Pedagógiai problémák az új zene területén

Armin Schibler svájci zeneszerző cikke a Schweizerische Musikzeitung 1960. 1. számában (részletek)

A zeneszerző és a közösség

Tekintettel a szakadékra, amely a modern zene és a zenét hallgatók között még ma is tátong, érdemes foglalkozni azokkal a törekvésekkel, amelyek a zenei élet különböző területein új híveket szerezhetnek a modern muzsikának. Ebben az összefüggésben nem szükséges pontosan körvonalazni, mit értünk modern zenén, bizonyára ma is (akárcsak a zenetörténet régebbi hasonló szituációiban) minden kortárs alkotás valóban új is.

A fenti probléma ugyan nem tartozik szorosan a zeneszerző-mesterséghez, az alkotó zenésznek mégis kell vele foglalkoznia, mert a mai komponista csak a legritkább esetben érzi a közösség tagjának magát, nem kap feladatokat a közösségtől, és végül is nem tekinthetünk el a műalkotásnak a közösségre gyakorolt hatásától, amely az alkotás folyamatát is meghatározza. Ha el akarjuk kerülni a külső és belső elszigeteltség veszélyét, foglalkoznunk kell a zeneszerzők helyzetével, különösen a zenei élet pedagógiai vonatkozásaival.

Emlékezzünk csak, hogy a zeneszerzők Bachtól Bartókig és Hindemith-ig - mennyit fáradoztak azon, hogy művészetük exkluzív, csak a zenét ismerők számára hozzáférhető csúcsait, pedagógiai művek alapzatára helyezzék, hogy a zenélés minden technikai és szellemi fokára megfelelő anyag álljon rendelkezésre. Ebből következik, hogy az alkotó számára nem elég, ha csak az önmagáért való komponálás fontos, ugyanúgy kell fáradoznia azért is, hogy zenéje megfelelő közösségi szerephez jusson. Ezekhez a fáradozásokhoz tartozik a pedagógia útja, melynek segítségével a felnövő generációt megnyerhetjük az új zene elmélyült hallgatójának, átélőjének vagy akár aktív gyakorlójának is.

A megoldás kulcsa

Ha abból a feltételezésből indulunk ki, hogy a zene vallomás, egy ember legbelsőbb érzéseinek „rejtjeles”, mintegy idegen nyelven történt kifejeződése, készen kell lennünk arra is, hogy a rejtjel megfejtéséről gondoskodjunk, hogy a hallgató ember ezt a nyelvet megérthesse.

Ma is érvényes, hogy a hallgatónak a zenei nyelvezet bizonyos alapelemeit fel keÍ1 dolgoznia, ha a zenehallgatás számára több mint fül útján szerzet élvezet vagy érzelmi mámor. Ideális esetben a koncertlátogató maga is tevékeny amatőr, aki a nagy művek bevezetéseként megismerkedett a kis Bach-zongoradarabokkal, invenciókkal, a klasszikus szonatinákkal és a romantika könnyebb darabjaival. A zeneszerző számíthat arra, hogy ezek az előmunkálatok a hallgatók egy részénél megvannak, és így jön létre a szüksége, hogy maga is nevelő legyen, akár gyakorlati pedagógus tevékenység, akár a tanításban felhasználható művek komponálása révén.

A modern zene számára a pedagógiai előkészítő fokozat tekintetbe vétele annál sürgetőbb, mert századunk muzsikája nem használja fel többé (mint régebben a romantika, vagy a 18. századi zene) a gyermek- és népdalelemeket. Zenénk technika-szervezete, „elidegenítő” módszere törést eredményezett a gyermek természetes élményvilága és a felnőttek csak szellemi úton legyőzhető problémái között.

Ennek a törésnek következménye, hogy a mai zeneszerző számára nagy nehézséget jelent alsó- és közép-fokra írni pedagógiai anyagot. Egyrészt tekintettel kell lennie a gyermek érzelmi világára és korlátozott technikai felkészültségére, másrészt hű akar maradni saját stílusához, kialakult nyelvezetéhez. Ez az ellentmondás, amely nem mindig érlel szerencsés műveket, az oka annak a szorongásnak, amelyet a mai úgynevezett pedagógiai irodalom okoz.

Egy pillantás a pedagógiai zongorairodalomra

A fölvetett problémák konkrét példával való illusztrálása végett, vessünk egy pillantást a zongoratanítás céljaira írt művekre. A darabok értékének megállapításánál a döntő szempont a következő: egy zeneszerző jelentős kifejezéskészsége kicsiben, határozott technikai fokra alkalmazott köntösben jelenjék meg.

Kezdjük Stravinsky „Les cinq doigts” (Az öt ujj) sorozatával. Ez a sorozat valóságos iskolapéldája a jó tanítási daraboknak, mert a zeneszerző tipikus fordulatai, amelyeket a „Katona története” két- és háromszólamú részeiből ismerünk, jelennek meg itt ötujjas gyakorlatok formájában. Megtaláljuk a sorozatban Stravinsky kedvelt harmonizálási fordulatait, gyakran szerepelnek egymásra csúsztatott különböző funkciójú harmóniák.

Valamennyi modern zeneszerző közül kétségkívül Bartók fordította a legnagyobb fáradtságot arra, hogy zenéjét különféle fokra való pedagógiai művekkel támassza alá. Akár kisebb sorozatait, akár a Mikrokozmoszt tekintjük, nála készen áll a modern zongoristaképzés útja. Kétségtelen, hogy aligha találunk olyan tanárt, aki a zenei képzést kizárólag Bartók műveire alapozná - bár ez teljesen lehetséges lenne,- de ezeket a füzeteket a növendékekkel kezdettől fogva játszatni kell, hogy fülük már korán megszabaduljon a régi zene egyeduralmától, és fokról fokra hozzászokjék az új hangzásvilághoz.

Bartóknak sikerült a legmeggyőzőbben koncertműveinek lényegét úgy leegyszerűsíteni, hogy a zenekedvelő amatőr - minden fokon - aktív módon szerezhet tapasztalatokat. A Mikrokozmosz füzetei hézagpótló anyagot tartalmaznak a gyermek számára írt folklórelemeken épülő daraboktól Bartók ellenpont- és harmonizálási technikájába bevezető darabokig.

Fordította: Breuer János