgatást a külföldi tanárnál, Erik pedig meglepetésként játszik Judit esküvőjén… öröm látni ezt a szívből jövő összetartást. 
 Visszatérve azonban a szorosabban vett szakmára: minden gyerekhez más út vezet, azt kell megtalálni. Személyre kell szabni a feladatokat. S itt mindegy, hogy kiemelkedő, vagy átlagos képességű gyerekről van szó; egyformán időigényes bármelyikük számára a következő lépés meghatározása. Természetesen hibákat is elkövet egy tanár – például túl nehéz darabot ad –; ezért fontos az önkontroll: tudni kell változtatni is.
 Ami még paradox módon segíthetett a pedagógusi pályán, hogy bizonyos szempontból hátrányos helyzetű voltam a tanulmányaim során. Baja kisváros, akkoriban szinte évente váltották egymást az utazó csellótanárok, így akármilyen jók is voltak közöttük, aprólékos építkezés nem jöhetett szóba. Voltak viszont országosan is elismert, igaz, más hangszert oktató, a városban élő tanárok.7 Irigyeltem azokat az osztálytársaimat, akik hozzájuk jártak. Láttam a különbséget, és a magam erejéből próbáltam tőlük ellesni, amit lehetett, kialakítani valamiféle módszert. Ezért is igyekszem tanítványaim dolgát mindenben megkönnyíteni.
 Vannak aztán még súlyosabb helyzetű gyerekek, amilyen az a rendkívül tehetséges, de hihetetlenül érzékeny német kisfiú, aki szüleivel néhány évet Baján töltött. Nem beszélte a magyar nyelvet, társai az óvodában nem értették, így lassan magába zárkózott, végül már senkivel sem beszélt. Járni kezdett zeneóvodába – itt jobban érezte magát; kipróbáltuk a hangszert is – és a folytatás mellett döntöttek. Évekig járt hozzám. Már kis darabokat komponált. Egy idő után azzal kellett kezdenünk az órákat, hogy „nézd, mit találtam!” felkiáltással eljátszotta őket. Nem engedte ugyanakkor, hogy a kéztartását igazítandó hozzáérjek, ő maga akarta kijavítani. Kottával sem volt hajlandó foglalkozni; mindent utánzással tanult. Ugyanakkor, nem túlzás: elhivatott volt; nagyon akart, szerette a hangszert és sokat gyakorolt. Hangversenyen egyszer spiccatozást8 látott, majd azzal állított be a következő órára, hogy olyat ő is tud. Nagy feladat volt vele dolgozni. Szülei szerint azonban sehol nem érezte olyan jól magát, mint a zenei foglalkozásokon, ki nem hagyta volna őket. Fokozatos oldódása is nagyrészt a zenei tevékenységeknek volt köszönhető. A nyáron köszöntek el, búcsúzóul így írt: „Kedves Györgyi néni, nagyon szépen köszönöm a mindig nagyon türelmes hozam, a jó órákot és a nagy szíved. Mindig emlékszem téged.” Azóta odahaza folytatja a hangszertanulást. Hát nem megérte?

1 Mi voltunk az utolsó növendékei, már nyugdíjasként tanított minket. A nagyhírű budapesti vonósiskola „leszármazottja”, Schiffer-tanítvány; Banda Edével végzett egy időben. Úgy tudom, ő is különleges tehetség volt, már 9 évesen a Zeneakadémiára járt. 

2 Ádám Károly, a debreceni egyetem tanára

3 A professzport is fantasztikus egyéniségnek ismerem; rendszeresen tart Magyarországon kurzusokat, de zsűrizett már a kecskeméti Starker-versenyen is.

4 A zsűri elnöke, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára.

5 A varsói Chopin zeneakadémia professzora, a prágai tavaszi fesztivál és a moszkvai Csajkovszkij-verseny rendszeres zsűritagja.

6 Starker-tanítvány, az Indiana Egyetem Vonós Akadémiájának vezető-helyettese.

7 A hegedűtanár Dr. Aszalósné Tímáry Mária , Aszalós Tünde zongoratanár

8 Vonásnem: ugratott vonóval.