Legyen a zene… de kié?

– Hogy érzi magát nyolcvan évesen?
– Ahogy keresztanyám lehetett hasonló korban. Ő mesélte, hogy húsz évesnek érzi magát; csak azon csodálkozik, hogy a tükörből milyen „öreg majom” néz vissza.
– Húsz évesnek… Irigylésre méltó.
– Na jó, a húsz azért túlzás. Ám a koromnál sokkal fiatalabbnak.
– Alkotómunka?
– Hogyne, folyik változatlanul.
– Viski János volt a zeneszerzés-tanára, mégis Kodály-tanítványként emlegetik.
– Igen, Kodály a tanítás számára fedezett föl, ám fontos volt számomra az ő és felesége, Emma asszony véleménye alkotómunkámról is. Ezért meg is ragadtam minden alkalmat arra, hogy meghívjam őket bemutatóimra, eljátsszam náluk kézirataimat. Tudok arról is, hogy tanulmányaimról – közeli kapcsolatban lévén Kodállyal – Viski János is rendszeresen beszámolt, erről mindig voltak visszajelzéseim.
– Hogyan figyelt föl Kodály Önre?
– Akkor még növendék voltam zeneszerzésből, de már tanítottam a budai Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban. Kétségtelen, ottani óralátogatásai alkalmával szerezhetett jó benyomást rólam. A zeneakadémiai népzeneórákon is feltűnhettem neki tájékozottságommal, mert rám bízta a tanítást, amikor egy évig nem volt Budapesten. Sokszor jött be óráimra később is, mindig meglepetésszerűen: 1948-tól a gyakorlóiskolába – a diploma megszerzése, majd egyéves párizsi tanulmányok után ott kezdtem tanítani -, később a Zeneakadémiára.
– Mit tanított?
– A gyakorlóban – ami akkor indult a mai zeneiskolai előképző mintájára - 5-8 évesekkel foglalkoztam, az idősebb, már hangszeres növendékeknek - a zeneakadémisták gyakorlótanítása alanyainak - pedig szolfézs tanítottam. Ez volt a szaktárgyam a Zeneakadémián is; a legkülönbözőbb szakok növendékei - fúvósok, zeneszerzők, karnagyképzősök, operarendező szakosok – voltak tanítványaim. Végül a középiskolai énektanárképzőn kötöttem ki.
– Kodályt nem egyszer gyanúsították azzal, hogy behódolt az 50-es, 60-as évek rendszereinek, Rákosinak, Kádárnak.
– Ő a zenei nevelés ügye érdekében az ördöggel is cimborált volna. Elsőrendű célja az volt, hogy a gyerekek minél több zenei műveltséget kaphassanak. A rendszer ebben partner volt; egyik célja, a széles rétegek közelebb juttatása a kultúrához szerencsésen egybeesett a kodályi programmal. Hogy ennek aztán mi volt az ára, arról sokat vitatkoztak. A mi szempontunkból az jelentette a legfontosabbat, hogy indulhattak az ének-zenei általános iskolák, a vidéki szakközépiskolák. A fellendülés aztán 1964-re világhírt szerzett a magyar zenei oktatásnak.
– Volt-e határa kompromisszum-készségének?
– Megalkuvás helyett éppen hogy kihasználta nemzetközi tekintélyét és összeköttetéseit. A 8. osztály heti második énekóráját például születésnapi ajándékul kérte. 1962-ben Kádár megkérdezte tőle, mit kíván; ő ezt kérte, s meg is kapta.
– Vajon mit gondolna a mai helyzetről?
– Átalakulás zajlik Magyarországon, s nem mindegy, hogyan alkalmazkodunk a körülményekhez. Én természetemnél fogva optimista vagyok, de soká derül még ki, hová is tartunk. Szakmai szempontból nem győzzük eleget hangsúlyozni, hogy a nyugati szakemberek – az amerikaiakat is beleértve – azért jöttek hozzánk tanulmányozni a zeneoktatást, mert azt értük el, amit. Ha eredményeinket föladjuk, nem tudom, később kitől fogjuk ellesni, hogyan kellene jól zenét oktatni. Bár Japán nagyon szép eredményekkel dicsekedhet…
– Jól látom-e, hogy Kodály életművét ma inkább elismeri a jobboldal?
– Ezt cáfolja az a körülmény, hogy az Antall- vagy Orbán-kormány idején sem volt jobb dolga az énekoktatásnak.
– A „zászlóra” mégis szívesebben tűzik.
– Így van. Eddig azonban egyik kormánynak sem jutott eszébe támogatni a zenei közoktatást.
– A kultúra is „mostohagyerek”, a zeneoktatás pedig annak csak egy szelete. Gondolhatják, elég volt kitüntetett szerepéből.
– A zene ma nem kap megfelelő helyet a közoktatásban; egyre inkább az elitkultúra részévé válik. Ne felejtsük: a zeneiskolai növendékek száma a rendszerváltás óta folyamatosan emelkedik. Kodály nem ezért harcolt; hanem épp azért, hogy a zene mindenkié lehessen. Örülünk, hogy egyre több zeneiskola alakul, de vajon tényleg a sokat emlegetett esélyegyenlőséget szolgálja-e, hogy az igényes zenei nevelést óhajtó szülőnek - mivel a közoktatástól hiába várja - zeneiskolába kell íratnia gyerekét?
– A zeneiskola önkéntes. Az énekórákról ugyanakkor sokan őriznek rossz emlékeket.
– Sokak viszont rajongtak az énektanárukért, s a zenéhez felnőttként is ragaszkodnak. Anomáliák minden tantárgynál léteznek; akinek rossz volt a magyartanára, az általában az irodalmat sem kedveli, s nem nagyon lesz belőle olvasó ember. A gond az, hogy a zenénél ezt nem tartjuk bajnak.
– Mégis, nem lehet, hogy túl nagy méretekben, ne mondjam, erőltetett menetben zajlott a végrehajtás?
– Az erőltetés azért túlzás. Ha hiányzik az érdeklődés, nagyon nehéz az órákat kellemessé, szórakoztatóvá tenni. A mai tanár ráadásul a fegyelmező eszközökből is kifogy lassan. Nem csoda, ha sokan egyszerűen föltesznek egy lemezt, a gyerek meg vagy figyel, vagy nem, esetleg csöndben mással foglalkozik.
– Ha csöndben …
– Ez is általánosabb nevelési probléma. Hogy példával szemléltessek: régen, ha a gyerek nem szerette is a spenótot, a szülő - tudván, hogy fontos tápanyagokat tartalmaz - nem hagyta annyiban, mégis adott neki.
– A spenótról kiderült: majdnem értéktelen. A zene pedig „finomság”. Nem lenne célravezetőbb a megengedő viszonyulás?
– Minden a tanártól függ. A jó példákból kell kiindulni, hál’ Istennek, vannak.
– Nem túl nagy felelősség ez egy tanár vállán? Sokan egyenesen a „Legyen a zene mindenkié!” cél realitását kérdőjelezik meg.
– Végül is nézőpont kérdése, a zene ma már mindenkié. Csakhogy milyen zene? A mindenféle zenés happeningek? Kodály más zenét szeretett volna mindenkiévé tenni, szerinte némely műfaj meg sem érdemli a zene nevet.
– Valóban, írásai tanúsága szerint nagyon szigorú volt például a jazzel kapcsolatos véleménye. De a zeneakadémistákat sem nagyon kímélte.
– Csak annyira volt szigorú másokhoz, amennyire saját magához. S kevesen éltek olyan kapacitású életet, mint ő.
– Másoknak talán nem voltak olyan képességeik.
– Ő azt várta, hogy mindenki a tehetségéhez képest tegye meg a legtöbbet. S ezt, ha megnézzük az élet bármely területét, messze nem teszi meg mindenki.
– A szakmából is akadnak, akik Kodály és tanítványai munkájáról becsmérlőleg nyilatkoznak.
– Sajnos így van. A zenei intézményrendszer – a szakközépiskolák, főiskolák, egyetemi tagozatok – kiépülését követően a zenei közoktatás mintha már hidegen hagyná őket. Kérdés persze, hogy így milyen érdeklődésben, mekkora közönségben bízhatnak.
– Időközben a zenei általános iskolák száma is a felére csökkent.
– Hajszálon függ ma a létük. Működésüket régen rendelet szabályozta, ma pedig csak néhányuknak, többek közt a kecskeméti Kodálynak, a nyíregyházi és budapesti iskoláknak van engedélye arra, hogy egyáltalán használja a zenei általános nevet. Nyelvi, matematikai szakirányt persze választhatnának…