A közelmúltban megjelent a C.E.T. Belvárosi Könyvkiadó
gondozásában Pauk Annának (1910-2000), a Weiner Leó Zeneiskola és Zeneművészeti
Szakközépiskola egykori legendás hírű magán-énektanárának „A 12 539-es
számú fogoly” című könyve, amelynek alcíme előrejelzi a mű tragikus témáját:
Birkenau – Auschwitz – Sömmerda 1944-1945.
Figyelemfelkeltés céljából a memoár előszavát közöljük.
„Táblára írva nyakadba akasztjuk történetedet.”
Pilinszky
„Szeretlek benneteket: ha szükségetek van valamire, csak szóljatok,
és ne haragudjatok rám semmiért!” – mondta szelíden, mozgásképtelenül fekve
halálos ágyán Anna nénink, és integetett a 90 évesek békességével csendesen,
szótlanul, tágranyílt szemmel, ahogy elbúcsúzva utoljára pillantottunk
rá vissza kórházi szobájának ajtajából.
Integetett, mintha már a másvilágról integetne, vagy egy másik
világból, egy olyan világból, ahol csak azok lakhatnak, akik élvezik a
szeretet illatát, akik átvergődtek már mindenfajta előítélettől-megkülönböztetéstől
megtisztító tűzpróbán, akár a feltétel nélküli segítés árán.
Hiteles írást tart a kezében az olvasó: Pauk Annának, a Zeneakadémia
egykori ének- és zongora szakos növendékének, a nagykanizsai zenepedagógusnak
a visszaemlékezéseit erről az időszakról, amelyet még a naprendszerünket
meghódító, Holdra-utazó emberi elme sem tudott a mai napig, ennyi évtized
után sem, megmagyarázni. De még felfogni sem.
Ez az írás nemcsak különböző történeteknek az átélő sokirányú
tehetségével, érzékeny megfigyelőképességével, az élethez való keveseknek
megadott viszonyának nyitottságával megfogalmazott felelevenítése, hanem
az indulattól, a mindent összezavaró indulattól mentes, a bűnöst büntetni
nem akaró, egészséges jellemnek a példája. Mélyreható közlés, a vaskos-elviselhetetlen
tapasztalat felkönnyítése, a túlélni-akarás szentséggé avatása.
A magányból való kimenekülni-tudás segítségével folytatta életét,
hátrahagyva az elfelejthetetlent. Tanítványok, kórusok sokaságát nevelte
tovább, életet adott bizalmával, az emberbe vetett hitével, az emberbe,
akiben akkorát csalódott. És úgy kísérte zongorával énekeseit, ahogy a
legjobbak közül is csak kevesen. Szerényen, csendben, szinte titokban élt
közöttünk, valójában névtelenül, tanítványainak sikereiben örvendezve,
hálával teli szívvel, hogy mindezt teheti ...
„Lelkem mélyén soha be nem gyógyuló sebekkel, de emelt fővel
és tele jó szándékkal dolgozom, amíg erőmből telik, mindig törekedve arra,
hogy hasznos és jó munkát végezzek.”
Budapest, 2001. július 13.
Dobra János
|