Sárai Tibor

A zenepedagógia a szocialista emberré nevelés fontos eszköze

Tisztelt Konferencia! Kedves Elvtársak!

Engedjék meg, hogy a Magyar Zeneművészek Szövetsége elnökségének nevében forró szeretettel üdvözöljem ezt az igen fontos mai tanácskozást és ennek a mindannyiunk számára előreláthatólag legfontosabb eredményét: a zenepedagógiai szakosztály megalakulását.

Nagyon szeretném hangsúlyozni, hogy ez az üdvözlés a részemről és részünkről a legkevésbé sem formális üdvözlés, hiszen talán nem túlzás azt állítani, hogy zenei életünk fejlődésének jövője szempontjából ezt a napot döntő fontosságúnak tartjuk.

Hogy egy ország zenei életének mennyire kulcskérdés a zenepedagógia azt - úgy gondolom - itt ebben a környezetben nem kell különösebben hangsúlyozni, azt azonban ki kell emelni, hogy egy, a szocializmust építő ország esetében a zenepedagógia nemcsak a zenei élet kulcskérdése, hanem - mint ahogyan erről már többen beszéltek - a szocialista emberré nevelésnek is rendkívül hatásos, és éppen ezért igen fontos eszköze. Ha ezen a téren a jó munkának még mindig csak a kezdetén vagyunk is, általában a magyar zenepedagógiának vannak olyan vonásai, amelyeket az egész világon ismernek, hiszen nagy tekintélyt harcoltunk ki maguknak. A szocialista és a kapitalista világ zenei szaksajtójának szinte állandó témája a mi zenepedagógiánk eredményessége. Legutóbb is egy igen tekintélyes Nyugatnémet zenei folyóirat helyezte egy érdekes hangú cikkében példaképül a mi zenepedagógiánkat az ottani Nyugatnémet zenepedagógia fölé. Természetesen minderre büszkék voltunk és vagyunk, és méltán vagyunk büszkék, de kedves kollégák, körülbelül ez az a pont, ameddig zenepedagógus társadalmunk eddig eljutott a pedagógiai és zenei életünkön belüli megbecsülés helyzetével, hogy tudniillik büszkék vagyunk zenepedagógiánk külföldi visszhangjára.

Nem szeretném, ha félreértés lenne, hiszen a nálunk kialakuló politikai, gazdasági és társadalmi szocialista viszonyok nélkül zenepedagógiánknak ezek az eredményei sehol sem lennének, mert bár azoknak az embereknek nagy része, akik ma is sikeres zenepedagógiánk kiváló művelői, kiváló munkatársai, 1945 előtt is itt éltek közöttünk és a zenepedagógia terén dolgoztak. Azonban az ugrásszerű fejlődés lehetőségét a felszabadulás, és a szocialista viszonyok kialakulása hozta meg. Amikor tehát azt állítom, hogy zenepedagógusainknak társadalmi-zenei életünkön belüli helyzete megrekedt azon a ponton, hogy büszkék vagyunk rájuk, ez elsősorban arra vonatkozik, hogy mind a mai napig nem volt olyan fórum, olyan társadalmi szerv, ahol a magyar zenepedagógus igazán zenepedagógus lehetett volna. Olyan fórum, ahol a további fejlődés elvi és gyakorlati kérdéseit, a műhelymunkát kikovácsolhatta volna, ahol a zenepedagógusok, a zenepedagógus társadalom legjava közösen, mint kollektíva vihette volna előre a magyar zenepedagógia ügyét. Nem volt olyan fórum, ahol ezt a munkát a szocialista országok zenepedagógusaival együttműködve végezhette volna, és ahol mindenkinek a segítségével, a kollektíva figyelemmel kísérhette volna, és értékelhette volna a kapitalista országok zenepedagógiájának helyzetét is.

Persze zenepedagógusaink dolgoztak különböző helyeken, szakcsoportokban - erről beszélt a referátum is, Gát elvtárs is beszélt róla - a Pedagógus Szakszervezetben, a régi Zeneművészek Szakszervezetében még a Bajza utcában, a MŰDOSZ-ban, a Zeneművész Szövetségben és így tovább. De az a jogos mondás járta a zenepedagógus körökben, hogy a zenepedagógusnak muzsikusnak, a muzsikusnak pedig pedagógusnak kell lennie, de végeredményben a zenepedagógusok sehol sem voltak.

Teljesen igaza van Gát elvtársnak, amikor az előbb azt állította, hogy lényegében ez volt a helyzet a régi, 1956 előtti Szövetségünkben is, és meg kell mondanom, hogy a most újjáalakult Zeneművész Szövetségben sem lenne más a helyzet, ha ezen radikálisan nem akartunk volna változtatni. Mi azt akartuk - és ez a „mi” itt nemcsak a Zeneművész Szövetség előkészítő bizottságát és a Zeneművészek Szakszervezetét jelenti, hanem a Párt Központi Bizottságának és a Művelődésügyi Minisztériumnak megfelelő szerveit -, hogy a zenepedagógusokkal foglalkozó tekintélyes szervezet legyen: ilyen értelemben valami olyasmi, mint a szakszervezet keretében működő Filmművész Szövetség és Színművész Szövetség.

Meg kell mondanom, hogy amikor ez az elhatározásunk, ez a tendencia felmerült az elmúlt ősszel, sok zenepedagógus kollégánál nem talált megértésre. Az egészből csak annyit láttak ezek a kollegák - idézem -, hogy a zenepedagógusokat, „kiakolbólították” a Zeneművészek Szövetségéből. Persze igaz, hogy néhány adminisztratív hiba, nem eléggé meggondolt levélnek nem megfelelő sorrendben való szétküldése is hozzájárult ehhez, és az a körülmény is, hogy a zenepedagógiai szakosztály ma, tehát körülbelül hét hónappal később alakult meg, mint az annak idején újjáalakult Szövetség.

Meg kell itt jegyeznem, hogy a természet rendjével ellentétben, ez a hét hónap nem „koraszülést” akar jelenteni. És még volt egy pár ilyen tényező, amely megzavarta a zenepedagógusok egy részének a tisztánlátását, de úgy gondolom, hogy ma, amikor végre eljutottunk ide, hogy megalakíthatjuk a Zenepedagógus Szakszervezet keretében működő önálló, és hadd nevezzem a munka tartalmára utaló névvel: Szövetséget, mert lényegében Zenepedagógus Szövetségről van szó, azt hiszem, hogy a helyzet mindenki számára világos, érthető és egyetérthető.

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a Zeneművész Szövetség a szakosztály mai megalakulásával búcsút intene a zenepedagógiának. Erről a legkezdetibb tárgyalásoktól kezdve, soha egy pillanatig sem volt szó. Természetesen zenepedagógiával, mint olyannal a szövetség nem fog foglalkozni, hiszen erre utal a ma megalakuló zenepedagógiai szakosztály is, de a pedagógia a legkevésbé sem választható el zenei életünk egészétől, de külön-külön egyes területein maga is dolgozhat, azonban a Zeneművész Szövetség nem felelhet meg feladatának, ha nem a legszorosabban dolgozik együtt a zenepedagógiai szakosztállyal. Ugyanez a helyzet megfordítva is: a zenepedagógiai szakosztály sem tud eredményeket elérni a szövetség munkájával való együttdolgozás nélkül.

Még egy vonatkozásban szeretnék visszatérni felszólalásom elejére egy mellékmondatban arra, hogy a zenepedagógia a szocialista emberré nevelésnek is igen fontos eszköze, és ezen a téren eddigi munkánknak még csak az elején tartunk. Azt hiszem, hogy erről a kérdésről még nagyon sokat kell beszélnünk esetleg még ma is, de a mindennapi munka során mindenképpen. Most nem akarok erről sokat beszélni - az idő kevés és nem akarom mások érdembeli felszólalásától az időt elrabolni. Azonban szeretném nem, mint Szövetségi funkcionárius, hanem mint pedagógus, a kollégák figyelmét a reánk nehezedő igen nagy felelősségre felhívni. Erről beszélt Gát elvtárs is. A mi felelősségünk a nevelés terén ugyanis az esetek többségében nagyobb a közismereti pedagógusokénál, főleg olyan esetekben, ahol a zenei pályára készülőkről van szó, és főleg közép- és felsőfokon, tehát az emberré válás legkritikusabb éveiben a növendék és a zenei szaktanár kapcsolata - elsősorban persze a növendék oldalán - rendkívül intenzív.

Ez az intenzitás nem hasonlítható akármelyik közismeretű tantárgy esetéhez, sokkal inkább a szülői kapcsolathoz mérhető, sok esetben a szülői kapcsolatot is felülmúlja. Ilyen helyzetben nagymértékben illúzió az olyan elképzelés, hogy: én csak a hangszerre és csak a mesterségre tanítom a növendékem. Ilyen nem létezik! A növendék a tanár egész emberi hozzá állását, világnézetét, életmódját ellesi, megtanulja, mindebből megfelelő következtetéseket von le.

Nagyon nagy felelősség ez. Nemcsak az állammal, a társadalommal szemben - bár ezt nem akarom kisebbíteni - hanem a növendékkel szemben is. Milyen nagy különbség, hogy a szocialista társadalomban öt vagy tíz év múlva boldog, vagy pedig a társadalomba beilleszkedni nem tudó szerencsétlen ember lesz-e a növendékből.

Mai zenei életünk a szocialista vonásokat illetően - bár természetesen ilyenekkel rendelkezik - igen elmaradott, nem állítható, hogy mindenben a szocialista erkölcs dominálja. Pedig a nevelésnél, a pedagógus példamutatásnál ne a ma, ideig-óráig még meglevő, visszahúzó vonásokból induljunk ki, mert szerencsétlenné neveljük - esetleg öntudatlanul is - a ránk bízott növendéket.

Ilyen értelemben a szocialista társadalomra való nevelés tendenciáját, mint legfontosabb pedagógiai alapállást kell megvalósítanunk a zenepedagógiában is. Ezért úgy gondolom, hogy együttműködve a Zeneművészek Szakszervezetévei, a szövetség abban adja a leglényegesebb segítséget - persze ez a segítség nem merül ki ebben -, hogy a most alakuló zenepedagógus szakosztálynak az életében mindenekelőtt a szocialista vonásokat igyekszik uralkodóvá tenni.

Befejezésül - tekintve, hogy nagyon sok a hozzászóló - még egyszer sok sikert kívánok a zenepedagógus szakosztály munkájához, jó együttműködést a Zeneművész Szövetséggel, és nagyszerű eredményeket. Ezek a nagyszerű eredmények lesznek a jövő szocialista magyar zenekultúrájának legfontosabb alapjai.