Sárosi Bálint*

AZ UTOLSÓ KÖZÖS DALKINCS

Korszakunkban a dalos összejövetelek alkalmai erősen megritkultak. Akad mégis alkalom, mikor jólesnék közös vidám dalban feloldódni, de többnyire nem találjuk meg hozzá a mindenki által hagyományból ismert és elfogadható közös dalt — olyan dalt, amilyennek jó félévszázaddal ezelőtt még bővében voltunk. Büszkélkedünk azzal, hogy nálunk a zeneoktatás kiinduló alapja a hagyományban kiérlelődött népdalkincs. De ha valakinek spontán daloláshoz támad kedve, nem veszi elő az iskolában tanult, minősített dalokat. Ezeket pódiumról daloljuk — másoknak. Dalolásuk valamiképp az előírt viselkedéshez tartozik: iskolásan formált ízlést, sterilizált haza- és népszeretetet — voltaképpen kevés életszerűséget fejez ki. Akadnak nagy számban népdalénekeseink, akik lelkesen fedezik fel és mutatják be a paraszti dalkincs korábban még nem terjesztett darabjait. De a helyek és alkalmak, melyeken ők dalolnak, nem vonzzák a társadalom minden rétegét, főleg nem az önfeledten múlatni akarókat. Velük akarva sem lehet együttdalolni, hiszen ők műsort adnak, s már előadói becsvágyuk sem engedné, hogy mindenki által jól ismert és kedvelt dalokkal traktálják közönségüket. Többségük különben is hivatásának érzi, hogy a hagyomány mély rétegeiben, rejtett zugaiban keressen „újdonságokat” és ilyenekkel lepje meg hallgatóit.
    Sokan, miközben Kodály és Bartók példáján megtanulták, hogy ragaszkodnunk kell ősi zenei hagyományainkhoz, közelebbi elődeik— apáik és nagyapáik — spontánul használt dalaitól elidegenedtek. Emezeket, mint kényelmes de divatjamúlt régi ruhadarabot félredobták és elfelejtették; vagy legalábbis úgy tesznek, mintha elfelejtették volna. Talán attól is tartanak, hogy e dalok használatáért pallérozott szellemű ismerőseiktől megkaphatják a régimódiság és a fejletlen ízlés bélyegét. Szüleink, nagyszüleink dalai ugyanis nagyobb részben népies dalok, egyszerűbben szólva nóták.
    A nótáktól egy időben félteni lehetett a dalhagyomány frissen felszínre hozott, archaikusabb s már ezért is értékesebb részét. Ezért a népdal lelkes hívei úgy gondolták, hogy az értékesebb rész iránti elkötelezettségüket azzal is ki kell fejezniük, hogy nemcsak kerülik a nótát, hanem harcolnak is ellene — igyekeznek azt kiszorítani a közhasználatból. A kiszorító törekvés éppen akkorra erősödött fel, amikor már a nóta is rászorult volna a társadalom pártoló, karbantartó figyelmére — mikor azt már, mint perifériára került gazdátlan jószágot, bárki kényére-kedvére torzíthatta, bitorolhatta. Ma az igen vegyes minőségű nemzetközi pop-zene és a selejtes-magyaros hazai szórakoztató ipar a nóta javát a népdallal együtt szorítja ki a használatból. Így már talán nem nehéz belátni, hogy a nóta — annak természetesen a gyökeresebb java — is nemzeti érték.
    A nóta annak a nemzeti mozgalomnak a megkésett terméke, mely a 19. század közepére a magyar nemzeti klasszizmusban — Petőfi Sándor és Arany János költészetében — teljesedett ki. Igaz, meg sem közelítette az irodalom csúcsait, de nem is volt ilyen feladata, hiszen tömegműfajnak készült. És ne feledjük: ugyanabban a talajban gyökerezik, és ugyanolyan nemes szándék hozta létre, mint a Himnuszt, a Szózatot, a Kossuth nótát. Hogy tömegműfajként mit jelentett nekünk még a két világháború között is, arról érdemes Kosztolányi Dezső 1933-ben leírt szavait idézni: „Olykor sivár környezetbe kerülök, olyan emberek közé, akikkel egyetlen közös élményem, olvasmányom sincsen. Nem is tudok velük társalogni. De ha ezekkel este benyitok egy étterembe, s ott a cigány a ’Sárga cserebogarat’ húzza, már egyek vagyunk.” A Mi nótáink, című idézett cikkében jó néhány nótát említ még Kosztolányi, és így zárja szavait: „Vitatkozhatunk arról, hogy nótáink művészi értékek-e vagy sem. De hogy ez a[z általuk kifejezett] hangulati közösség érték, arról nem vitatkozhatunk.”
    Vagyis a nótának (mint általában is a népdalnak…) legfőbb értéke: az élmények sora, mely hozzá tapad. Összeköt szülőfölddel, táji és emberi környezettel. Emlékeztet álmokra és megélt valóságra — kellemesre, mulatságosra vagy éppen szomorúan érzelmesre.
    A faluban nincs több kislány, csak kettő… Ezt a dalt iskolában nem tanítják, de 60 éven felüli emberek, kisebb részben talán fiatalabbak is, nyelvterület-szerte ismerik. Felsorolok még néhányat: Azt mondja a tízparancsolat —Csak egy szép lány van a világon —Debrecenbe kéne menni — Édesanyám, édesanyám, csak az a kérésem — Erdő mellett nem jó lakni —Hortobágyi pusztán fúj a szél — Jó bor, jó egészség — Kondorosi csárda mellett — Már minálunk babám az jött a szokásba — Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára — Mikor én még legény voltam — Nagy a feje búsuljon a ló — Nékem olyan asszony kell — Nincsen annyi tenger csillag az égen — Seprik a pápai utcát —Túl a Tiszán [Kertem alatt] faragnak az ácsok — Vörös bort ittam az este…E dalok többsége — különösen, ha dallamával együtt hosszabban is megszólalna— bizonyára fiatalabb hallgatóink számára sem hangzanék idegenül. Sokuknak eszébe juttatná szüleit, nagyszüleit, idősebb rokonait. De félő, hogy népdalon iskolázott fiataljaink nem tudnák biztonsággal megmondani, melyiket lehetne közülük szakszerű megjelöléssel népdalnak nevezni és melyiket nem. Hiszen e dalok a maguk nemében jók. Magyar értéknek pedig biztosan jobbak, mint a ma divatos pop-zene átlaga (a nagyközönség mindennapi zenéje…). Egy bajuk van: a műfajt, amihez tartoznak fél évszázad óta az iskolai nevelés és a hivatalos művelődési politika leminősítette. Ezek ugyanis mind — nóták. A címeket Kerényi György által 1961-ben összeállított Népies dalok című gyűjteményből idéztem. (Megjegyzendő: a gyűjtemény közreadását Kodály indítványozta!)
    Azokat, akik úgy gondolják, hogy magyar nótát jó ízlésű embernek nem illik dalolnia emlékeztethetjük akár Bartókra is — akit egyébként nincs okunk nótakedvelőnek tekinteni. Cigány zene, magyar zene? című vitacikkében, 1931-ben a népies műzenét (vagyis a nótát) „sokkal értékesebb”-nek minősítette a külföldi hasonló rendeltetésű „tömegzenénél”, és azt kívánta, hogy e zene felszolgálói, a cigányzenészek „tartsák meg még sokáig helyüket minden jazz- és sramli ostrom ellenében.” Kodály, a magyar zenetörténet tudós ismerőjeként, nóta-ügyben is mélyebbre tekintett. Mint legtöbb magyar kortársa, ő az életben ismerte meg az e fajta dalok tömegét. Emellett, különösen idős korában, csírájától kezdve tanulmányozta úgyszólván minden nóta életrajzát. Így a nóta társadalmi szerepét is mindenki másnál jobban megértette. 1955-ben, 73 éves korában ezért mondhatta ki határozottan, hogy a nóta (a 19. század közepétől): „egyetlen zenéje volt a magyar társadalom zömének. Élő zene volt, a magyar élet szerves része. […] Ez a dallégkör vett körül mindenkit, aki Magyarországon élt.” Mindenkit — mondja Kodály. Tehát nemcsak a dzsentrit, nemcsak a városi polgárt, hanem a paraszt társadalmat is.
    Újabb dalkezdet-szövegeket sorolok fel, néhányat a 30-40 évvel ezelőtt még általánosan ismert katonadalokéból: Állj be, Berci katonának — Azért, amért be vagyok sorozva — Ez a vonat most van indulóba — Huszárgyerek, huszárgyerek szereti a táncot — Jaj, de sokat áztam, fáztam regruta koromban — Megjött a levél fekete pecséttel — Nincsen a császárnak olyan katonája —Százados úr sejehaj, százados úr ha felül a lovára — Azt mondja a kapitány a bakának… Ezekről a dalokról az 1961-ben összeállított Magyar népdaltípusok című gyűjtemény függelékében azt olvassuk, hogy „féllábbal még a népdalok, de féllábbal már a népies műdalok talaján állanak.” Vajon, a néhány népdalkutató szakemberen kívül, meg tudja-e őket valaki különböztetni olyan katonadaloktól, miket igazi népdalként tanult meg iskolában vagy hallott a rádióból?
    Idézem még néhány olyan dal kezdősorát, melyek akadémikus megítélés szerint „féllábbal” szintén a műdalok közé tartoznak: A szántói híres utca — Csak, csak, csak az esik nékem nehezemre — Érik a ropogós cseresznye — Ezt a kislányt igazán, csakugyan nem az anyja nevelte — Hideg szél fúj édesanyám, adja ki a kendőm— Megyen már a hajnalcsillag lefelé — Ősszel érik, babám, a fekete szőlő —Utcára nyílik a csárdaajtó…
    A Kerényi-féle népies dal-gyűjteménynek is van függeléke. Ebben a következő, máig meglehetősen ismert és sokak által kedvelt dalok úgy szerepelnek, mint amelyek elavultak vagy nem elég értékesek: Az egri ménes mind szürke— Kilencet ütött az óra, este van —Lakodalom van a mi utcánkba — Megáradt a patak, elmosta a partot —Nyitva van a százados úr ablaka —Páros csillag az ég alján — Sárgát virágzik a repce — A cigányok sátora… Ez utóbbit 1961-ben, budapesti étteremben készült hangfelvételről idézni is tudnám. Amikor a cigányzenekar játszani kezdte, dalolásába olyan közönség kapcsolódott be, fegyelmezett vidámsággal és falat rengető hangerővel, melynek tagjai többségükben nem ismerték egymást.
    A népdalt a népies daltól —magyar nótától — Kodály és Bartók nyomán kezdte a tudomány elválasztani. Korábban népdalnak számított minden olyan dal, amit városi és falusi nép között hallani lehetett. A két világháború között még városiak is, falusiak is sokat daloltak. Nagy volt a dalfogyasztás: szívesen megtanulták az emberek új dalt, ha az megfelelt ízlésüknek. Reálisnak elfogadható becslés szerint a 25 évnyi idő alatt 20.000 nótát „csináltak” Magyarországon. A félig analfabéta falusi cigányzenésztől a tanítóig, a városi házmestertől a katonatisztig és ügyvédig nótacsinálással a műveltség minden szintjén megpróbálkoztak az emberek. Az amatőr csinálmányokból forgalomba csak néhány ezreléknyi került. Ezek közül ideig óráig elterjedtek ízléstelen érzelmes, sziruposan hazafias nóták is. Ilyenekre vonatkozik a Kodály hátrahagyott írásaiban található elitélő megjegyzés: „Hervadás, sőt rothadás szagú költészet, érthető összefüggésben a pusztuló gentryvel”. A hosszabb időre fennmaradt népies dalok nagy többsége azonban nem annyira idegen a népdaltól, hogy ne alakulhatott volna ki közöttük szoros kapcsolat, sőt nagymértékű keveredés. 1930 tájától kezdve ezért is találhattak kedvező fogadtatásra a frissen felszínre hozott népdalok — különösen az ún. újstílusúak — a nótás közönség között is. Az új népdalmozgalomhoz az indulás lendületét Kodálynak a 20-as évek végén bemutatott népdalos művei adták: a Székely fonó a Háry János daljáték, a Mátrai képek kórusmű… Ezek révén válhattak újból ismertté olyan népdalok, mint: A csitári hegyek alatt, Azhol én elmegyek még a fák is sírnak, El kéne indulni, meg kell házasodni; Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek; Hess légy, ne szállj rám; Madárka, madárka; Nagyabonyban csak két torony látszik; Ó mely sok hal terem a nagy Balatonba; Szegény vagyok, szegénynek születtem, Tiszán innen ,Dunán túl… Nemsokára megjelentek, népszerű formában és áron, az első híres népdalkiadványok: 1929-ben a 101 magyar népdal. Főleg az erdélyi fiatalok számára készült 1936-ban, Kolozsváron A mi dalaink. Ez utóbbiból magam az 1943-ban kiadott VIII. kiadásból őrzök egy példányt.
    Az 1940-es évek elejére nemcsak a tanuló ifjúság — elsősorban cserkészek — között, terjedtek el nagy mennyiségben az újonnan forgalomba került népdalok, hanem a terjedést hamarosan érezni lehetett a falusi fiatalság között is, nem utolsó sorban pedig a katonák között. Tekintve, hogy e dalok terjedése kották révén indult majd szájról szájra terjedt, senki sem érezte, hogy a dal származási területének vagy pláne eredeti falusi adatközlőjének stílusában kell dalolnia. Mindenki úgy dalolta ahogy tudta: önmagát fejezte ki vele. A nyelvterület különböző tájairól származó dalok így váltak országosan hiteles hangzásúvá. Az új dalkészlet és előadásmódja ily módon nem kiszorította, a vegyes korábbit, hanem idomult hozzá — részévé vált annak a nagymennyiségű közös dalkincsnek, melynek legnagyobb részét az emberek — jöttek légyen bármely részéről az országnak — együtt tudták dalolni.
    E a nagy, vegyes — nótákból és népdalokból álló — dalkészletnek nagyobb és népszerűbb részét sikerült a szocializmusban ugyanúgy felszámolni, ahogy felszámolták a parasztság és értelmiség javát. Ahogy a kizsákmányoltak nevében irtani kellett a kizsákmányolókat, ugyanúgy a „dolgozó nép” dalairól is le kellett választani a pusztítani való ellenséget — a nótát. Maradéktalanul a dzsentri számlájára írt nóta irtásához a rendszer a népdal jóhiszemű elkötelezettjeiben — énektanárokban, népművelőkben — még hathatós segítséget is talált; hiszen emezek úgy gondolhatták, hogy a nóta kigyomlálásával — a vegyes dalkincs „tiszta forrássá” szűrésével és redukálásával — egyértelműen Kodály és Bartók ügyét szolgálják. Talán ezért is nyilatkozott Kodály, népdal nagy forradalmára, 1955-ben oly világos egyértelműséggel a nóta értékéről.
    Ma már csak sajnálhatjuk, hogy közös dalkincsünk nagyobb részét gyorsabb iramban engedtük pusztulni, mint amit az idők változása amúgy is diktált. A dalokkal együtt pusztult a dalolás természetes módja: az a közvetlenség, ahogy magunk, lehetőleg csoportban dalolunk magunknak. Különösen a nótaéneklésben tapasztalható elképesztő pusztulás: hamis beleérzés kiábrándító modorosság. A előadás ízlésessége — egyszerűsége és közvetlen természetessége — talán fontosabb, mint maga a kottába foglalható dallam. A jelzett dalkészlet pusztulását nagyban siettette, hogy úgyszólván a rádióban sincsenek belőle megfelelő énekesekkel és korszerű igényességgel készült hangfelvételek.

* Dr. Sárosi Bálint Erkel Ferenc-díjas népzenekutató, címzetes egyetemi tanár, az MTA Zenetudományi Intézete nyugalmazott osztályvezetője 2005. március 15.-e alkalmából életművéért Széchenyi-díjat kapott. Gratulálunk! (A Szerk.)