Pajor Éva

Portré: Varsányi Lászlóné

Elegáns, szőke hölgy; gondos, tagolt beszédű. Ha nem tudnám is, hamar kiderülne: sok idejét töltötte gyerekekkel. Szolfézs- és zongoratanárként kezdte, majd fejezte be pályafutását, közben 19 évig a Pest megyei zeneiskolai hálózat építésén dolgozott.
    Varsányi Lászlóné a Magyar Művészetoktatásért Plakett egyik idei kitüntetettje.
    Már telefonbeszélgetésünkkor tegezésre váltott; most (a gyakorlott utazótanár empátiája) süteménnyel is kínál. Én viszont, salátával… végül maradunk a sütinél.
    Nincs kolléga, akiről ne, mint nagyszerű emberről beszélne, mindenkinek hálás. Imádott tanítani – különösen szolfézst –, de vezetőként is boldog évtizedeket tud maga mögött.
    Debrecenben kezdte tanulmányait, Uray Magdolna („örökké hálás leszek neki”) államilag elismert magán-zeneiskolájában. Onnan vezetett útja a szakközépiskolai továbbképzőbe, majd ennek szaktanárképzőjébe (ma az ilyet zeneművészeti főiskolának hívják).
    Szóba hozza többször is: az időben került Debrecenbe s alapította meg a Kodály Kórust Gulyás György. Szerencséjének tartja, hogy énekelhetett az együttesben (akkor még leánykar volt), büszkén meséli, hogy ötvenhat után ők utazhattak először Nyugatra. Llangollenbe mentek, s rögtön hoztak is egy első díjat - ami akkor „nem volt mindegy”.
    1957-ben végzett. Diploma után az akkor kötelező, hároméves, vidéki gyakorlatra indult. Több helyre beadta kérelmét, köztük - csak ott kínáltak kinevezett tanári állást – Ceglédre is. Szerencséjére a szakfelügyelő épp szolfézstanár felvételét javasolta az ottani igazgatónak, így alkalmazták, s szeptembertől meg is kezdhette a munkát.
    Tíz boldog évet töltött Cegléden és a környékbeli falvak iskoláiban. A hét négy napján reggeltől estig tanított, összesen – maga is elcsodálkozott, mikor összeszámolta – négyszázötven gyerek fordult meg szolfézs óráin.
    1967-től azonban új feladat várta. Ekkor kezdte meg felnőtt élete legnehezebb öt évét Dunakeszin: megalapította a hosszúnevű Váci Járási Körzeti Állami Zeneiskolát (ma Dunakeszi Farkas Ferenc Zeneiskola) – egyelőre Fót központtal.
    Vagyonuk az alapítási engedély volt; tanítani a helyi művelődési ház néhány termét kapták kölcsönbe. A kollégák viszont amellett, hogy jó szakemberek, fáradhatatlanok is voltak. Zokszó nélkül járták (busszal, vonattal) a környező falvak kihelyezett tagozatait. Épületük sem volt, mindenütt vendégek voltak, de kamarazene-fesztivált, gitárversenyt szerveztek, s olyan hangszerkiállítást, amit „Pesten sem csináltak volna meg jobban”. A Pest Megyei Tanács 1970-ben át is helyezte az addig döcögve működő központot Dunakeszire.
    A dunakeszi iskolától a Pest Megyei Tanács felkérésére búcsúzott el 1972-ben . A zeneiskolák általános felügyelőjének hívták Budapestre, s a feladatot három hónapos, maga kérte próbaidő után elvállalta.
    Tizenkilenc mozgalmas és eredményes évet töltött itt. Munka akadt rengeteg, de öröm is ugyanannyi. Kedvére dolgozhatott, „rendes, tisztességes és jó szakember igazgatói gárdával”. Legnagyobb sikere – úgy tartja –, hogy elérte, a zeneiskolákat a közismereti intézményekkel egyenrangúként kezelték.
    Az értekezleteket („a muzsikusok az adminisztrációt, az értekezleteket nem szeretik”) elődje, Pozsonyi Béla gyakorlatát folytatva vezetői klubként kezelte. Itt egyeztette minden hónap elején ügyes-bajos dolgaikat – versenyek, megyei válogatók, tanár-ellátottság, szakfelügyelet beosztása – az igazgatókkal és szakfelügyelőkkel. Mindenki egyformán tájékozott lehetett. Jó kapcsolatokat ápolt a minisztériumban Körber Tivadarnéval, az Országos Pedagógiai Intézetben Patakyné Dombegyházi Máriával is. Ők hasonlóan működtették vezetői klubjukat a megyei felelősök részvételével.
    Fontosnak tartja szakfelügyelő munkatársai munkáját – a tapasztalt, elfogulatlan szakmabeli véleményét – s hangsúlyozza, az ő kollégái már akkor szaktanácsadóként jártak el. Elsősorban segítséget nyújtottak, szakmait (felügyeletre hál’ Istennek nem volt szükség), s nem csak a tanároknak, de neki, magának is. Tanácsi dolgozóként el is kelt a rendszeres „szakmai injekció”.
    A régi kollégák – néha összefut velük – ma hiányolják módszereit, s panaszolják: nem szövődhet annyi szakmai, emberi szál, a szaktanácsadás is esetleges.
    A rendszerváltáskor csakugyan sok minden változott. A helyi önkormányzatok ma önállóan döntenek oktatási ügyekben, a megyei művelődési osztály megszűnt. A kihelyezett tagozatokból (80 körül volt a számuk) sok-sok kicsi zeneiskola lett, mind önálló gazdálkodással és szakmai felelősséggel. (Elvétve akad arra példa, hogy egy-egy iskola átadta volna az irányítást a megyei önkormányzatnak; ezek a kivételes esetek.)
    A rendszerváltozáskor ment nyugdíjba ő is, igaz, két évet nyugdíjasként még rádolgozott. Végül ’91-ben az összes nyugdíjasnak egyszerre felmondtak („így volt igazságos”).
    Mégis dolgozott tovább. Ismét tanárnak szegődött a váci zeneiskolába: tizenkét évig nevelte még a zongoristákat.
    Csak 2003-ban csukta le végleg a zongorát.
    Munkájára azonban ma is számítanak. A Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetének zenepedagógus alelnöke.
    Még 1958-ban, Cegléden lett megyei szakszervezeti bizottsági titkár. Elődje igazgatói megbízást kapott, s mivel összeférhetetlenség állott elő, az egyedülálló, ceglédi, albérletes fiatalra bízták a munkát.
    Vitték mindenüvé, ő pedig ment szívesen. Ekkor szerette meg az utazást. Életformájává lett, s közben egyre jobban megismerte a megyét (aminek minden bizonnyal szerepe volt később, megyei általános felügyelői kinevezésében is). Már útközben sokat megtudott a kollégáktól a község, az iskola gondjairól, úgyhogy, mire odaért, sejtette, hol kél el a segítség.
    A zeneművész szakszervezetben - a klasszikus érdekképviseleti feladatok mellett - az erős szakmai érdekvédelmet értékeli nagyra. Az információhiány késztette őket annak idején az országos zenepedagógus szakosztály létrehozására tanszakok (vonós, fúvós, stb.) szerinti tagozatokkal. Itt az igazgatói szekciót vezette. Ebből alakult meg a Magyar Zeneiskolák Szövetsége először Nemes László, majd Ember Csaba irányításával. A szakmával kialakított tartalmas együttműködés jó példájaként a Parlando és a Zenekar című folyóiratokat, illetve a Zenetanárok Társaságát említi; ezek alapítását és működtetését is a zeneművész szakszervezet jegyzi.
    Ismét a jelen kerül szóba. A zeneoktatás mai helyzetét aggályosnak látja. Hullámvölgyről beszél. Ha egy szülő gyermekét a mai, minimálisra szűkített általános iskolai kereteken túl zenei tájékozottsággal szeretné felvértezni, zeneiskolába kell íratnia.
    Bár nem területe, a tanítóképzésről is elmondja véleményét: vajon felkészíti-e a főiskola a leendő tanítókat arra, hogy el tudják varázsolni nebulóikat a különböző zenei tevékenységekkel. Hisz épp az óvoda és az alsó tagozat az erre legalkalmasabb életkor, s a ma rendelkezésre álló óraszámok a szakos tanárnak is feladják a leckét. A hiányok pedig később csak jóval nagyobb ráfordítással, vagy egyáltalán nem pótolhatók.
    A zeneiskolát mindamellett a lehetőségek intézményeként látja. Szerinte a jól képzett, felkészült tanárnak hihetetlen esély nyugodt légkörben, fél-háromnegyed órát egyénileg foglalkozni a gyerekkel. S emellé társulhatnak még a kamarazenei, zenekari órák, hangversenyek. Mindebben részt venni pedig: gyermeki jog.
    A művészeti alapiskolák ötletét is jónak tartja – a különböző művészeti ágak termékenyítőleg hathatnak egymásra –, ugyanakkor vannak kétségei a tehetség elaprózását illetően. Félő, hogy a túl sokfajta tevékenység egyikben sem teszi lehetővé a valódi elmélyülést; a művészet, a gyakorlás, pedig időigényes foglalatosság.
    A tanárkérdés viszont itt is kényes pont; vannak aggályai e téren is. Nem biztos abban, hogy az önállósult települési önkormányzatok bírnak a tanárellátással, a szakmai elvárásokkal.
    Pedig a tanár az eredményes oktatás kulcsfigurája, minden rajta múlik. Ha kedvetlen, nem megfelelően képzett, általában nem is eredményes. A jó tanár tudása, személyisége meghatározó, s közvetlenül vissza is tükröződik tanítványain: kultúrájukon, eredményeiken. (Gulyás Györgyre utal ismét; sokan nehéz embernek tartották, ám csak nehéz ember tudta véghezvinni, amit ő. „Lehetetlenség nincs, csak tehetetlenség” – volt a szavajárása.)
    A jó tanári közérzethez pedig (a megfelelő képzettségen túl) a megbecsülés is elengedhetetlen. Támogatni kell hát munkájukat, hogy derűjük, elégedettségük a gyerekeken tükröződhessen vissza. Hogy ők is szívesen tanuljanak, gyakoroljanak, vagy éppen járjanak hangversenyre.
    Ám ejtsünk szót a kitüntetésről is, vajon számított-e rá.
    Nem. Váratlanul érte a megtiszteltetés, nagyon örült neki. Különösen azért, mert a szakma terjesztette fel, és rangos szakemberekből álló kuratórium ítélte oda a díjakat. Elismerő, értékmérő gesztusként gondol rá, annak igazolásaként, hogy jó ügyet szolgált. Köszöni e hite megerősítését. Az pedig, hogy az általa alapított Dunakeszi zeneiskola is most vehette át a plakett intézményi változatát, az események ritka összecsengése számára.
    Azon azért csodálkozott, hogy egyszer csak a zeneoktatás „nagy öregjei” között találta magát. De ha már így alakult, kéri, hogy egy Kodály-idézettel fejezzük be a riportot. Legyen. Íme:
    „Az emberiség boldogabb lesz, ha megtanul zenével élni, s aki valamit is tett ez irányban, nem élt hiába.”
    Talán én sem – teszi hozzá a maga nevében.