Sebők György, évszám nélkül

Amikor elkészül az alkotás, az alkotó magára hagyja. Nem tehet mást, ettől kezdve nem befolyásolhatja a mű sorsát: a közönségen múlik, milyen fogadtatásban részesül. A zeneművek esetében: a sorsban meghatározó szerep jut a közvetítő feladatot ellátó előadónak.
    „Olyasvalaki, aki nyomot hagy maga után az időben” – Lendvai Ernőről mondotta visszaemlékezésében Kroó György. A tudós írások azóta kiszolgáltatottan várják, van-e, lesz-e érdeklődés tanulságaik iránt. Mindazonáltal az anyag, a materializálódott produktum: megmarad.
    De hogyan működik a gyakorlatban az energia (és az ÉRTÉK) megmaradásának törvénye, amikor a FORRÁS-nak soha többé nem lehetünk haszonélvezői? Nem azért, mert kiapadt, hanem, mert számunkra elérhető valójában – megszűnt. Erre a kérdésre további életével–pályájával kell választ adni mindazoknak, akiknek megadatott, hogy bármilyen kapcsolatba kerüljenek Sebők Györggyel.
    Méltatlan lenne a szavak aprópénzére váltani a zongoraművésztől koncerteken, szánalmasan kisszámú hozzáférhető felvételen kapott élményeket vagy a pedagógustól mesterkurzusok tanulságait. Nemcsak értékeléséhez, de méltatásához sincs közel–távol kongeniális jelölt. A felmérhetetlen veszteség viszont számvetésre késztet: mentsünk meg minél többet szellemi hagyatékából, amelynek valamennyien letéteményesei vagyunk, már amennyiben élünk – erőnk szerint – adományaival.
    Bölcs lélekkel születni: adomány, amelyhez a ritka kivételezetteknél már-már gyermeki elfogulatlan érdeklődés adománya társul. E kettős kincsből pazarlóan részesítette mindenkori környezetét a művész és tanár, egyszóval: az Ember.
    Előlegezett bizalomként áradt belőle a Szeretet, ami szinte megbénította a negatív érzéseket: mesterkurzusainak idején észrevétlenül megszűnt a rivalizálás, az irigykedés és a rosszindulat, a napi szakmai bosszúságok fényévnyi távolságba kerültek. A Mester szemével kezdtünk nézni és látni, s ami szakmailag még hamarabb feltűnt: az ő fülével kezdtünk hallani. Úgy tudott figyelni, hogy önkéntelenül is vele–figyeltünk, s amikor lényeglátó megjegyzései által bevilágító erejű tanulságokhoz jutottunk, e váratlan sikerélmény hatására olyan szunnyadó képességeinket is aktivizáltunk, melyekről korábban tudomásunk is aligha volt. Nem véletlen, hogy a nagylétszámú „passzív” vendéghallgató mindig kitüntetett–megajándékozottként távozott tőle.
    Sebők környezetében áradt a Jóság és az érző értelem. Aztán egy-egy professzori vendégszereplés után (amit mindig rövidnek érzett az önző–elégedetlen, kisajátítani akaró szeretet!) mindenki visszatért saját kis világába. A tanulságokból és az élményekből Emlék lett, amit időnként társaságban (vagy szerencsés esetben példázatként tanítási órán is) boldogon lehetett felidézni.
    Mindeddig felelőtlenül bánhattunk „kincseinkkel”, mint az elkényeztetett gyermek, aki biztos abban, hogy elhagyhat bármit, lesz aki pótolja a veszteséget. Sajnos, immár visszavonhatatlanul, véget ért ez a zenei és pedagógusi kiskorúság: „betakarításra” kényszerülünk, emlék-morzsáink rendszerező összegyűjtésére, mert végérvényesen lezárult e paradicsomi állapot korszaka. Nem számíthatunk Sebők további adományaira: soha többé nem kérhetünk és nem kaphatunk Tőle külső segítséget a zeneértéshez, a stílushoz, a szándékok maradéktalan megvalósításához szükséges technikai kivitelezéshez.
    A keszthelyi kastélyban tartott első mesterkurzusának kevés magyar résztvevője volt. Akkor hallottam Tőle egy csodálatos példázatot, amelyet fontosnak tartok, hogy minél többen megismerjenek. Az egyik aktív résztvevő olyan darabbal jelentkezett meghallgatásra, amelyet már korábban is eljátszott neki. Sebők, bár közben többször „átrepülte” a Földet, mégis emlékezett korábbi produkcióra. Miután újra meghallgatta a művet, azt a kérdést tette fel, hogy mire emlékszik a növendék, mit mondott neki – akkor. (Meglepődés mindenfelől – kommentálná a színházi közvetítő.) A válasz, röviden szólva, siralmas volt. Olyan sokadrangú apróságok „maradtak meg”, amelyekhez aligha lett volna szükség Sebők-formátumú tanárra. Ő viszont, angyali mosollyal tanított: az emlékezet olyan, mint a szita. Sokminden kihullik az idők folyamán, és van, ami megmarad. Hogy miért fontos, ami megmaradt? Mert abból derül ki, hogy mi minden hullott ki: azok a tanulságok amelyek beleépültek a játékba (tehát, mintha mindig is a zongorista sajátjai lettek volna), valamint, amire azóta sem reagált, vagyis hatástalan maradt. Ez utóbbit kell – más megközelítéssel – újra közösen felidézni. Szelektív szita? A gyakorló muzsikus számára: minden bizonnyal. Remélhetőleg, a vendéghallgatók emlékezete másfajta léptékkel-mértékkel mér, hiszen számukra nem adatott meg, hogy a tanulságokat egy-egy konkrét darabba beépítsék, s így a mindennapi pedagógiai gyakorlatban világszerte itt-ott felcsillan majd sok-sok sziporka, amelyekben (akár tudjuk, kitől származnak, akár időközben megfeledkezünk forrásukról) tovább él a sebőki tanítás.
    Sokat kaptunk tőle, anélkül, hogy „követeltük” volna. Most viszont kiegyenlítendő lesz a számla: „tartozunk” Neki azzal, hogy gondolkodásmódunkban s cselekedeteinkben éljünk mindazzal, ami tanításából, szellemi kisugárzásából eljutott hozzánk.
    Hogy sok-sok szorgos szentjánosbogárként igyekezzünk pótolni valamit abból a fényhatásból, amelynek sokszorosát, a legkisebb erőfeszítés nélkül, produkálta zenitjén a Nap.

Fittler Katalin