Búcsú Ruha István hegedűművésztőlAhogy emlékezetemben kutatok, magam elé idézve varázslatos egyéniségét, szinte látom a körülötte mindig vibráló levegőt. Főiskolás éveim alatt sajnos gyakran maradtak el az órák, hiszen ö elsősorban világjáró hegedűművész volt. Mégis sokat tanultam tőle és ma is sok mindent csinálok úgy, ahogyan ő annak idején tanította. A Mendelssohn-hegedűverseny harmadik tételét például, ahol nem is könnyű együtt lenni a zenekarral. Így szólt a tanácsa: – Bandikám, itt csak egy dolgot tehetsz, befordulsz a zenekar felé és lekíséred a fuvolát. Később – mintegy kárpótlásként az elmaradt órák miatt – sokat játszottunk együtt, Bach kettősversenyt, még gyakrabban Mozart Sinfonia Concertante-ját. Nem jelentett számára nehézséget a koncert elsö felében hegedülni, a második felében pedig brácsázni. Egy alkalommal néhány perccel pódiumra való kivonulásunk előtt kiragadta egy ott ácsorgó brácsás kezéből a hangszert, játszott rajta egy keveset, szaknyelven “meghúzta a hangszert”, majd “hü de jó kis hangszer, ma este ezen játszom” felkiáltással már indult is ki a közönség elé, én meg utána, ereimben megfagyott vérrel. Kár volt aggódnom, ő úgy játszott, mintha mindig is ezen a brácsán gyakorolt volna. Nem tudom, ki merné ezt az élvonalbeliek közül utána csinálni. Sokat lehetne róla mesélni, humoráról, nagylelkűségéről, profizmusáról, utánozhatatlan játékáról. Szerencsére emléke nemcsak a szívünkben él, hanem lemezein és felvételein is. Ágoston András
|