S. Szabó Márta

 

A KODÁLYI ESZMÉK 21. SZÁZADI ÁLLAPOTÁRÓL*

 

* A Magyar Kodály Társaság Nemzetközi Konferenciáján (Budapest, 2007. március 19-21.) elhangzott előadás szerkesztett változata.

 

S

 

zőnyi Erzsébet tanárnő megtisztelő felkérése úgy szólt, hogy a kodályi eszmék 21. századi állapotáról szóló általános kép felvázolásában vegyek részt, mely egyben pálya-tükör is, eddigi munkásságom tükre. Ez utóbbit röviden azzal szeretném teljesíteni, hogy bevezetésként felidézem saját életem 10 évenkénti márciusait.

               1967. március 6-án ötödikes diákként éppen orosz órán ültem a kecskeméti Ének-zenei Általános Iskolában, amikor érkezett a hír: meghalt Kodály Zoltán. Gyerekként nem éltem még meg hasonló gyászt: valóban egy nemzet gyászolt akkor. Mi, ott Kecskeméten különösen is: a személyes emlékeken túl – hiszen alig egy évvel korábban járt Kodály a mi osztályunk ének óráján –, tanáraink és mindenekelőtt szeretve tisztelt igazgatónőnk, Nemesszeghy Márta tanárnő elbeszéléséből tudtuk és még inkább éreztük, ki is volt Kodály Zoltán.

               Tíz évvel később, 1977. márciusában már zeneművészeti főiskolásként komoly és őszinte elkötelezettséggel készültem arra, hogy egyszer tanár lehessek. Diákköri vezetőként büszkén vittem el iskolalátogatásra hallgatótársaimat Kecskemétre, hogy mintát és példát kaphassanak a zenével nevelés iskolai hétköznapjaiból.

               1987 tavaszán már tanár voltam a kecskeméti Kodály Iskolában, hatalmas lelkesedéssel és csekélyke, pár éves tapasztalattal tanítottam egykori iskolámban. Sok segítséget, biztonságot és szakmai erőt adott pályakezdésemhez az a szilárd értékrend és hagyomány, mely Kodály Zoltán alapvetéseiből, Nemesszeghy Lajosné kitartó, rendíthetetlen hitéből és sok tehetséges tanár napi munkájából épült fel Kecskeméten. A 80-as évek elején bővült az iskola a zeneművészeti szakközépiskolai képzéssel, mely a kezdetektől rendkívül eredményesen működik. A Kodály-iskolai tanítás mellett nyaranta tanítottam a Kodály Intézet magyar, majd külföldi hallgatóit is, így előbb kerültem kapcsolatba a tanár-továbbképzéssel, mint a tanárképzéssel.

               1997-ben a Debreceni Konzervatórium tanáraként vettem részt ezen a konferencián. A tanárképzés ügyének fontossága vitt el Kecskemétről Debrecenbe, ma is ez a fő feladatom: énektanárokat, szolfézs- és zeneelmélet-tanárokat, valamint karvezetőket képzünk az általam vezetett tanszéken. Debrecenben is tanítottam – és jelenleg is tanítok – középiskolás korú növendékeket, a szakközépiskolai képzéssel szoros kapcsolatban maradtam.

               Eddig a személyes pályatükör, a többi már – nyilván nem függetlenül attól a ténytől, hogy Kecskeméten nőttem fel, hogy ott válhattam tanárrá – a konferencia anyagához kapcsolódó gondolataim.

 

               1997-es beszámolóm elsősorban a zeneművészeti szakközépiskolai képzés helyzetéről szólt. Gondolataim kiindulópontja az volt, hogy bár Kodály zene­peda­gógiai koncepciójának tere elsősorban az általános iskolai képzés, elveinek nagy­sze­rű­sége, pedagógiájának egyetemessége abban is megnyilvánul, hogy töretlenül folytatható a zeneművészeti szakképzésben. S arra a kérdésre, hogy érvényesek-e ezek az eszmék a harmadik évezred kezdetén, akkor is és most is azt felelhet(t)em: érvényesek és jó lenne, ha azok is maradhatnának.

               Most is így gondolom: az alapelvek változatlanul, vagy még erőteljesebben érvényesek, megvalósításuk azonban egyre több nehézségbe ütközik.

 Ahogy Kodály Zoltán egy 1937-es, nyíregyházi előadásának végén megfogalmazta, három dolog hiányában látta akkor az iskolai zenetanítás sikertelenségének okát. Idézem: „Nem volt elég alkalmas tanerő, tananyag, idő.” [1] E három dolog ma is minden tanítás kulcseleme, vegyük vizsgálat alá ezeket a mai zenei szakképzésben.

               A tananyaggal nincs semmi baj.

               Az új zeneművészeti szakközépiskolai tanterv, tantárgyi program, mely 1997-ben váltotta fel a régit, feladat- és követelményrendszerében, a tananyagra vonatkozó iránymutatásaiban messzemenően lehetővé teszi a kodályi alapelvek szellemében történő szakzenész képzést. Ezt a munkát segítik azok az új kiadványok, szakkönyvek, tankönyvek és kották, melyek gazdag és értékes anyagot kínálnak tanárnak és diáknak egyaránt. A tanterv ajánlott zenei anyagából a tanárok szabadon választhatnak. A választást persze meghatározza a tanár tájékozottsága, képzettsége, tanítási útja – azaz itt kapcsolódik hozzá a tanerő kérdése.

               Alapvetően ezzel sincs gond, de kérdés, hogy meddig – erre kicsit később, a tanárképzés helyzetének felvázolásakor szeretnék visszatérni.

               Tény, hogy az elmúlt tíz évben a szakközépiskolai tanárok körében jelentős generációváltás ment végbe, sok olyan fiatal került a pályára, aki kifejezetten erre a szakterületre készült. Ezt erősítette a szaktanárképzés is, hiszen az egyetemi szintű zeneelmélet-tanárképzés Budapesten és Debrecenben tovább erősödött az elmúlt évtizedben, és megkezdődött a szakközépiskolai szolfézstanárképzés is a Zeneakadémián. A fiatalok zöme hasonló utat jár be ma is, mint mi korábban: volt iskolájukba visszatérve, egykori tanáraik mellé felsorakozva lelkes és értékes tanári tevékenységet folytatnak. Így a budapesti kiváló szakközépiskolák mellett tovább erősödött pl. a pécsi, a kecskeméti, a debreceni és a miskolci képzés – hogy csak azokat említsem, melyekkel közvetlen szakmai kapcsolatban állok.

               Annak ellenére tehát, hogy sem a tanterv, sem a tananyag, sem pedig a tanári feltételek nem romlottak az elmúlt évtizedben, a szakközépiskolai elméleti képzés mégis gyengülni látszik. Ez szoros kapcsolatban áll a Kodály Zoltán által említett harmadik tényezővel, az idővel.

               A gyengülésnek bizonyára számos oka van, most néhány tényezőt szeretnék csupán kiemelni ezek közül.

               Az első mindenképpen az, hogy – országos méretekben – kevesebb gyerek, de mindenképpen kevesebb jól felkészült, elhivatott növendék jelentkezik a zeneművé­szeti szakközépiskolákba, mint 10 évvel ezelőtt.

Ez egyben azt is jelenti, hogy kevesebben választják ma a zenei, zenetanári pályát, mint 10 éve, hiszen a zeneművészeti felsőoktatásba egyenes szakmai út leginkább a szakközépiskolákból vezet. Ennek oka nyilván azokban a társadalmi folyamatokban is keresendő, amelyek általában a tanári pálya presztízsveszteségét mutatják. De a zenetanulás a maga hosszú, időigényes volta miatt gyakran alulmarad a gyorsabb sikert adó, népszerűbb tantárgyakkal és délutáni diák-elfoglaltságokkal szemben. Tapasztalataim szerint az egyébként sokféle pedagógiai és szakmai haszonnal járó 6 és 8 osztályos gimnáziumok sem kedveznek a zenei pálya választásának, a hagyományos 8 osztályos képzésre épülő 4 évfolyamos zenei szakközépiskolákba való átlépésnek. Azok a – többnyire sokoldalúan – tehetséges gyerekek ugyanis, akik az alsóbb osztályokban remekül össze tudják egyeztetni az általános iskolai követelményeknek való megfelelést és a zenetanulást, kis gimnazistaként az olykor aránytalanul megnöve­kedett iskolai feladatok miatt abbahagyják zeneiskolai tanulmányaikat, vagy legalábbis csökkentik a zenetanulásra szánt időt. A másik iskolatípus, mely a középfokú képzés utánpótlását adja, az ének-zenei tagozatos iskolák gondja szűkebb szakterületünk évtizedes fájdalma. (Eősze László: „Kodály zenepedagógiai koncepciója napjainkban éppen felszámolás alatt áll.” 2007. márc. 5. Nyíregyháza)

                               A képzési idő, a heti óraszám csökkenése, az ének-zenei iskolák illetve osztályok számának és erejének fogyatkozása további oka a középfokú zenei képzés létszámproblémáinak. S ez kihat a tanárképzésre is, hiszen az énektanár-karvezető hivatás ideális megalapozása ebben az iskolatípusban kezdődik. Azoknak a fiataloknak ugyanis, akik – mint mi is – ének-zenei iskolában nőttek fel, Kodály koncepciója a magától értetődően természetes zenetanulási és -tanítási út.

                               S végül a most felvázolt két kedvezőtlen folyamat össze is kapcsolódik: a szülők gyakran praktikus okokból kezdeményezik a 8 osztályos ének-zenei iskolákból a 4. vagy a 6. osztály után az iskolaváltást, gondolván, hogy gyermekük továbbtanulása – természetesen nem zenei területen – így biztosítottabb. Márpedig ha a folyamatos és intenzív zenetanulás megtörik, később legalábbis csökken az esélye annak, hogy mielőtt a gyerek a valódi pályaválasztásról dönthetne, a zenei pálya már kikerül a választhatók köréből. Közbevetőleg szeretném megjegyezni, hogy bár mostani gondolatmenetem elsősorban a szakzenész utánpótlás gondjait vizsgálja, legalább ilyen megrázó az a veszteség, amely – Kodály Zoltán nevelési koncepciójának alapelveit sértve – szűkíti a gyerekek zenével nevelésének terét és lehetőségét. Meggyőző­désem szerint sokkal előrevivőbb és személyiség-gazdagítóbb az az iskola, amely a szaktudományok ismeretanyagának idejekorán történő megtanítása helyett a gyerekek érzelmi intelligenciájának fejlesztését, a művészetek és ezen belül is a zene iránti fogékonyságának elmélyítését kiemelten fontos feladatának tekinti. Ez a tendencia az, amely a magyar iskolákban az elmúlt évtized nagy veszteségét hozta (ld. óraszámcsökkenés, de nemcsak az ének-zene terén, hanem egyéb humán területeken is, így pl. az anyanyelvi nevelés terén), és ez egyaránt kihat a zenei nevelés általános ill. pályára készítő tevékenységére is.

                               A fentiekből következik, hogy a szakközépiskolai felvételiken a jelentkezők elméleti felkészültsége sem olyan kiegyenlített, mint korábban volt. Egyre gyakoribb az éles különbség a növendékek hangszeres és elméleti tudása között, melynek áthidalása már a szakközépiskolai szolfézs – zeneelmélet-tanár feladata. Így az ott tanító kollégák komoly felzárkóztató munkájának lehet csak eredménye a tanterv és egyben a szakma követelményeinek megfelelő elméleti készség- és tudásszint elérése.

                               Az új tanterv bevezetésével együtt megváltozott az érettségi rendje is a zenemű­vészeti szakközépiskolákban. Véleményem szerint ez a változás nem hozott annyi nyereséget a növendékek általános műveltségének emelése terén, mint amennyi veszteséget jelent a nyugodt, egyenletesen felfelé ívelő szakmai felkészülésükben. 5 év óta ugyanis a szakközépiskolások a negyedik év végén 5 közismereti tárgyból tesznek érettségi vizsgát (a korábbi magyar nyelv és irodalom, történelem és egy idegen nyelv mellett matematikából és egy választott közismereti tárgyból), s a zenei tárgyakból csak az ötödik, ún. szakmai év befejezése után vizsgázhatnak. Ha ez a rend azt eredményezné, hogy a képzés valóságosan is öt évessé válik, és egy intenzív, a közismereti tárgyakat s így a diákok általános műveltségét erősítő negyedik év után az ötödik a szakmai munkáé lehetne, akkor ez nagyon hasznos lenne. De a mai gyakorlat nem ezt mutatja: a negyedik év után érettségi bizonyítványuk birtokában a legtöbb növendék felvételi vizsgát tesz valamely zenei felsőoktatási intézménybe. Ötödik évre – néhány kivételtől eltekintve – inkább csak azok a növendékek maradnak, akiknek első felvételi próbálkozása nem volt sikeres. Így viszont a zenei képzés, ezen belül is elsősorban a szolfézs és zeneelmélet tárgyak, melyek gyakorlatilag kikerültek az érettségi tárgyak köréből, kevesebb időt és energiát kapnak a korábbiaknál és egyben a szükségesnél. Főiskolán zeneelméletet tanítva nem érzem a változást a fiatalok gondolkodásának csiszoltságán, amit például a matematikával való intenzívebb foglalkozás eredményezhetne, vagy a tanítási gyakorlat során megmutatkozó általános műveltségük gazdagodásán. Azt viszont egyértelműen észleljük, hogy a zenei elméleti tárgyakból és szolfézsból alacsonyabb tudás- és készségszinttel érkeznek a zenei felsőoktatásba, hogy a meghatározó középiskolás évek alatt nem járnak eleget koncertre, kevesebb idejük marad a kamaramuzsikálásra, kóruséneklésre, zenehallgatásra.

                               Szomorú tény, hogy a zeneművészeti felsőoktatás is igazodni kényszerül a most felvázolt helyzethez. A hangszeres szakokon az elméleti tárgyakból látványos és jól érzékelhető a felvételi követelmények csökkentése, a változó felvételi pontrendszerekben a hangszeres főtárgy mellett egyre kisebb a súlya a szolfézsnak és a zeneelméletnek. Ez természetesen kedvezőtlenül hat vissza az elméleti tárgyak szakközépiskolai oktatására, hiszen rangját és szakmai értékét veszíti az a tárgy, melyből csak egy minimális küszöbszintet kell teljesíteni a felvételi vizsgán. Márpedig a magyar szakzenész- és szaktanárképzés rangját és értékeit csak úgy tudjuk megőrizni, ha az egyes képzési szakaszok változatlanul betöltik eredeti feladatukat: az alsófok a mély, biztos és élményt adó alapozást, a középfok az intenzív és hatékony fejlesztést. Erre épülhet egy szintézist teremtő befejező, felsőfokú szakasz, mely egyben a tanárrá válás időszaka is.

               Ami pedig a mi szűkebb szakterületünket illeti, az énektanár- szolfézstanár- karvezető főiskolai szakok bázisát az elmúlt évtizedekben jórészt a szakközépiskolai szolfézs-zeneelmélet szakok adták. A 90-es évek elejére szinte valamennyi szakközépiskolában kiépült és folyamatosan működött ez a képzés, néhol speciális képzéssel társítva – Kecskeméten például angol zenei szaknyelvvel. Ma jóval kevesebb szolfézs szakos növendék van a szakközépiskolákban, több helyen megszakadt a folyamatosság, vannak hiányzó évfolyamok, máshol esetleg szünetel is a képzés. Ez törvényszerűen eredményezi, hogy évek óta egyre kevesebben jelentkeznek az énektanár-karvezető pályára, s csupán az adott felsőfokú intézmény szakmai küszöb-érzékén, igényességén (és önbecsülésén) múlik, hogy e tényre a felvehetők létszámának csökkentésével, vagy pedig a pályára zöld utat nyerő tanárjelöltek alacsonyabb szintű felkészültségének tudomásulvételével válaszol-e…

               S itt a kör bezárul: ha a zeneoktatás széles alapjai sérülnek, akkor az az elsődleges veszteségen, a zenei nevelés emberformáló erejének fogyatkozásán túl a szakzenész képzésre és a tanárképzésre is hat. S ha kevesebb a hivatására a magyar mérce szerint, azaz szakmai és pedagógiai szempontból egyaránt magas szintűen felkészült tanár, mi lesz az amúgy is több sebből vérző általános iskolai és zeneiskolai oktatással?

               A kérdés immár az, bízhatunk-e Kodály Zoltán zenei nevelési eszméinek továbbélésében, ha az általa említett 3 fontos elemből kettő, a tanerő és az idő tényezője is csorbulni látszik?

               A válaszunk Kodály Zoltán példáját követve csak az lehet: bíznunk és főként tennünk kell, hogy megállítsuk ezt a romboló körforgást! Kodály ha bírált, kifogásolt valamit, a ténymegállapítás után azonnal a bajok enyhítésének, megoldásának lépéseit is megnevezte. Meggyőződésem szerint minden szakembernek a maga szűkebb szakterületén kell megkeresnie, mit tud tenni a rossz folyamatok megállításáért.

               Én is ezt teszem. A tanárképzés feladata, hogy a felvázolt folyamatok ellenére is neveljen elegendő számú és megfelelő felkészültségű tanárt a következő generációk tanítására. A zenei felsőoktatás jelenleg folyó átalakulása után a 3 éves alapképzésben pótolnunk kell a hallgatók szakmai-zenei felkészültségében tapasztalható hiányosságokat, hiszen ez a jó tanárrá válás alapfeltétele. A tanárképzés folyamatában pedig – a pedagógiai és módszertani felkészítésen túlmenően – fel kell vérteznünk a pályára készülő fiatalokat elég hittel a zenei nevelés fontosságában és saját közvetítő erejükben.

               S hogy legyen elég tanár, ahhoz szükségünk van az oktatás minden szintjén olyan figyelemre, amely megtartja a gyerekeket a zenetanulásban és ösztönzi a tehetséges, rátermett fiatalokat a tanári hivatás választására. Közös felelősségünk, hogy a kedvezőtlen folyamatok megállításával, a zenével történő nevelés értékeinek felismertetésével és a szakember képzés elért eredményeinek megtartásával méltók maradhassunk a kodályi örökségre!

 

 

 

Kották, zenei könyvek, hanglemezek, CD-k és

zenei relikviák vétele és eladása

 

a Kodály Zoltán Zenei Antikváriumban

 

1053 Budapest, V., Múzeum körút 21. Tel.: 317-3347

Nyitvatartási idő: 10–18 óráig, szombaton 9-13 óráig

Külföldi kottákat – vevőink kívánságára – külön is,

rövid határidőn belül importálunk.

 

A Zenei Antikvárium a zenei ritkaságok boltja!

 

kodaly@lira.hu

 

 


[1] Vidéki város zeneélete – előadás Nyíregyházán (Kodály: Vt. I. 74.old.)