„…Fények gyúlnak a
színpadon, fiatal lelkek, énekelni vágyók állnak rendezett sorokban ott.
Öltözetük az ünnepi pillanatot jelzi. Te odaállsz eléjük, karod emelkedik, s a
csillogó, üde hangon megszólaló dallam elkápráztatja a közönséget, mely
csodálja a kórust és karnagyát. Ahogyan Goethe mondta: »mozdítni véled a téged mozgatót«. A vezénylő kéz jelei nyomán
felcsendülő zenei üzenet páratlansága számtalan szigorú versenybírát is
meghatva hozta évtizedeken keresztül az elismerést, a rangot, s a
kitüntetéseket, szűkebb és tágabb pátriád háláját.”
E szavakkal
kezdődött a búcsúbeszéd Szesztay Zsolt Liszt- és Kodály Díjas karnagy
búcsúszertartásán Debrecenben. A szeptember 6-án, súlyos betegségben elhunyt
mester, a tanár és az iskolateremtő, az előadóművész, számos
szakmai testület és szerkesztőbizottságok tagja, nemzetközi és hazai
kórusversenyek díjainak tulajdonosa immár nincs közöttünk, visszavonhatatlanul
eltávozott.
Szakmai tevékenységének első
tizenöt esztendeje Pécshez köti, ahol mind tanárként, mind előadóként
maradandót alkotott: Kodálytól kapott útmutatások alapján adta elő a
gyermekszínpadra alkalmazott Háry Jánost, majd a Székelyfonót is. 1974-től
Debrecenben tevékenykedett, tanszéket alapított és egy méltán híressé vált
leánykart, amelyet tanáráról, Bárdos Lajosról elnevezve ismert meg a
kórusszakma és a nemzetközi zenei világ. Ez a korszak hozta meg számára azokat
a díjakat, amelyeket már említettünk, de az Artisjus Díj, a Debrecen
Kultúrájáért Díj, a Weiner Díj szintén e korszakhoz kötődik.
A Debreceni Egyetem
Zeneművészeti Kara főiskolai tanárát gyászolja, azt a fáradhatatlan
kollégát, aki minden esztendőben megszervezte a Bárdos Szimpóziumot, amely
messze több volt az egykori tanár emlékének ápolásánál. A vonzáskörbe került
pedagógusok, karnagyok ezekből a rendezvényekből sok erőt
meríthettek, és íme, az alkotások túlélik az alkotót: a konferencia elméleti és
gyakorlati haszna és szüksége semmit sem csökkent!
A Kodály Zoltán
Zeneművészeti Szakközépiskolában eltöltött esztendők alatt számos
fiatal tehetséget irányított a zenei hivatásvállalás felé, immár az ország
minden táján megtalálhatóak és megbecsültek azok a kollégák, akik mesterük
hatására a zenei hivatás feltétlen elkötelezettjei.
A Szesztay Zsolt vezette Bárdos
Leánykar tevékenysége nemcsak folyamatosan fenntartott magas színvonala miatt
kivételes, hanem azért is, mert a kortárs kórusmuzsika szakavatott
műhelyeként töltött be fontos szerepet, számtalan új kórusmű
bemutatása és dedikációja kötődik a kórushoz és karnagyához. Ez az
együttes a mai formájában is a kórusvilág egyik „nemzeti kincse”.
Elhunyt kollégánkról, aki Debrecenben
töltött 32 esztendőt, nagyon nehéz elfogulatlanul megemlékezni, hiszen a
mindennapokban végtelenül fegyelmezett, lelkiismeretes, alapos és felelős
tanár dolgozott az intézmény falai között. A zenei közösségben számtalanszor
tapasztalhattuk meggondolt és higgadt állásfoglalásait, de olvashattuk
zenekritikáit is szaklapokban vagy éppen a megye napilapjában. Az a mentalitás,
amellyel életét élte közöttünk, ma nagyon hiányzik, mert értékalapú és
nemesítő volt, a humán értékek feltétlen tisztelete és tanítása bizodalmat
adott és hitet a hivatás nehéz pillanataiban is.
Hogyan hát ezután? Beforr-e a
seb, melyet végtelen hiánya okoz? Vajon tényleg elment-e közülünk végleg? Ha
fizikailag valóban elment is, mi, tanártársai, volt diákjai mindannyian mások
lettünk általa, s ha ezt tekintjük, akkor ő mibennünk él tovább.
Életének utolsó heteiben is –
bízva a gyógyulásban – tervezett és gondolt, még ekkor is hivatását és az
iskolát szem előtt tartva. Mert ő nem tudta azt elképzelni, hogy
nincs jövő. Hogy egyszer csak megszűnik a lét, hiszen egész termékeny
életét fiatalok között töltötte és a jövőnek dolgozott mind a tanteremben,
mind a pódiumon.
Minden élet tanulságos, de az övé
kivételesen az! Mindenki, aki ismerte, személyes munkatársa, tanítványa volt,
egyaránt nyugalmát és békéjét kívánja a termékeny földi élet után.
„A színpad fényei kihunytak, most nem állnak
ott azok a fiatal lelkek, mert nélküled maradtak. Csak az ének leng valahol a
levegőben, a soha el nem múló, embernemesítő ének, amelyet Te ültettél
fülünkbe.” – hangzottak az
utolsó mondatok a Nagytemplomban.
Hálával és
szeretettel búcsúzunk Szesztay Zsolttól.
zongoraművész,
főiskolai tanár
dékán