Az elsők között

55 éves a 2002-ben „A Magyar Művészetoktatásért” plakettel, 2005 decemberében Magyar Örökség-díjjal kitüntetett kecskeméti Kodály Iskola

Kutakodnom kell, bizony, emlékeimben, amikor Alföldyné Dobozi Eszterrel, a 
  kecskeméti Kodály Iskola igazgatónőjével, Ladics Tamásné, zenei igazgató-
  helyettessel és Dratsay Ákos, szakmai oktatásvezetővel (főnökeimmel) 
„A Magyar Művészetoktatásért” Plakett intézményi szakmai díjáról beszélgetünk. Mentségemül szolgáljon, átadása óta négy év eltelt – Muity Mária, kuratóriumi elnök, illetve Sólyom-Nagy Sándor és Nemes László elnökök aláírása mellett 2002. február 26-i keltezés szerepel –, s ez idő alatt sok más kitüntetésben részesült iskolánk: legutóbb Magyar Örökség-díjat kaptunk.
 Arra a rövid értekezletre viszont, ahol az igazgatónő a tantestületnek is tolmácsolta az elismerést, még tisztán emlékszem. Elfogódott volt (alig bírta a sötétzöld díszdobozban elterülő, súlyos bronzplakettet), s elfogódottsága ránk is átragadt. Csak hallgattuk, majd ki-ki csöndben ment a dolgára.
 De minek köszönhető a nem mindennapi elismerés — hisz a díjat az alapítás után az elsők között kaptuk meg?

Alföldyné Dobozi Eszter a Magyar Zeneiskolák és Művészeti Iskolák Szövetségével (MZMSz) közös vállalkozásokat említi (művészetpedagógiai konferenciát, szakmai tanácskozásokat, hangversenyeket, bemutatóórákat); a több szálon is tartott kapcsolatot – kiemelve Ladics Tamásné korábbi elnökségbeli munkáját. Úgy véli, a díj a város vezetésének elismerését is kifejezi: a kitüntetési javaslatot Kecskemét polgármestere, Dr. Szécsi Gábor terjesztette a kuratórium elé.

– Az iskola felvételi és versenyeredményei, sajtója azonban önmagukban is figyelmet érdemelnek. A régi csoportosítás szerint a művészeti középiskolák közé tartoztunk, s ezek országos rangsorában (több, mint tíz éven át) az élen álltunk. 2004-ben az ún. vegyes középiskolák közé soroltattunk. Minősítéseink e kategóriában is kiválóak: a megyében nincs hozzánk hasonló eredménnyel rendelkező intézmény, országos viszonylatban pedig a harmadikak vagyunk. Felvételi arányunkkal a megyebeli gimnáziumokhoz képest sincs okunk szégyenkezésre. Ha pedig azt nézzük, mennyien jutottak be a felvételizők közül tudományegyetemekre, gazdasági és művészeti egyetemre, a legjobb gimnáziumokkal vagyunk versenyben (csak a kecskeméti Bányai Júlia és a bajai III. Béla Gimnázium előz meg minket). Diákjaink nyelvvizsga-eredményei is jók. Általános iskolai tanulóink szinte mindegyike érettségit adó középiskolában tanul tovább, kecskeméti viszonylatban tavaly tőlünk vették föl a legtöbb tanulót gimnáziumokba. 
 Testületünkben sok innovatív erő rejlik; alig van olyan pedagógusunk, aki ne akarna munkaköri kötelezettségénél többet nyújtani a diákoknak. Az ének szakos tanárok sok évtizedes munkájának híre van a szakmában, etalonként tekintenek rá. Maguk alakították ki tanítási stílusukat, s tudásukat – Ubrizsy Lászlóné és munkaközössége ennek szép példája – aprólékos gonddal adják tovább a fiataloknak. 
 Jelenlegi tanáraink közül Ladics Tamásné igazgatóhelyettes és zongoratanár (1988 és 1995 között iskolánk igazgatója), valamint Durányik László karnagy munkáját a kecs- keméti önkormányzat Kodály Zoltán díjjal honorálta. Ubrizsyné Érsek Éva énektanár  Kecskemét Oktatásáért kitüntetésben részesült a közelmúltban, de külön jutalmazta őt a Kodály Intézet és a Kecskeméti Tanítóképző Főiskola is. Dr. Bense Károlyné gordonkatanár, Szvoren András fuvolatanár és dr. Tóth Józsefné testnevelő minisztériumi elismerésben részesültek.
 A kortárs magyar szerzők műveinek népszerűsítéséért többször is Artisjus-díjat kapott a Dratsay házaspár (Ákos és Berényi Bea fuvolaművészek) illetve Maczák János (klarinétművész). Az ő tevékenységét a város is elismerte Katona József díjjal. Papp Rita a 2000-es párizsi Bach csembalóversenyen ért el első helyezést, és lett közönségdíjas, Gerhát László pedig egyben a kecskeméti szimfonikusok karmestere - mely zenekarban egyébként sok hangszeres tanárunk is játszik.
 A közismereti tanárok, tanítók is kezdeményezőek – szakköröket indítanak, versenyeztetik a diákokat –, nem egy közülük szenvedélyes szeretettel műveli tárgyát. Csordás Mihály tankönyvíró matematikatanár – elindítója és szervezője a Kárpát-medencére kiterjedő Zrínyi Ilona Matematikaversenynek – nemrég kapott országos rangú elismerést a matematika népszerűsítéséért. De van közöttünk alkotó és kiállításokat szervező rajztanár, testnevelő, aki maga is indul – szép eredményekkel – sportversenyeken, s nálunk dolgozik Ittzésné Kövendi Kata, aki „a zene angolul, zenei angol” című tárgy kidolgozója. Egyik általános iskolai igazgatóhelyettesünk, dr. Nagyné Dréher Mária országos viszonylatban is élharcosa az „Egészségesebb Iskolákért” mozgalomnak; ő is Kecskemét Város Oktatásáért díjas. 
 A 90-es évek második felében pezsgés indult az iskola kóruséletében. Addig is kiváló kórusokkal büszkélkedhettünk, ám ma sokkal többen ismerhetik őket. Kiemelkedő teljesítményt nyújt a Durányik László vezette Aurin leánykar és a Miraculum gyermekkar; szinte megszámlálhatatlan országos és nemzetközi versenyen nyertek I-II. díjat. Külön színfolt az életünkben a Hainfart Márta vezette fiúkórus (a sajtóból értesültem róla, hogy Kocsár Miklós is felfigyelt működésükre), de számos fesztiváldíj birtokosa a Kicsinyek kórusa Ubrizsyné Érsek Éva vezényletével. Az Éneklő Ifjúság országos minősítésen négy együttesünk nyert már „Az Év Kórusa” címet, s a legutóbbi megmérettetésen összes kórusunk – az ötödik osztályos kórus, a Kodály leánykar és a vegyeskar ugyanúgy – arany minősítést kapott. Ezenfelül zeneiskolai és szakközépiskolai növendékeink is szép eredményekkel térnek haza országos és nemzetközi versenyekről.
 S persze, hogy egy intézményről ne feledkezzenek meg, eredményeit, hírét a médiában is napirenden kell tartani: fontos a környezettel és a szakmai körökkel folytatott állandó párbeszéd, oda-, visszacsatolás. A szülők egyetértése, a fenntartó támogatása nélkül sem jutottunk volna idáig: jó az együttműködés az iskolaszékkel, s külön is köszönet illeti Kecskemét városát a megmaradáshoz, fejlődéshez nyújtott segítségért.

Ladics Tamásné az alapítás óta töretlen fejlődést emeli ki. Tegyük hozzá, ebben az ő személyes érdemei is vitathatatlanok – amit 2005-ben az MZMSz ugyancsak „A Magyar Művészetoktatásért” plakettel jutalmazott.

– 1953-ban indult a hangszeres oktatás. Az iskolaalapító Szentkirályi Márta (későbbi nevén Nemesszeghy Lajosné) fontosnak tartotta e képzést is, Kodálynak pedig nem volt ellenvetése. Majd’ minden diákunk játszott valamilyen instrumentumon. 1958-ban, első osztályunk középiskolás korba lépésével bővülhetett képzésünk ének-zenei gimnáziummal, s növendékeink egy része folytatta a hangszertanulást is.
 Rozgonyi Éva vezetése idején, 1976-ban lettem igazgatóhelyettes. 1981-ben, amikor a vidéki zeneművészeti szakközépiskolák többsége alakult, fölmerült egy kecskeméti intézmény indításának gondolata is. Az igazgatónő nem értett egyet az ötlettel és lemondott. A városi tanács a helyettesek segítségét kérte, s mivel én ilyen iskolában végeztem, a munka is kedvemre volt - szerettem volna, hogy a zeneiskolások előtt legyen követendő minta -, az ügy mellé álltam. Februárban neves tanárok közreműködésével meg is tartottuk a felvételit, ősszel pedig elindítottuk első 15 fős osztályunkat. Évtizedek távlatából elmondhatjuk, az ötlet bevált, a szakközépiskolával sokkal színesebbé vált intézményünk. Ma is az országban egyetlenként működtetünk egyszerre ének-zenei általános iskolát és gimnáziumot, zeneiskolát és zeneművészeti szakközépiskolát.
 A létszám tehát folyamatosan gyarapodott. Igazgatóságom idején féltünk ugyan a 6, illetve 8 osztályos gimnáziumok elszívó hatásától – indítottunk is harmadik párhuzamos osztályt –, ám ez a félelem nem igazolódott: ma épphogy helyet tudunk biztosítani az azóta felső tagozatba lépett osztályoknak. A gyarapodást azonban a zeneiskolába fölvehető gyerekek száma nem követte, az évtizedek óta változatlan. Több zongoratanárra lenne szükségünk, és gitártanszak iránt is nagy lenne az érdeklődés – zeneiskolai, szakközépiskolai szinten egyaránt – ám az önkormányzat eddig nem tudott forrást biztosítani terveinkhez.
 A Zeneiskolák Szövetsége elnökségi munkájában nagy örömmel vettem részt. Sok, az ország minden pontjáról érkező, elhivatott embert ismerhettem ott meg, akik elévülhetetlen érdeme, hogy beemelték a művészetoktatást a közoktatás rendszerébe, így ma azt ugyanúgy finanszírozza az oktatási kormányzat, ahogy a közismereti intézményeket. A 90-es években azonban tisztségemről lemondtam, mivel minden energiámat lekötötte akkori otthonunk református egyháznak történő visszaadása s az új iskolaépület terveztetése. Az önkormányzat, az építtetők és építők itt is rendkívüli ügyszeretettel tették a dolgukat. Kollégákat is vihettem a bizottsági ülésekre, s így közösen választhattuk ki a 13 pályamű közül a legjobbat – Boros Pál és a kecskeméti Építészműhely terveit. (Az ő munkájukat 1998-ban Pro Architektúra-, a vezető építész életművét pedig a rákövetkező évben Ybl-díjjal is elismerték.) 

Dratsay Ákos, a zeneművészeti szakközépiskola szakmai oktatásvezetője is a sokrétűségben látja a siker titkát. Egyedi intézmény-együttes jött létre az évtizedek során Kecskeméten, melyben a zeneművészeti szakközépiskola nívóját is meghatározza, hogy itt az erős közismereti képzést adó általános iskola és gimnázium egészült ki szakmai oktatással. Más iskoláknál ez fordítva történt.
– A szakközépiskola rendkívül erős, már kifejezetten szakirányú intézmény. Mint az igazgatónő is említette, évtizedek óta magas (80-90 %) a továbbtanulási arány. Nagy felelősségünk, hogy diákjaink továbbtanulása ne lehessen kétséges; mindent megteszünk a testület erősítéséért, s ez természetesen a beiskolázásra is jó hatással van: kiváló tanáraink vonzzák a tehetséges gyerekeket. Akiknél pedig a tehetség megfelelő szorgalommal társul, nem maradnak el a kitűnő versenyeredmények sem. Magam is megdöbbentem, amikor tavalyi, év végi beszámolóm készítésekor szembesültem a ténnyel: az elmúlt 2 éves versenyciklusban tanítványaink negyede (24 %-a) ért el országos 1., 2. vagy 3. helyezést.
 A plakett odaítélésekor azonban az iskola kisugárzása és befogadó szelleme is súllyal eshetett a latba. Tán soha nem utasítottunk vissza felkérést fesztiválok, versenyek rendezésére. Örömmel fogadjuk magyar és külföldi művészek vendégszereplését – így élvezhettük például a Hilliard Énekegyüttes, vagy Kelemen Barnabás, Kokas Katalin és Ittzés Gergely játékát, de rendszeres vendégünk Hargitai Imre Keszthelyi Tamással, Déri Györggyel, vagy épp a Budapesti Vonósok néhány tagjával. Ugyanakkor mi is rengeteg felkérést kapunk a városból kórusokkal, hangszeres produkciókkal fellépésre; s az igényeknek természetesen igyekszünk is megfelelni.
 A szerteágazó tevékenység ugyanakkor a különböző területeken dolgozók szoros együttműködését kívánja. Egy ilyen iskolában, ahol ugyanannyi a tananyag, mint máshol, ám egy épületen belül még 8 kórus működik, mellette zenekar, kamarazene-csoportok, hangszertanulás, törvényszerűek az ütközések. A tanárok mind a maguk területén próbálnák a gyerek energiáit mozgósítani, s ennek az a veszélye, hogy néha több lovat szeretnénk alátenni, mint amennyit meg tud ülni. Az egyeztetésekből azonban előbb-utóbb mindig kiforr egy-egy tevékenység primátusa, s ha a gyerek sikerrel teljesíti a feladatot, erre pedig vigyázunk, abból csak építkezik.
– Mi történik, ha egy szakközépiskolásról időközben mégis kiderül, nem kifejezetten a zenei pályára termett? Tud-e máshol továbbtanulni?
– Tud. De 2 évtized távlatából mondom: a kérdés indokolatlan. A két kezemen meg tudom számolni azokat, akik nem zenei felsőoktatási intézményben tanultak tovább. Már a felvételükkel egyfajta garanciát vállalunk arra, hogy nem csak képesek a szakközépiskola elvégzésére, de alkalmasak is a pályára. Akik mégis más pálya mellett döntöttek, tanárképző főiskolákon folytathatták tanulmányaikat, de volt olyan diákunk, aki egy év „ráhúzással” a jogi egyetemre is fel tudott készülni. Nagy súlyt fektetünk – Kodály szellemében – a közismereti képzésre; s ez lehetővé teszi akár a pályamódosítást is, mégsem gátolja a szakmai előrehaladást.