Az elsők között
55 éves a 2002-ben „A Magyar Művészetoktatásért” plakettel, 2005
decemberében Magyar Örökség-díjjal kitüntetett kecskeméti Kodály Iskola
Kutakodnom kell, bizony, emlékeimben, amikor Alföldyné Dobozi Eszterrel,
a
kecskeméti Kodály Iskola igazgatónőjével, Ladics Tamásné, zenei
igazgató-
helyettessel és Dratsay Ákos, szakmai oktatásvezetővel (főnökeimmel)
„A Magyar Művészetoktatásért” Plakett intézményi szakmai díjáról beszélgetünk.
Mentségemül szolgáljon, átadása óta négy év eltelt – Muity Mária, kuratóriumi
elnök, illetve Sólyom-Nagy Sándor és Nemes László elnökök aláírása mellett
2002. február 26-i keltezés szerepel –, s ez idő alatt sok más kitüntetésben
részesült iskolánk: legutóbb Magyar Örökség-díjat kaptunk.
Arra a rövid értekezletre viszont, ahol az igazgatónő a tantestületnek
is tolmácsolta az elismerést, még tisztán emlékszem. Elfogódott volt (alig
bírta a sötétzöld díszdobozban elterülő, súlyos bronzplakettet), s elfogódottsága
ránk is átragadt. Csak hallgattuk, majd ki-ki csöndben ment a dolgára.
De minek köszönhető a nem mindennapi elismerés — hisz a díjat
az alapítás után az elsők között kaptuk meg?
Alföldyné Dobozi Eszter a Magyar Zeneiskolák és Művészeti Iskolák Szövetségével
(MZMSz) közös vállalkozásokat említi (művészetpedagógiai konferenciát,
szakmai tanácskozásokat, hangversenyeket, bemutatóórákat); a több szálon
is tartott kapcsolatot – kiemelve Ladics Tamásné korábbi elnökségbeli munkáját.
Úgy véli, a díj a város vezetésének elismerését is kifejezi: a kitüntetési
javaslatot Kecskemét polgármestere, Dr. Szécsi Gábor terjesztette a kuratórium
elé.
– Az iskola felvételi és versenyeredményei, sajtója azonban önmagukban
is figyelmet érdemelnek. A régi csoportosítás szerint a művészeti középiskolák
közé tartoztunk, s ezek országos rangsorában (több, mint tíz éven át) az
élen álltunk. 2004-ben az ún. vegyes középiskolák közé soroltattunk. Minősítéseink
e kategóriában is kiválóak: a megyében nincs hozzánk hasonló eredménnyel
rendelkező intézmény, országos viszonylatban pedig a harmadikak vagyunk.
Felvételi arányunkkal a megyebeli gimnáziumokhoz képest sincs okunk szégyenkezésre.
Ha pedig azt nézzük, mennyien jutottak be a felvételizők közül tudományegyetemekre,
gazdasági és művészeti egyetemre, a legjobb gimnáziumokkal vagyunk versenyben
(csak a kecskeméti Bányai Júlia és a bajai III. Béla Gimnázium előz meg
minket). Diákjaink nyelvvizsga-eredményei is jók. Általános iskolai tanulóink
szinte mindegyike érettségit adó középiskolában tanul tovább, kecskeméti
viszonylatban tavaly tőlünk vették föl a legtöbb tanulót gimnáziumokba.
Testületünkben sok innovatív erő rejlik; alig van olyan pedagógusunk,
aki ne akarna munkaköri kötelezettségénél többet nyújtani a diákoknak.
Az ének szakos tanárok sok évtizedes munkájának híre van a szakmában, etalonként
tekintenek rá. Maguk alakították ki tanítási stílusukat, s tudásukat –
Ubrizsy Lászlóné és munkaközössége ennek szép példája – aprólékos gonddal
adják tovább a fiataloknak.
Jelenlegi tanáraink közül Ladics Tamásné igazgatóhelyettes és
zongoratanár (1988 és 1995 között iskolánk igazgatója), valamint Durányik
László karnagy munkáját a kecs- keméti önkormányzat Kodály Zoltán díjjal
honorálta. Ubrizsyné Érsek Éva énektanár Kecskemét Oktatásáért kitüntetésben
részesült a közelmúltban, de külön jutalmazta őt a Kodály Intézet és a
Kecskeméti Tanítóképző Főiskola is. Dr. Bense Károlyné gordonkatanár, Szvoren
András fuvolatanár és dr. Tóth Józsefné testnevelő minisztériumi elismerésben
részesültek.
A kortárs magyar szerzők műveinek népszerűsítéséért többször
is Artisjus-díjat kapott a Dratsay házaspár (Ákos és Berényi Bea fuvolaművészek)
illetve Maczák János (klarinétművész). Az ő tevékenységét a város is elismerte
Katona József díjjal. Papp Rita a 2000-es párizsi Bach csembalóversenyen
ért el első helyezést, és lett közönségdíjas, Gerhát László pedig egyben
a kecskeméti szimfonikusok karmestere - mely zenekarban egyébként sok hangszeres
tanárunk is játszik.
A közismereti tanárok, tanítók is kezdeményezőek – szakköröket
indítanak, versenyeztetik a diákokat –, nem egy közülük szenvedélyes szeretettel
műveli tárgyát. Csordás Mihály tankönyvíró matematikatanár – elindítója
és szervezője a Kárpát-medencére kiterjedő Zrínyi Ilona Matematikaversenynek
– nemrég kapott országos rangú elismerést a matematika népszerűsítéséért.
De van közöttünk alkotó és kiállításokat szervező rajztanár, testnevelő,
aki maga is indul – szép eredményekkel – sportversenyeken, s nálunk dolgozik
Ittzésné Kövendi Kata, aki „a zene angolul, zenei angol” című tárgy kidolgozója.
Egyik általános iskolai igazgatóhelyettesünk, dr. Nagyné Dréher Mária országos
viszonylatban is élharcosa az „Egészségesebb Iskolákért” mozgalomnak; ő
is Kecskemét Város Oktatásáért díjas.
A 90-es évek második felében pezsgés indult az iskola kóruséletében.
Addig is kiváló kórusokkal büszkélkedhettünk, ám ma sokkal többen ismerhetik
őket. Kiemelkedő teljesítményt nyújt a Durányik László vezette Aurin leánykar
és a Miraculum gyermekkar; szinte megszámlálhatatlan országos és nemzetközi
versenyen nyertek I-II. díjat. Külön színfolt az életünkben a Hainfart
Márta vezette fiúkórus (a sajtóból értesültem róla, hogy Kocsár Miklós
is felfigyelt működésükre), de számos fesztiváldíj birtokosa a Kicsinyek
kórusa Ubrizsyné Érsek Éva vezényletével. Az Éneklő Ifjúság országos minősítésen
négy együttesünk nyert már „Az Év Kórusa” címet, s a legutóbbi megmérettetésen
összes kórusunk – az ötödik osztályos kórus, a Kodály leánykar és a vegyeskar
ugyanúgy – arany minősítést kapott. Ezenfelül zeneiskolai és szakközépiskolai
növendékeink is szép eredményekkel térnek haza országos és nemzetközi versenyekről.
S persze, hogy egy intézményről ne feledkezzenek meg, eredményeit,
hírét a médiában is napirenden kell tartani: fontos a környezettel és a
szakmai körökkel folytatott állandó párbeszéd, oda-, visszacsatolás. A
szülők egyetértése, a fenntartó támogatása nélkül sem jutottunk volna idáig:
jó az együttműködés az iskolaszékkel, s külön is köszönet illeti Kecskemét
városát a megmaradáshoz, fejlődéshez nyújtott segítségért.
Ladics Tamásné az alapítás óta töretlen fejlődést emeli ki. Tegyük hozzá,
ebben az ő személyes érdemei is vitathatatlanok – amit 2005-ben az MZMSz
ugyancsak „A Magyar Művészetoktatásért” plakettel jutalmazott.
– 1953-ban indult a hangszeres oktatás. Az iskolaalapító Szentkirályi
Márta (későbbi nevén Nemesszeghy Lajosné) fontosnak tartotta e képzést
is, Kodálynak pedig nem volt ellenvetése. Majd’ minden diákunk játszott
valamilyen instrumentumon. 1958-ban, első osztályunk középiskolás korba
lépésével bővülhetett képzésünk ének-zenei gimnáziummal, s növendékeink
egy része folytatta a hangszertanulást is.
Rozgonyi Éva vezetése idején, 1976-ban lettem igazgatóhelyettes.
1981-ben, amikor a vidéki zeneművészeti szakközépiskolák többsége alakult,
fölmerült egy kecskeméti intézmény indításának gondolata is. Az igazgatónő
nem értett egyet az ötlettel és lemondott. A városi tanács a helyettesek
segítségét kérte, s mivel én ilyen iskolában végeztem, a munka is kedvemre
volt - szerettem volna, hogy a zeneiskolások előtt legyen követendő minta
-, az ügy mellé álltam. Februárban neves tanárok közreműködésével meg is
tartottuk a felvételit, ősszel pedig elindítottuk első 15 fős osztályunkat.
Évtizedek távlatából elmondhatjuk, az ötlet bevált, a szakközépiskolával
sokkal színesebbé vált intézményünk. Ma is az országban egyetlenként működtetünk
egyszerre ének-zenei általános iskolát és gimnáziumot, zeneiskolát és zeneművészeti
szakközépiskolát.
A létszám tehát folyamatosan gyarapodott. Igazgatóságom idején
féltünk ugyan a 6, illetve 8 osztályos gimnáziumok elszívó hatásától –
indítottunk is harmadik párhuzamos osztályt –, ám ez a félelem nem igazolódott:
ma épphogy helyet tudunk biztosítani az azóta felső tagozatba lépett osztályoknak.
A gyarapodást azonban a zeneiskolába fölvehető gyerekek száma nem követte,
az évtizedek óta változatlan. Több zongoratanárra lenne szükségünk, és
gitártanszak iránt is nagy lenne az érdeklődés – zeneiskolai, szakközépiskolai
szinten egyaránt – ám az önkormányzat eddig nem tudott forrást biztosítani
terveinkhez.
A Zeneiskolák Szövetsége elnökségi munkájában nagy örömmel vettem
részt. Sok, az ország minden pontjáról érkező, elhivatott embert ismerhettem
ott meg, akik elévülhetetlen érdeme, hogy beemelték a művészetoktatást
a közoktatás rendszerébe, így ma azt ugyanúgy finanszírozza az oktatási
kormányzat, ahogy a közismereti intézményeket. A 90-es években azonban
tisztségemről lemondtam, mivel minden energiámat lekötötte akkori otthonunk
református egyháznak történő visszaadása s az új iskolaépület terveztetése.
Az önkormányzat, az építtetők és építők itt is rendkívüli ügyszeretettel
tették a dolgukat. Kollégákat is vihettem a bizottsági ülésekre, s így
közösen választhattuk ki a 13 pályamű közül a legjobbat – Boros Pál és
a kecskeméti Építészműhely terveit. (Az ő munkájukat 1998-ban Pro Architektúra-,
a vezető építész életművét pedig a rákövetkező évben Ybl-díjjal is elismerték.)
Dratsay Ákos, a zeneművészeti szakközépiskola szakmai oktatásvezetője
is a sokrétűségben látja a siker titkát. Egyedi intézmény-együttes jött
létre az évtizedek során Kecskeméten, melyben a zeneművészeti szakközépiskola
nívóját is meghatározza, hogy itt az erős közismereti képzést adó általános
iskola és gimnázium egészült ki szakmai oktatással. Más iskoláknál ez fordítva
történt.
– A szakközépiskola rendkívül erős, már kifejezetten szakirányú intézmény.
Mint az igazgatónő is említette, évtizedek óta magas (80-90 %) a továbbtanulási
arány. Nagy felelősségünk, hogy diákjaink továbbtanulása ne lehessen kétséges;
mindent megteszünk a testület erősítéséért, s ez természetesen a beiskolázásra
is jó hatással van: kiváló tanáraink vonzzák a tehetséges gyerekeket. Akiknél
pedig a tehetség megfelelő szorgalommal társul, nem maradnak el a kitűnő
versenyeredmények sem. Magam is megdöbbentem, amikor tavalyi, év végi beszámolóm
készítésekor szembesültem a ténnyel: az elmúlt 2 éves versenyciklusban
tanítványaink negyede (24 %-a) ért el országos 1., 2. vagy 3. helyezést.
A plakett odaítélésekor azonban az iskola kisugárzása és befogadó
szelleme is súllyal eshetett a latba. Tán soha nem utasítottunk vissza
felkérést fesztiválok, versenyek rendezésére. Örömmel fogadjuk magyar és
külföldi művészek vendégszereplését – így élvezhettük például a Hilliard
Énekegyüttes, vagy Kelemen Barnabás, Kokas Katalin és Ittzés Gergely játékát,
de rendszeres vendégünk Hargitai Imre Keszthelyi Tamással, Déri Györggyel,
vagy épp a Budapesti Vonósok néhány tagjával. Ugyanakkor mi is rengeteg
felkérést kapunk a városból kórusokkal, hangszeres produkciókkal fellépésre;
s az igényeknek természetesen igyekszünk is megfelelni.
A szerteágazó tevékenység ugyanakkor a különböző területeken
dolgozók szoros együttműködését kívánja. Egy ilyen iskolában, ahol ugyanannyi
a tananyag, mint máshol, ám egy épületen belül még 8 kórus működik, mellette
zenekar, kamarazene-csoportok, hangszertanulás, törvényszerűek az ütközések.
A tanárok mind a maguk területén próbálnák a gyerek energiáit mozgósítani,
s ennek az a veszélye, hogy néha több lovat szeretnénk alátenni, mint amennyit
meg tud ülni. Az egyeztetésekből azonban előbb-utóbb mindig kiforr egy-egy
tevékenység primátusa, s ha a gyerek sikerrel teljesíti a feladatot, erre
pedig vigyázunk, abból csak építkezik.
– Mi történik, ha egy szakközépiskolásról időközben mégis kiderül,
nem kifejezetten a zenei pályára termett? Tud-e máshol továbbtanulni?
– Tud. De 2 évtized távlatából mondom: a kérdés indokolatlan. A két
kezemen meg tudom számolni azokat, akik nem zenei felsőoktatási intézményben
tanultak tovább. Már a felvételükkel egyfajta garanciát vállalunk arra,
hogy nem csak képesek a szakközépiskola elvégzésére, de alkalmasak is a
pályára. Akik mégis más pálya mellett döntöttek, tanárképző főiskolákon
folytathatták tanulmányaikat, de volt olyan diákunk, aki egy év „ráhúzással”
a jogi egyetemre is fel tudott készülni. Nagy súlyt fektetünk – Kodály
szellemében – a közismereti képzésre; s ez lehetővé teszi akár a pályamódosítást
is, mégsem gátolja a szakmai előrehaladást.
Pajor Éva
|