Mindig egyensúlyban

    – Hogyan fogadta, hogy biográfiája kimaradt a jubileumi kiadványból?
    – Számomra ennek nincs jelentősége, bizonyára semmi szándékosság nem volt benne. Kiváló kollégáim némelyike például a Ki kicsodában nem szerepel. Milyen lexikon az olyan, amelyikbe egy művésznek magának kell jelentkeznie?
    – Szerencsére a leghitelesebb egy művész-tanár számára mégis a visszajelzés, amelyet a növendékektől kap. Márpedig sokat kap, mert minden évben tolonganak a felvételizők az ajtaja előtt. A fiatalok nevelése terén otthoni az indíttatása?
    – Édesapám, Perényi (korábban Preisinger) László évtizedeken át tanított gimnáziumban és a Zeneakadémián karvezetést és módszertant. A Preisingerek egy nagy burgenlandi család. Édesanyám szintén énektanár volt egy középiskolában és a tanítóképzőn. Amikor öcsém, Miklós tizenkét éves kora körül kezdett utazni-koncertezni, fel kellett hagynia a munkájával. Előfordult, hogy vagy ő, vagy édesapám hónapokat töltött a testvéremmel külföldön, amikor ösztöndíjat kapott. Apai nagyapám tanítóskodott, kicsit hegedült és csellózott is. Amúgy zenészekről a családban nem tudok.
    – Ezzel szemben a három Perényi-testvér igen korán kezdte a zenei tanulmányokat.
    – Apánk elgondolása az volt, hogy legyen belőlünk egy zongorás trió, így Erzsébet nővérem zongorát, én hegedűt, Miklós pedig a csellót „kapta”. Sokat házi muzsikáltunk, szüleink nagy boldogságára.
    – Milyen érdekes, hogy ami az egyik gyereknek az első pillanattól öröm, a másiknak gyötrelem. Mitől függ egy hangszer iránti vonzódás?
    – Meghatározó, hogy milyen tanárhoz kerül az ember. Emlékszem, az egykori Hubay-tanítvány, felvinczí Takáts Alice, aki az Operazenekarban játszott, nagy szigorral és alapossággal oktatta a növendékeit, köztük engem is. Nagyon sok múlik azon, hogy a tanár meg tudja szerettetni a hangszert, a kicsik esetében ez különösen fontos. A gyerekek egy részének biztosan a tanár hibájából megy el a kedve a zenetanulástól.
    –    Milyen összefüggést lát a közismereti tárgyak és a hangszeres stúdiumok között?  Hallottam olyan növendékekről, akik nagy nehézségek árán tudnak megfelelni a közismereti tantárgyi követelményeknek, közben esetleg jók  hangszerből.  
    – Meggyőződésem, hogy aki a zenében tud koncentrálni, az minden másban is tud. Több előkészítős növendék jár hozzám, akik a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola gimnáziumi osztályában tanulnak – és remekül helyt állnak. Minket a nővéremmel általános gimnáziumba irattak a szüleink: latint tanultunk és oroszt, és még hozzá külön órákon angolt és németet. Matematikából és minden másból is kitűnő volt az előmenetelünk. Ma is hálával tölt el, hogy ilyen gondossággal választották meg a tanulmányainkat, ilyen előrelátón terelgettek. A nyelvtudás ma még inkább elengedhetetlen.
    – Az orosznak például milyen hasznát veszi?
    – Tele van orosz művészekkel, tanárokkal a nagyvilág, s a kurzusokon is sok az orosz ajkú. Az orosz nyelv ugyan úgy kedvencem ma is, mint a latin. Szerencsémre jó tanárok tanítottak minden tárgyat; olyanok, akik nem csak egy hónapban egyszer, tesztlapon kérték számon ismereteinket. Villámfelelésekkel tartottak minket állandó készenléti állapotban. A saját óráimon veszem észre, hogy ez a fajta adok-kapok mára szinte kiveszett. Mondok valamit, de azonnal nem kapom vissza, ez legalább a növendékek hetven százalékánál így megy. Nem arról van szó, hogy nem jó fejűek a mai gyerekek, hanem arról, hogy azért nem reagálnak rögtön, mert így szoktatták őket. Ehhez jött a számítógép, az, hogy mindent készen kapnak és szép lassan leszoknak a gondolkodásról, az erőfeszítésről. Amikor majdnem három évtizeddel ezelőtt tanítani kezdtem, ilyen problémával nem találkoztam. A kollégáim ugyanerre panaszkodnak.
    – Mik az általános elvárások a Zeneakadémiára jelentkezőkkel szemben?
    – Egy jó műveltség-alap és a nyelvtudás, amit már érintettünk. Az ember persze hozott anyagból dolgozik, nem szabhatom meg pontról pontra, mi mindent kell tudniuk. A mi felvételi vizsgánkon annak idején még át kellett esni egy intelligencia-teszten. Emlékszem, tőlem megkérdezték, miket olvastam. Éppen akkor fejeztem be a Háború és békét, mert a film után kedvet kaptam a könyvhöz is. Olyanokról kérdeztek, hogy melyik figura állt hozzám közel és miért. A tanítás során a tájékozottságuk komoly gondot jelent: hiába is hoznék fel egy irodalmi példát, hivatkoznék Shakespeare-re mondjuk, színházra, filmekre – a gyerekek nem kis hányadánál nincs ilyen élményanyag. Ilyenkor megpróbálom megmagyarázni, körülírni, amiről szó van – csakhogy az nem ugyanaz, mint amikor a saját tapasztalata alapján asszociál. Mindenesetre empátiával állok a dologhoz: be kell látni, hogy ma más a kor, mások a normák, az igények.
    – A tanár-növendék viszony egy hangszer tanulása esetében az átlagosnál bensőségesebb kapcsolatot feltételez, szinte szülői gondoskodást?
    – Óhatatlanul. Egyszer elküldtem egyik tanítványomat Mihalkov Csalóka napfény című filmjére, hogy fogalma legyen a korszakról, amelyikről éppen beszélgettünk. Meg is nézte, nagyon tetszett neki és kérte, hogy ajánljak még ilyen jó filmeket. Fontosnak tartom, hogy a többi művészeti ág iránt is érdeklődjenek. Tovább megyek: az volna ideális, ha hobbijuk is lenne. Én ennyi idős koromban rajongtam az úszásért, kívülről fújtam a sporteredményeket, lejártam az uszodába. A mi hivatásunkban a szakmai felkészültség nem elég; színes, érdeklődő személyiség is kell hozzá. És ami manapság szintén kevesebb növendéknél érzékelhető: a kifejezési vágy. A versenyek ebből a szempontból talán még rontanak is, mert a technikai perfekcióra irányítják a figyelmet. Mégsem vagyok verseny-ellenes, mert igazából az kerülhet ki győztesen, akinek valami mondanivalója is van.
    – Ön bizonyosan nem ellenzi a versengést, hiszen sok éve nagy országos és nemzetközi hegedűversenyek szervezését, zsűrizését látja el, nem beszélve növendékei felkészítéséről, akiket évről-évre indít különféle megméretéseken. Tanári sikerei kapcsán elég az utóbbi időkre utalni, amikor Kokas Katalin megnyerte a budapesti Nemzetközi Szigeti-versenyt, s ezzel egy időben Kelemen Barnabás (korábbi díjai mellé) a legnagyobb nemzetközi versenyek egyikét, az Indianapolisit, ahonnan a kiváló ifjú abszolút győzelme mellett szinte minden különdíjat is hazahozott. Mindketten Önnél diplomáztak, és az Ön növendéke jelenleg az elmúlt években egyre többet magáról hallató Banda Ádám is. Miért állítja ilyen feladatok elé a tanítványait?
    – Ezeken a kisebb-nagyobb próbatételeken megtanulják, hogy felkészülten és jól kidolgozottan adják elő a darabokat. Az sem megalázó, ha éppen nem közülük kerülnek ki a nyertesek. Némelyik verseny egyben seregszemle is; ilyen volt legutóbb a Zathureczky Ede születésének századik évfordulója alkalmából megrendezett találkozó, amelyre négy korcsoportban százhuszonöten neveztek be. Hosszú távú befektetés minden jó verseny: a fiatal megtanul szerepelni és bővül a repertoárja is. Azok a darabok, melyeket magam megtanultam egy-egy ilyen alkalomra, ma is a legjobban állnak a kezemben. Mindebből azért messzemenő következtetéseket nem lehet levonni, hiszen ismerünk olyat, aki nem bírja a versenyek stresszes atmoszféráját, mégis nagy művész válik belőle.   
    – Kezdenek kirajzolódni pedagógiai munkásságának sarkalatos pontjai. Önt kik és milyen módszerrel készítették fel a művészi pályára?
    – Tíz évig felvinczi Takáts Alice-hoz jártam, ő Hubaynál tanult és a Hubay-növendékekre nagyon jellemző volt a jobb kéz komoly kidolgozottsága, a vonókezelés prioritása. Emlékszem, amikor öcsém Mainardinál és Casalsnál tanult, sokat gyakorolta vibrato nélkül a darabokat, csak a jobb kézzel – ez mintegy igazolása volt annak, hogy valóban a jobb kézzel kell a hangot képezni. A kézmozgások elsajátításához nagyon sok vonógyakorlatot kellett vinnem az órákra, a meglehetősen monoton Sefcsik-gyakorlatokat, amelyek vonatkoztak a fekvés-váltásokra, billentésre, a vonásokra, a jobb kéz különböző mozgásaira. Hálás vagyok a tanárnőmnek, aki nagy hangsúlyt fektetett az alapokra. A Zeneakadémián Országh Tivadar hagyta, hogy kinyíljanak a növendékei, őneki ezért a szellemiségért vagyok hálás; halála után Halász Ferenchez kerültem, aki akkor éppen Kovács Dénes tanársegéde volt. Halász mindig azt tartotta szem előtt, hogy az eszközök és amit ki akarok fejezni, egyensúlyban legyenek. Óriási temperamentummal játszottam, szinte széthegedültem a falakat, nálam ez volt akkoriban a baj. Ma az egyik szemem sír, a másik nevet: időnként szívesen hallanék valami ilyesmit a növendékektől, amit én majd helyre teszek, mint Halász tanár úr annak idején engemet. Ma – kényelemből vagy a korszellemből eredően - nem ritkán „sterilen” jönnek be a növendékek: elkezdenek játszani és várják, hogy úgymond „tanítsam őket”. Csakhogy a semmiből nem lehet „valamit” kihozni. Szeretem előbb látni, hogy a növendék mit akar. A szarvashiba is jobb a semminél, arról lehet beszélgetni, vagy ha szétveri a falakat - abból meg lehet nyesegetni. Zathureczky egykori növendéke, Kovács Dénes igényességre nevelt, s ami egyben az ars poeticám, a szerzői instrukciók betartására oly módon, hogy természetesen a darabot az ember mintegy átszűri, „átmossa” az egyéniségén. Igazán szerencsésnek mondhatom magamat a tanáraim miatt: Kroó György, dr. Ujfalussy József, Szöllősy András és Soproni József óráira járhattam. Mihály András kamarazenei foglalkozásait szintén a meghatározó élmények között tartom számon.
    – A diplomahangverseny műsorára emlékszik?
    – Lehet azt elfelejteni? Bartók Hegedűversenyt játszottam, egy Mozart-szonátát, Bach g-moll Adagio és fúgát és három Paganini-etűdöt. Partnereim Varga Csilla és Szenthelyi Judit voltak – a Bartók-koncertet ugyanis nem zenekarral adtam elő. Rögtön ezután az Országos Filharmónia szólistája lettem, majd 1968-ban Szófiában második lettem egy nemzetközi versenyen. Egy évre rá megnyertem a Rádió hegedűversenyét, beindult a koncertező életem. Hosszú éveken át, a világ négy sarkában mindenütt felléptem kitűnő karmesterekkel, kamarapartnerekkel, neves orkeszterekkel. Jövőre lesz harminc éve, hogy tanítani kezdtem a Zeneakadémián.  
    – A nagy magyar hegedűsiskola hagyományai az Ön pedagógiájában éppen úgy tovább élnek, mint művészi pályafutásában, melynek során a nagy elődök szellemiségét folytatva kiemelten kezeli a kortárs szerzők műveinek bemutatását. És viszont, Ön kortárs zeneszerzőink ihlető alanya.  
    – Ha mód van rá, a növendékeket is bátorítom a mai darabokra. Ezen a téren igyekszem jó példával elöl járni; büszkeséggel tölt el, hogy több kiváló kortársam kifejezetten nekem komponálta egy-egy művét. Egy lemeznyi, nekem dedikált darabot fel is vettünk a Hungarotonnál, mely album pár éve jelent meg. A kompozíciók megítélése nem az én tisztem, viszont játszani őket az én felelősségem. Minden korban játszottak kortárs darabot, úgyhogy ezt nem tartom külön érdemnek. Ami e téren igen kecsegtető, s amiért a tanítványaim is szívesen játsszák a maiakat: nem hatnak bénítóan az elődök interpretációi, miáltal merészebben elmondhatják, amit a művekről gondolnak. A Zathureczky- és a mosonmagyaróvári Flesch-versenyen mindig kell kortárs darabot játszani; nem ritkán maguk a versenyek ősbemutatók is egyben, hiszen a szerzők külön ezekre az alkalmakra, felkérésre írják az elhangzó kötelező műveket.
    – Igazán van módjuk a mieinknek fejlődni, próbálkozni, tekintettel arra, hogy az említetteken kívül is van lehetőség a megméretésre.
    – A szombathelyi, igen rangos Koncz-versenyt háromévente rendezik, ott is szoktam zsűrizni. A Flesch-versenyt pillanatnyilag magyarországi és szomszéd országbeli fiataloknak hirdetik meg; úgy néz ki, hogy nemzetközi verseny lesz most, hogy a londoni megszűnt, persze, csak, ha kerül hozzá pénz is. Ebben az esetben azonban négy évente fogják kiírni. Az előkészítő tárgyalások most folynak. Ami hallatlan nagy öröm mindannyiunk számára: az Európai Uniós csatlakozásunk évében, idén novemberben kontinentális versenyként rendezi meg a Hubay Jenő-versenyt a Magyar Hubay Társaság és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem. Jól hangzik, ugye: Európai Hubay Hegedűverseny. Most érkeznek a jelentkezések, melyeket április 1-jéig várunk a lebonyolításért felelős Hungarofest Kht.címére. Az a különös helyzet állt elő, hogy a november 3-i ünnepélyes megnyitón két többszörös versenygyőztes, diplomás, egykori növendékem, Kelemen Barnabás és Kokas Katalin ad hangversenyt, magán a versenyen pedig két jelenlegi tanítványom indul: Banda Ádám és Kállai Ernő. Jómagam részt veszek a zsűri munkájában; éppen ezért a saját növendékeim pontozásából kimaradok. Tanári gyakorlatomban a versenyzést már az egészen fiatalok megkezdik. Most márciusban Telemann-versenyen indítom két előkészítősömet a lengyelországi Poznanban. Versenyek előtt minden tapasztalatszerzési lehetőséget ki szoktunk használni: növendék hangversenyeket, egyéb nyilvános szerepléseket, hogy a koncentráció, az idegi megterhelés számukra megfelelő legyen, s mindezt a fokozatosság elve szerint, tulajdonképpen a tantervbe beépítve, valósítjuk meg. Mindazonáltal a verseny – pillanatfelvétel; a legjobbak is hibázhatnak. Az eredménynél fontosabb az út, amely odáig elvezet.   
    – Minden évben nagy Önhöz a túljelentkezés. Az előkészítősök (12-18 év közöttiek) idei vizsgája már lezajlott. Mi alapján dől el, hogy valaki megfelel vagy sem?
    – Mindenképpen szeretem meghallani a jelölttől az egyéniséget, vagyis, hogy legyen valamilyen hangja. Ha személytelen, ha csak fel van készítve – nem annyira tetszik. Ettől függetlenül még bekerülhet, és az is előfordul, hogy később átütőbb lesz. Olyan is van, aki komoly képességeket mutat, majd miután felvettük, nem dolgozik úgy, vagy csak „ennyi volt”, ami benne volt. Kicsit zsákbamacska, másrészt maratoni pálya a miénk, mert csak a munka során derül ki, hogy valakinek valóban itt a helye. A tehetségnek mindenképpen látszania kell, de hogy mivé fejlődik – az a zsákbamacska. Különösen igaz ez az előkészítősökre. Mindezek mellett a fizikai adottságok sem mellékesek: előfordul, hogy valaki nem hegedűs alkat, nincs az ujjainak kellő tartása.
    – Ha számba vesszük mindazokat, akik Önnél tanultak, s ma vezető zenekarainknál, kiváló kamaraegyüttesekben vagy szólistaként öregbítik a magyar hegedűművészet hírnevét, kiderül, hogy bár egyazon iskolában, „a Perényiében” nevelkedtek, mind más-más egyéniséggel bírnak…
    – Minden muzsikusnak magának kell megtalálni a saját hangját s meg kell azt őriznie; a kibontakozást csak segíti mindaz, amit a darabokról vagy a technikáról megtanulhat. Ez is a Hubay-iskola egyik lényeges tanítása, ehhez hozzátenni nem lehet és nem is kell. Ha az eszközök és a kifejezés egyensúlya és a darab is rendben van, nagy baj már nem lehet. A gyakorlásnál sem szárazon, anyagtalanul a technikára, vagy csak az elképzelésre kell koncentrálni, hanem komplex módon kell közelíteni a zenéhez.
    – Hogyan derül ki, hogy kiből lesz szólista?
    – Tátrai Vilmos gyakran mondta: Majd az élet eldönti. Ez így is van. Mindenki úgy kerül ide, hogy meg szeretné tanulni a komoly darabokat. A versenyeken ott a lehetőség, hogy kiugorjanak. De mégsem ilyen egyszerű a dolog, mert lehet, hogy versenyeket nyer valaki, a pódiumon viszont nem mutatkozik érdekesnek.
    – Fejlődik ma is a hegedűjáték?
    – Annyiban igen, hogy már fiatalabb korban magasabb szinten vannak, mint  évtizedekkel korábban. A követelmények magasabbak.
    – Figyeltem, hogy az óráin mennyire szépítés nélkül megmondja a véleményét.  
    – Semmiféle pongyolaságot, lustaságot nem engedhetek meg. Ha egy órán csak annyira futja, hogy két hangot tudunk helyretenni-tisztázni, akkor annyit. A foglalkozás mindenkivel személyre szabott. Kell az empátia; mert ha például egy darab formálását a növendék máshogyan képzeli el, mint én, mégis meggyőző, akkor elfogadom. Az ő elképzelését kidolgozni mindenesetre sokkal nagyobb feladat, mint a sajátomat – ilyenkor én is tanulok. A szigorúságomat hamar megszokják. Végtére is, a bizalmukat belém helyezték, én pedig azért tanítom őket, hogy mind jobbak legyenek. Az instrukcióim azért túlzóak, a szélsőségek irányába mutatnak, hogy legyen honnan elindulni. Veszélyes a számtani középbe belehelyezkedni. A színészeknél ez ugyan így van: először „soknak” kell lenni, hogy a végén a kész produkció a megfelelő hangon, jó hangsúlyokkal szóljon. A kisebbeknél még sokat kell magyarázni. A tanítás is olyan, mint a gyereknevelés, fokozatosan engedem el a növendékek kezét.