„Nincs már e földön, mégis jelen van a világban”

Halász Ferenc professzor úrra emlékezve

(Elhangzott 2000. január 15-én, a Zeneakadémia Kistermében, a Halász Ferenc Emlékesten)

    A Halász Alapítvány nevében szeretettel üdvözlöm közönségünket. Egy nagy tanáregyéniségre emlékezünk ma, Magyarország – s talán nem túlzás állítani, Európa – egyik legnagyobb hegedűtanárára, születésének 70., halálának 5. évfordulója alkalmából.
    Az hiszem, nincs ma országunkban olyan hegedűs, aki nem tudja, ki volt Halász tanár úr. Sokan hallották őt tanítani, esetleg játszottak is neki – noha nem voltak növendékei – egy-egy kurzuson, országos továbbképzésen, vagy csak egy külön megbeszélt találkozón. Sok-sok új tehetséget fedezett fel, elindította, gondozta, támogatta őket útjukon. Tanár úr és kollégái történelmi feladatot kaptak a magyar társadalomtól: az ’56-ban országunkat tömegesen elhagyó nagyszerű hegedűsök pótlását kellett elkezdeni: újraépíteni a méltán világhírű magyar hegedűiskolát. Milyen igaza volt Tanár úrnak, mikor azt mondta: iskolát szétrombolni egy nap alatt lehet, de évtizedek munkájával lehet csak felépíteni!
    Az országban így ismerték: „A” Halász tanár úr. Milyen is volt Ő? Objektív megemlékezést akartam írni, hisz élete, érdemei magukért beszélnek. Elég lenne felsorolni versenygyőztes növendékeit, beszélni munkájuk minőségéről, karrierjükről. Hadd legyek mégis, mint volt növendék kicsit szubjektív — és beszéljek inkább a pedagógusról. A Pedagógusról, aki belépett a terembe, és mindenki tudta, hogy itt most VALAKI megjelent. Ismert a mondás: a jó tanár nem csak tanít, nevel is. Az Ő nevelése segítette személyiségünk kialakulását és fejlődését. Egyéniséget keresett a gyerekekben, és mindenkit másképp, egyéni módon tanított. Mindig empatikus és etikus volt a gyerekekkel, akkor is, ha ez más érdekeket esetleg sértett. Nyitott és érdeklődő volt minden művészi tevékenység iránt: Ő maga is játszott színházban – nem kisebb színészóriásnak, mint Major Tamásnak volt a „hegedűhangja” –, s kedves hobbija volt a fotózás. Jólesően észrevette és nyugtázta olvasmányainkat; az érdeklődő, kíváncsi növendéket érdekesebbnek és értékesebbnek tartotta. Végtelenül igényes volt: nem volt Ő sem, és mi növendékei sem lehettünk kényelmesek. Kitartást, türelmet, hitet és céltudatosságot lestünk el Tőle. Etikájára, munkaerkölcsére jellemző, hogy nem csak a problémamentes, nagytehetségű, az útján simán előrejutó gyereket vette fel; sok „embermentett” növendéke volt még a legnagyobbak közt is. Egyaránt tanított sztárokat, zenekari-, kamaraművész jelölteket és leendő tanárokat; mindegyikben meglátva a lehetőségeket, és mindenkit a tehetsége határáig kiművelve.
    Nem volt koncertező művész, de az így megmaradt idejét, energiáját, önzetlenségét mind ránk pazarolta. Magunk közt Széchy Tamáshoz, a mesteredzőhöz hasonlítottuk, aki nem volt úszóbajnok, de micsoda bajnokokat nevelt!
    Nagy ereje rejlett a szóban: gyönyörűen, árnyaltan, gazdagon beszélt! Milyen élvezet volt hallgatni érzékletes, színes, egzakt fogalmazását, világos gondolatokról valló pontos, célba találó gondolatait!
    És hogy milyen volt a tanítása?
    A legfontosabbat tanította: GONDOLKOZNI.
    Koncentrálni, tanulni, munkát szervezni, időt beosztani: ezek nélkül az erények nélkül nem lehet eredményesen dolgozni! A tanár legfontosabb feladatának tartotta megtanítani a növendéket GYAKOROLNI. Tanított hallani, és megtanította az eszközöket, amik a kifejezést lehetővé teszik. Nagyon precíz tchnikai munkát végeztünk, de sosem tévesztette szeme elől a végcélt. Vallotta: a jó technika nemcsak azt jelenti, milyen gyorsan, tisztán, pontosan hegedülünk; legalább olyan fontos, hogy mondanivalónk kifejezéséhez ismerjük az utat és az eszközöket. Elvárta és örült az önállóságunknak: egyszer azt mondta, a tanár legszentebb feladata, hogy fölöslegessé tegye magát.
    Új tanári viselkedésmódot alkotott: ötvözte Freudot és a talán bencésektől hozott konzervatív magatartást. Érezte, amit Aquinoi Szt. Tamás így fogalmazott meg: mindenkit csak arra lehet megtanítani, amit úgyis tud – igaz, hogy arra kell! Soha nem mondta, hogy ez így nem jó; mindig azt mondta, hogy ezt így kellene megoldani – a problémából mindjárt kiutat kínálva. Törődött a lelkünkkel, mindig mehettünk hozzá bármi bajunkkal, – ha nem mentünk, magától is észrevette és kivallatott minket – aztán praktikus tervekkel, tennivalókkal felfegyverezve bocsátott utunkra.
    Életem legnagyobb megtiszteltetése ért, mikor asszisztensének hívott; jócskán meg is ijedtem, s akkor azt mondta: ne akarj úgy tanítani, ahogy én, úgy taníts, ahogy te gondolod! Egyik legnagyobb ajándéka életemnek, hogy kívülről is – nem csak mint növendék – megfigyelhettem. Egyszer egy zeneszerzős kollégám azt mondta, hogy ha egy tanár visszatekintve pályáján azt látja, hogy most egészen mást tanít, máshogy, mint a kezdetekkor, akkor az illető valószínű jó tanár! Élmény volt látnom, hogyan újult meg tanár úr hatvan éves korára, hogyan tudta egészen másképp, más kiindulópontból és mégis ugyanúgy tanítani utolsó osztályait.
    Ezen a mai koncerten, ahol a régi nagy generáció és az utolsó, legfiatalabb növendékek is szerepelnek, – s biztos vagyok benne a zene sokkal ékesebben, gazdagabban szól, mint az én szavaim – szeretném megköszönni játékukat, közönségünknek pedig kívánom, hogy élményekkel gazdagodjanak a mai estén. Tudom, nem szerette volna, ha most egy perces néma felállással emlékeznénk Rá, – becsüljük inkább azzal az emlékét, hogy ma nem gyászolva, de örömmel élvezzük a zenét, hisz növendékei játékában Ő itt van most velünk, – munkája idő- és értékálló – hatása mindig hallható lesz a magyar hegedűiskolán, a magyar hegedűsök játékában, akkor is, ha már mi sem élünk.
    Szeretnék egy rövid idézettel búcsúzni: Ő ugyan „nincs már e földön, mégis jelen van a világban.”

Pichner Teréz

Az Emlékhangverseny közreműködői voltak: Winkler Orsolya, Éder Pál, Tóth Erika, Kokas Katalin, Charpen-Bálint Mira és Szabadi Vilmos (hegedű), Winkler Zsófia és Várnagy Mihály (mélyhegedű), Harsányi Sarolta, Lukin Márta és Gulyás Márta (zongora), valamint a budapesti kerületi állami zeneiskolák hegedűkara dr. Ácsné Szily Éva művészeti-pedagógiai irányításával.