„Csak a zene volt fontos”
Solymosi Tari Emőke beszélgetése
Kemény Endrével Lajtha Lászlóról, a Nemzeti Zenedéről, a kamarazene-tanításról
és sok másról
Csillogó, érdeklődő szemét, huncut mosolyát,
rugalmas mozgását látva aligha hinné valaki, hogy Kemény Endre tanár úr, a
karmester, a hegedűművész, a kamarazene-tanár immár a 82. évében jár (1925
áprilisában, Budapesten született). Közel három évtizeden át volt az Állami
Hangversenyzenekar tagja, 1973-tól a Kecskeméti Városi Szimfonikus Zenekar
vezető karnagyaként dolgozott. Számos magyar mű ősbemutatója fűződik a nevéhez.
Közel negyven esztendős pedagógiai működése alatt sokunkat tanított
kamarazenére a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában. Igazi, mély zenei
tudást és sok-sok kedvességet, szeretetet kaptunk tőle. A közelmúltban
elsősorban azért kerestem fel, hogy meséljen zenedei diákéveiről, valamint
rajongva szeretett kamarazene- és zeneszerzéstanáráról, Lajtha Lászlóról.
Abból, ahogyan mestereiről beszél (a Nemzeti Zenedében Kladivkó Vilmosnál, majd
a Zeneművészeti Főiskolán Waldbauer Imrénél tanult hegedülni, de tanára volt
többek között Hammerschlag János, Major Ervin, Kodály Zoltán, Weiner Leó,
Veress Sándor is), egyúttal saját tanári portréjának kontúrjai is
kibontakoznak. Kemény Endre visszaemlékezése megeleveníti, szinte testközelbe
hozza a Nemzeti Zenede történetének utolsó nagy korszakát, kiegészítve azt a
képet, amelyet a Nemzeti Zenede történetének nemrég megjelent, első, tudományos
igényű összefoglalása[1]
nyújt.
Mi volt Lajtha László módszere a
kamarazene-tanításban? Hogyan zajlott le egy óra?
Érdekes párhuzamot látok a Zenedében tanító Lajtha
és a Zeneakadémián oktató Weiner Leó munkája között. Lajthánál is, Weinernél is
a zongoristáknak volt a kamaraórákból a legnagyobb hasznuk. Mindketten sokat
foglalkoztak azzal, hogy a zongorista hogyan arányítsa a basszust a fölső
szólamokhoz. Ami mindkét mesternél rendkívül nagy hangsúlyt kapott, az a
harmóniaérzékenység. Sem Lajtha, sem Weiner nem tűrte el, ha valaki – legyen
szó akár lassú, akár gyors tételről – képes volt áthaladni egy harmóniaváltáson,
egy alteráción, vagy bármilyen lényeges zenei történésen úgy, hogy annak
feszültségét ne éreztesse.
Minden bizonnyal összefüggött azzal, de ugyanezt
tapasztaltam Walbauer Imre óráin is, aki viszont nem volt zeneszerző. Ez tehát
egyfajta fókuszálási készség. Ha valaki nagyvonalakban gondolkozik, akkor sem
kell elvesztenie a kisebb feszültségek, a belső izgalmak iránti érzékenységét.
Nagyon sokat mutatott zongorán, de nem egész
tételeket, hanem inkább részleteket. Ebben is Weinerhez hasonlított.
Lajtha meghallgatta az egész tételt, és utána mondta
el az instrukcióit, vagy esetleg az első öt ütem után leállította önöket?
Ez nagyon lényeges kérdés. Magam is 39 évig
tanítottam kamarazenét, bizonyos értelemben én voltam Lajtha utódja, igaz, én
már nem a Zenedében, hanem az átszervezés után, a Konzervatóriumban tanítottam.
Lajtha először mindig végighallgatta a teljes tételt, ami szerintem rendkívül
fontos. A Zeneakadémián sok nagyszerű tanár tett ugyanígy, például Mihály
András. Kurtág Gyurinál viszont, ha valaki három hangot el tudott játszani
egyvégtében, az szerencsésnek mondhatta magát… A később világhírűvé vált
kollégáim, barátaim többsége mindkettőhöz járt: Mihály Andráshoz is, Kurtág
Györgyhöz is. Kurtágnál rettentő sokat tanultak, erről Schiff András nem győz
mesélni nekem, ahányszor csak találkozunk. Igaz, ő Radost is sokat emlegeti,
aki szintén az ilyen aprólékos munka nagymestere. Mihály Andrisnál viszont az
egész darab kapott egy svungot, egy olyan fajta vonalrajzot, amit az igazán
aprólékos munka során nagyon nehéz megtalálni.
Végighallgatta, majd kivesézte a részleteket. Azzal
foglalkozott, amit abban a tételben éppen nagyon fontosnak érzett kijavítani.
Karakterisztikus részeket vett ki. Minden tételnek vannak olyan pontjai,
amelyek a tételen belül másik 15 helyre is érvényesek.
Igen. Azt a részt viszont akár harmincszor is
eljátszottuk. Lajthának hihetetlen füle volt. Addig nem nyugodott, amíg az a
bizonyos rész hangszínben, ritmusban, kifejezésben olyan nem lett, ahogyan ő
megálmodta, illetve amíg el nem értük azt a szintet, amelyre képesek voltunk.
Utána pedig mindig jutott idő arra, hogy még egyszer eljátsszuk a teljes
tételt. Ezt hangsúlyozni szeretném: akkor volt idő. Elképzelhetetlen lett volna
az, ahogyan később nekem kellett kamarazenét tanítani: fél óra jutott egy
társaságra…
Fél óra? Abból negyed óra, míg eljátsszák a darabot…
Így van. Én is szerettem volna több időt tölteni a
növendékekkel, de nem lehetett, mert rengeteg növendék volt, és csak nagyon
kevés kamaratanár. Mindenkinek helyet kellett szorítani. Lajthánál legalább
kétórás volt egy kamaraóra. Weinernél pedig az volt jellemző, hogy nem is
tudtuk, hogy aznap fogunk-e játszani, ez ugyanis nem volt előre eldöntve. Ott
ültünk mindannyian. Nem lehet eléggé hangsúlyozni ennek az óriási előnyét.
Amikor például valamelyik Mozart-szonátát játszottam Weinernek, addigra már
háromszor-négyszer hallottam, hogy hogyan tanította a darabot. Vagyis tudtam,
hogy a másik növendéktől mit kért, így én már nem követtem el ugyanazt a hibát.
Felmérhetetlenül hasznos volt, hogy ennyit hallgathattuk a tanítását. Ez egy
egészen más koncepció volt, mint ami manapság jellemző. Bár, ahogy most
visszagondolok, nem értem, hogyan voltunk képesek az időnket, az energiánkat
beosztani. Esküszöm, hogy rengeteget gyakoroltunk, ugyanakkor minden héten
legalább négyszer ültünk ott Weiner Leónál délután 2-től este 9-ig. Azért… ha
szabad egy szemtelenséget is mondani, Weinernek voltak „smokk” dolgai.
Smokk. Ez azt jelenti, hogy voltak megrögzött
elképzelései, amikből nem engedett. Ilyen volt például a következő: a vonó
ugyebár lent súlyos, fölül pedig súlytalan. A fél életünket a vonóvezetés
kiegyensúlyozásával töltöttük: a lefelé és a fölfelé vonásnak nem volt szabad
különbözőnek lenni. Weiner Leó ebben nem hitt. Ha valami súlyos volt, akkor azt
lefelé kellett játszani. Ami súlytalan, azt pedig fölfelé. Néhányan azt mondták
neki: tanár úr, tessék meghallgatni, én ezt a súlyt ugyanúgy meg tudom
szólaltatni fölfelé vonással is. Ilyenkor azt felelte: „kérem, ez nem vita tárgya,
azt lefelé kell játszani”.
Nem. Ő csak a fülével élt. Ha jól szólt,
megvalósíthattuk így is, úgy is.
Vagyis a technikai dolgokba kevésbé szólt bele.
Inkább a formálásba, a zenei arányokba?
Hangba, ritmikába, kifejezésbe. Soha sem fogom
elfelejteni, ahogyan egy-egy modulációval átment egy másik hangnembe, és
fönnakadt a szeme, mutatván, mit jelent az a másik hangnem. Ez beleivódott az
emberbe.
Az a másik hangnem már egy másik éthosz…
Pontosan így van. Ezzel kapcsolatban úgy vélem, hogy
ha valakiben az a másik éthosz nem él, akkor mondhat neki a tanár akármit… Régi
pedagógiai elvem, hogy minden növendék csak azt tudja megcsinálni, amit már
tud. Pontosabban nem tudja, hanem valahol ott szunnyad benne. Nem hiszek abban,
hogy valaki képes megvalósítani olyasmit, ami teljesen hiányzik belőle. Lehet
persze, hogy ebben én vagyok smokk…
Lajtha, aki a zenetörténetben is olyan tájékozott
volt, mesélt-e az adott zeneszerzőkről?
Nem, Lajtha nem mesélt. Az az újabb korok szokása,
hogy a tanárok mesélnek… Az óráján az első perctől az utolsóig arról volt szó,
hogy az elképzelt hangzást hogyan valósítsuk meg. Erről viszont annyi volt a
mondanivalója, hogy eltelt az idő.
A Nemzeti Zenede évkönyve szerint tanár úr Lajthánál
zeneszerzést is tanult, de csak az 1942-43-as tanévben.
Így van. Később, a Zeneakadémián Veress Sándorhoz is
jártam. A tanárom, Waldbauer Imre úgy gondolta, hogy mivel igen komolyan
dolgozom, érdemes zeneszerzést is tanulnom a hegedülés mellett. Ő vitt el
Veress Sándorhoz. A dolgozataimat a zeneszerzés órák végén vittem be neki, és ő
kijavította azokat. Hivatalosan azonban nem voltam a növendéke. Lajtha
Lászlónál korábban főleg a Palestrina-ellenponttal foglalkoztam.
A zeneszerzésórákon hogyan tanított Lajtha?
Elmagyarázta a Palestrina-stílus
egy-egy szigorú szabályát, és azt kérte, hogy a következő alkalomra írjunk tíz
példát ennek a szabálynak a figyelembevételével. Egy-egy zeneszerző-osztályba
négyen-öten jártunk. Az 5-ös teremben volt egy pódium, amely alig volt nagyobb,
mint a rajta lévő zongora, így aztán igencsak szorongtunk, amikor Lajthát
körülvettük. Mindenki kitette a kottáját, és Lajtha – a ceruzát vagy a tollat
szokatlan módon fogva két ujja között – belejavított mindegyikbe és közben
magyarázott. Ez az óra is kollektív volt, mindannyian láttuk a többiek hibáját.
Mindez legalább két órán át tartott, hetente kétszer: kedden és pénteken.
Miután kijavította a dolgozatainkat, elmondta a következő leckét, így haladtunk
óráról órára. Amíg hozzá jártam, végig a Palestrina-stílussal foglalkoztunk.
A latin kultúrával átitatott Lajtha mennyiben volt
„franciás” a zeneszerzés óráin?
A Nemzeti Zenedében Kesztler
Lőrinc kiváló Összhangzattanát használták (mi is abból tanultunk a zeneelmélet
órákon), Lajtha viszont a Kesztler-könyv mellett még egy francia könyvből is
tanított. A címe azt volt, hogy En clé de sol azaz G-kulcsban. Lajtha
megmondta, hogy a francia szövegben mi mit jelent, és persze a kottapéldák is
segítettek az eligazodásban. Én a Trefort Gimnáziumban is franciául tanultam.
Nagyon szerettem ezt a nyelvet – ebben is találkoztunk Lajthával. Hatalmas
szerencse volt, hogy a világhírű Bárczi Géza, egyetemi tanár volt a francia
tanárunk. A Trefortban főleg egyetemi tanárok tanítottak, ez ugyanis az egyetem
tanárképző intézete volt, afféle gyakorlóiskola. Nagy tanár-egyéniségek tevékenykedtek ott, például Dr. Alszeghy
Zsolt irodalomóráit sohasem fogom elfelejteni.
Voltak-e olyan francia szerzők, akiktől Lajha
tanított műveket?
Érdekes módon, a Nemzeti Zenede kamarazene-óráin
sokkal több francia szerzőtől játszottam darabokat, mint később a
Zeneakadémián. Nem szeretnék nagyképűnek látszani, de a Zenedében én voltam az
első számú hegedűs. Ez a bizonyítványomból is kiderül…
Meg is akartam kérdezni, hogy mit jelent az, hogy a
Zenede évkönyveiben bizonyos növendékek nevét vastag betűvel nyomtatták.
Ez a megkülönböztetés csak a tiszta kitűnőknek járt.
Akkor még az egyes volt a legjobb jegy, tehát a „tiszta egyes” volt a kitűnő.
Eredményeimnek köszönhetően játszhattam nagyobb műveket, például D’Indytől,
César Francktól. A kamarazene-órákon nagyon sokszor szerepelt francia szerző
műve. A hegedűtanáromnak, Kladivkó Vilmosnak köszönhetően is szoros kapcsolatba
kerültem a francia zenével. Kladivkó nagyon szeretett engem: az utolsó években
rajtam kívül mást nem is tanított. Ő volt az igazgató, így megtehette, hogy
kiválasszon magának egyetlen növendéket. Kladivkó szintén sok francia kottát
adott nekem, bravúrdarabokat és egyebeket. Bár a családom nem élt nehéz anyagi
körülmények között, a tanár úr ragaszkodott ahhoz, hogy a hegedűkottáimat, (nem
a pedagógiai műveket, hanem az előadási darabokat) ő vegye meg nekem. Mielőtt
odaadta őket, egy kis dedikációt is írt a kottákba. Emlékszem, Kladivkó mindig
rendkívül elegáns volt. Csak később tudtam meg, hogy Kemény Rezső,
zeneakadémiai hegedűtanár kvartettjében ő volt a második hegedűs. (Kemény
Rezsőhöz egyébként nem fűz rokonság.) Nagyon sokat tanultam Kladivkótól, aki
Hubay-növendék volt. Korábban egyébként Hubay is zenedei növendék volt, még
Huber Jenő néven.
Amikor összehasonlítottam a korabeli zenedei és
zeneakadémiai évkönyveket, azt vettem észre, hogy a Zenede koncertjein jóval
több francia zenét játszottak. A franciákkal szembeni, Trianonnal kapcsolatos
ellenérzés ebben az időben már nem volt olyan erős?
Trianon nem volt téma a Zenedében. A francia
szerzőktől játszott darabok nem juttatták eszünkbe, hogy mit is tett
Clemenceau. Hát mi köze is lett volna D’Indynek vagy Debussynek Clemenceau-hoz?
Másrészt, az én gyermek- és ifjúkoromban, ha valaki tényleg muzsikusnak
készült, olyan mértékben beleásta magát a zenei és technikai kérdésekbe, hogy
ki sem látszott belőlük. Persze, amikor 18-19 éves lettem, csőstül kaptuk a
politika „áldásait”. Ha már a politikára terelődött a szó, hadd mondjam el,
hogy a gimnáziumban dr. Staud János volt az igazgató. Csodálatos ember volt.
Hosszasan elbeszélgetett minden egyes diákkal, aki a Trefort utcai gimnáziumba
jelentkezett. Ebben az iskolában nem lehetett érezni azoknak az eseményeknek az
előszeleit, amelyek később nemzeti tragédiát okoztak. Az osztálytársaim
származása, politikai hovatartozása igencsak vegyes volt. Az osztályunkba járt
gróf Teleki István, aki a legjobb, legközvetlenebb jóbarát volt, aztán herceg
Hohenlohe Waldenburg Siegfried. Senki sem mondta, hogy a tornaórán nem szabad
őt eltalálni a labdával… Később, amikor a szüleim elváltak, és máshová
költöztünk, átkerültem a Tavaszmező utcai gimnáziumba. Ott dr. Staud Géza, a
Trefort igazgatójának fia lett az osztályfőnököm, aki a Színháztörténeti
Intézet igazgatója volt. Magyart tanított, és azokban az időkben, amikor ez
igen veszélyes volt, előadást tartott az angolokról, akiket imádott. Mindezt
úgy, hogy fölült az első pad tetejére, ami például a Trefort utcában
elképzelhetetlen volt. Néha azt is megengedte magának, hogy ha a németekre
terelődött a szó, csak legyintett. Abban az időben a németekre legyinteni nem
volt akármi.
Az 1930-31-es tanévben kezdtem odajárni, akkor még
csak hegedűre.
Tanár úr tehát éppen a 30-as éveket és a 40-es évek
elejét töltötte a Zenedében. Ebben az
időben a Zenede vezetőségének komoly erőfeszítést kellett tennie, hogy
biztosítsa az oktatás feltételeit. Állandóan pénzügyi támogatásért kellett
folyamodni. A támogatásoknak köszönhetően a nagyon szegény sorsú diákok tandíjmentességet
vagy tandíjcsökkentést kaptak.
Úgy emlékszem, hogy a legfőbb szponzor a BESZKÁRT
vezérigazgatója volt. Előfordult, hogy én is kaptam tandíjmentességet, de nem
szociális okból, hanem a tanulmányi eredményemnek köszönhetően.
Mennyire érezték a zenedei diákok a súlyosbodó
gazdasági nehézségeket vagy a közelgő háború szelét? Ezt azért is kérdezem,
mert azt a különös dolgot figyeltem meg, hogy az 1930-as években, minél jobban
panaszkodtak és minél súlyosabbak voltak az anyagi gondok, továbbá minél
közelebb volt a háború, annál több „előadási gyakorlatot”, vagyis kis házi
hangversenyt rendeztek.
A gazdasági nehézségekből jómagam nem érzékeltem
semmit. Viszont valóban rengeteg hangversenyre került sor. Én magam körülbelül
két-háromhetenként léptem fel. A tanárom Kladivkó Vilmos, aki nagyon jól
zongorázott, újabb és újabb darabokat adott fel. Nem voltak nagyon hosszú
darabok, például Wieniawski- és César Franck-művek. Letette elém hétfőn, és azt
mondta: „na fiam, csütörtökön hozd el ezt a darabot órára”. Szóba sem jöhetett,
hogy a kotta nyitva legyen, vagyis addigra meg kellett tanulni fejből. Akkor
azt mondta: „na fiam, kiírtalak ezzel a darabbal koncertre”. Onnantól kezdve
egy-egy órán vagy ötször játszottuk el a művet. Azután még elhívott a lakására,
a Wesselényi utca 4-be, ahol kaptam egy harmadik órát a heti két zenedei óra
mellé. Ezért persze a tanár urat semmiféle külön juttatás nem illette meg. Így
aztán egy-két hét múlva tényleg nagy biztonsággal el tudtam játszani a
darabot.
Érdekelne e házi koncertek helyszíne is. Olvastam az
egyik zenedei évkönyvben, hogy kibővítették a nagytermet. Ismerve a Semmelweis
utcai épületet, nem tudom elképzelni, hogy hol lehetett ez a nagyterem.
Akkoriban 2-es teremnek hívták. Az volt a
hangversenyterem, az első emeleten.
Ami most 110-es, és éppen Lajtha László teremnek
hívják. Egy hosszúkás terem.
Nagyon hosszú terem volt. Gyakorlatilag a teljes
Semmelweis utcai front. A terem valószínűleg ugyanolyan keskeny volt, mint ma,
de az épület teljes hosszán végighúzódott. Nem volt mögötte más tanterem.
A Vigadóban vagy a Zeneakadémia nagytermében csak
zenekari koncerteket tartottak a zenedei növendékek, vagy voltak
kamarahangversenyek is?
A Pesti Vigadóban egyszer játszottam. Kladivkó tanár
úrnak támadt egy – mondjuk meg – borzasztó ötlete: fölsorakoztatta a
hegedűtanszak 10-12 növendékét, és unisono játszottunk egy szólóhegedűre írt
darabot (ha jól emlékszem, Händeltől), zenekari kísérettel. A Zeneakadémiához
egy csodálatos koncertélményem fűződik: 1941-ben, 16 éves koromban, a Zenede
jubileumi koncertjén Mozart A-dúr hegedűversenyét játszottam, a Székesfővárosi
Zenekar kíséretével, Ferencsik János vezényletével. Liszt-emlékplakettet és egy
díszoklevelet kaptam utána.
Többek között Bächer Mihály, Szolcsányi György,
aztán a nagyszerű csellista, Szomorú Árpád Ernő. A szintén csellista Liebner
Jánossal is sokáig dolgoztunk egy darabon, bár azt nem adtuk elő. A Zenedétől
független „magán-kvartettezéseim” is voltak: a három Starker-fiúval játszottam
együtt. Starker Jancsinak volt ugyanis két bátyja, Édi (csak ezen a néven
ismertem) és Tibor. Az egyik hegedült, a másik brácsázott. Ők később
munkaszolgálatban haltak meg. Starkerék szegény emberek voltak, a papának a
Ferenc körúton volt egy pici szabóüzlete. Starker-mama, akit szintén nagyon jól
ismertem, az üzlet hátsó felében egy kis kerek szénkályha tetején melegítette a
férjének az ebédet. Amikor együtt nyaraltunk Pest közelében, Gyömrőn, éppen a
Mendelssohn-hegedűversenyt tanultam. Mivel Starker Jancsi a húgomnak udvarolt,
édesanyám megkérte Jancsit, hogy hallgasson meg engem. Így a
Mendelssohn-hegedűversenyen vele dolgozhattam. Jancsi jóval előrébb tartott a
hangszertanulásban, mint én, bár csak néhány év volt közöttünk. Gyömrőn
kinéztek egy pajtát, ahol lehetett kvartettezni. Emlékszem, hogy amikor
leültünk játszani a nagy faépületben, iszonyatosan izgultam, mert ugyan akkor
már virtuóz darabokat játszottam, Starkerék Beethoven-kvartetteket tettek elém.
Hála Istennek elfogadtak, és több nyáron át muzsikáltunk együtt. Például az
F-dúr Razumovszkij-kvartettet játszottuk. Ezek gyönyörű emlékek számomra.
A tanórákon és a koncerteken kívül milyen
programokon vettek még részt a zenedei diákok?
Nem emlékszem ilyenekre. Minden időnket a zenélésre
fordítottuk. Azt se felejtse el, hogy akkor még a zenedei diákoknak ugyanolyan
alsó fokú iskolába illetve gimnáziumba kellett járniuk, mint a többieknek. Nem
volt semmiféle könnyítés, nem mondták azt, hogy „ez a gyerek úgyis művész lesz,
nem fontos neki a matematika”. A gimnáziumban keményen be voltunk fogva,
délután pedig gyakoroltunk, zenei órákra jártunk. És valahogy természetesnek
éreztük azt, hogy ennyit kell tanulnunk. Nem hiányzott semmi. Volt, hogy a
többiek meséltek arról, hogy milyen jó focizni, de én nem vágyakoztam erre. Na
jó, az udvarlás nem maradhatott el, viszont az nem vett el annyi időt…
Tanár úr tagja volt annak a zenekarnak is, amelyet
Lajtha a Szabadság téri református templomban szervezett. A Goudimel kórus,
illetve a zenekar munkája hogyan, milyen rendszerességgel folyt?
Azt hiszem, hogy nem állandóan, hanem a koncertekre,
vagy bizonyos eseményekre próbáltunk. Csajkovszkij Vonósszerenádját például
ebben a zenekarban játszottam életemben először, a fasori református templom
mögötti udvari épületben megtartott koncerten.
Lajtha Ildikótól, a zeneszerző unokahúgától tudom,
hogy tanár úr szervezett egy Lajtha- kamarazenekart. Ez mikor volt?
Már Lajtha halála (1963) után. A kamarazenekarom a
Törekvés Művelődési Ház épületében működött, a Kőbányai úton. A zenekar csak
rövid ideig létezett. Rettenetes, hogy mennyit harcoltam a pénzért és a
fennmaradásért; sziszifuszi küzdelem volt. Azt hiszem, hogy a Lajtha-zenekarral
maximum két szezont csináltunk végig. Én akkor a Bartók-kamarazenekart vezettem,
a Lajtha-zenekarral emellett dolgoztunk.
Sőt, három. Mindig volt egy „alapegyüttesem”, és ha
emellett még képes voltam valamire, hát azt is csináltam. Ez persze rettentő
nehézségekkel járt. Akkoriban kezdődött el a kecskeméti munkám, és a Semmelweis
utcai hároméves tagozat zenekarát is vezettem.
Az egyik Sinfoniettával próbálkoztunk, de nem tudtuk
megoldani. Lajtha zenéje nagyon nehéz. Olyan surranó gyorsaságú első és utolsó
tételeket írt, amelyekhez igen virtuóz játékosok kellenek.
Ez lehet tehát a fő oka annak, hogy Lajthát nagyon
sokáig szinte egyáltalán nem játszották? Egy-két elhivatott növendéke persze
kivételt jelentett: Ferencsik sokat dirigált Latjhát, és Tátraiék is gyakran
játszották.
Ferencsik, amikor már abban a helyzetben volt,
minden évben bemutatott egy Lajtha-szimfóniát. Sőt nekem úgy tűnt, hogy ha
Lajtha tudta, hogy a következő évben is lesz bemutató, ez inspirálta őt az
újabb mű megkomponálására. Az Állami Hangversenyzenekar tagjaként én is
játszhattam ezeken a bemutatókon Ferencsik keze alatt. A Lajtha-szimfóniák is
nagyon nehezek, rendkívüli virtuozitást igényelnek.
Amikor – egyéves szerződése lejártakor – Lajtha
1948-ban hazajött Londonból, vezető állásait elvesztette, és gyakorlatilag
ellehetetlenítették. Nyugati szakmai kapcsolatai és nyugaton maradt fiai miatt
gyanússá vált, továbbá nem titkolta a kommunistákkal szembeni ellenszenvét sem.
Ahogyan az özvegye, Rózsi néni elmondta, többször követték, megfigyelték,
kihallgatták. Melyik lehetett a nagyobb visszahúzó erő Lajtha játszottságában:
műveinek átlagon felüli nehézsége, vagy az, hogy a hatalom politikai okokból
nem hagyta őt érvényesülni?
Mindkettő szerepet játszott. Másrészt az előadók
legtöbbje – tisztelet a kivételnek – akkor próbál kapcsolatba kerülni egy
zeneszerzővel, ha valamit remél tőle. Lesz-e abból a műből felvétel, hanglemez,
lesz-e mód arra, hogy többször is előadják. Vagyis: fontos ember-e az, akinek a
darabját eljátsszák. Lajthától ilyen szempontból nem várhattak sokat. Viszont
azok a lelkes fiatalok, akik tisztelték őt és boldogan műsorra tűzték volna,
általában nem rendelkeztek olyan együttessel, amelyik el tudta volna játszani a
műveit.
Tanár úr kapcsolatban maradt Lajthával a 40-es évek
legvégén, az 50-es években is. Tudta-e,
hogy el kellett adni a könyveit, kottáit, a festményeket, a szőnyegeket, hogy
egyáltalán meg tudjanak élni? Panaszkodott-e Lajtha?
Nagyon szemérmes ember volt. Ha valaki a magánéletét
firtató kérdést tett fel, olyan választ kapott, hogy elment a kedve attól, hogy
legközelebb hasonlóval próbálkozzon. Lajthával nem lehetett haverkodni. De
azért éreztem, hogy mennyire nehéz helyzetben van.
Amikor a Fővárosi Levéltárban kutatva számos zenedei
iratot volt módom tanulmányozni, megdöbbentett, hogy micsoda harcot vívott a
Zenede azért, hogy államérvényes bizonyítványt adhasson az ott végzett
növendékeknek. Állandóan bizonygatnia kellett, hogy falai között értékes
szakmai munka folyik. A diákok érezték-e, hogy ezt az intézményt sokan
másodrendűnek tartották a Zeneakadémia mellett?
Akikkel én együtt tanultam a Zenedében, azok később
mind komoly karriert futottak be. Lehetőségük lett volna a Zeneakadémián
tanulni. Ha viszont a Zenedét választották, akkor az nem lehetett másodrendű
hely. Nehéz az összehasonlítás, mert gyerekként nem jártam a Zeneakadémiára,
csak később. Boldogan tanultam a Zenedében. Úgy éreztem, hogy akik ott
tanítottak, szívvel-lélekkel foglalkoztak velünk, és ma is úgy látom, hogy jól
végezték a munkájukat. A Zenedében elképzelhetetlen volt az, amit később a
Zeneakadémián gyakran tapasztaltam, vagyis, hogy egyes tanárokat hónapokig nem
láttak a növendékeik. A Zenedében sohasem lehetett hallani azt a mondatot, hogy
„nem baj, legföljebb tíz perccel később lesz művész…”. Leginkább éppen
Lajthával fordult elő, hogy egy hétig vagy tíz napig nem tudott órát tartani,
ugyanis nemzetközi társaságok tagjaként számos külföldi kötelezettsége volt,
fontos konferenciákon vett részt. Csakhogy ő mindig bepótolta az óráit. Ha
elmaradt egy kamaraóra vagy egy zeneszerzésóra, akkor kijelölt helyette más
időpontot. Ha pedig valaki épp akkor nem tudott bejönni, hát inkább Lajtha jött
be még egyszer, de mindenképpen pótolta mindenkinek az órát. Nem hinném, hogy
az igazgatóság szigora szorította rá erre, ez nyilvánvalóan belső igénye volt.
Lajtha és Kladivkó mellett voltak-e még a Zenedében
olyan nagy egyéniségek, akik tanították önt? Például a nagyszerű orgonaművész,
karnagy, régizenész, Hammerschlag János, aki Lajthának jó barátja, kiváló
kollégája volt.
Mi csak Hami bácsinak hívtuk. Egy ideig a kórust is
ő vezette. Itt lakott a Muskotály utcában. Meg kell mondanom, hogy
megpróbáltatást jelentett részt venni a zenetörténet-óráin. Hiába tudott
rengeteget, és hiába volt nagyon érdekes, amit mondott, ülve, halkan motyogva
beszélt, ráadásul igen gyorsan. Amikor bejött, letett az asztalra öt-hat vaskos
kötetet. Mindegyikből kilógott egy könyvjelző, nyilván ott, ahonnan valamit
idézni akart.
Dehogy! Én reszketve figyeltem, de nem értettem. A
csoportunkba járt Görög Kati, aki gyönyörűen és villámgyorsan tudott írni, így
Hami bácsi minden szavát lejegyezte. Mi lemásoltuk a füzetét, és ebből
tanultunk. A vizsgán Hammerschlag tanár úr szerencsére nem volt vérszomjas.
Például a ragyogó zongoristára, Faragó Györgyre,
akinek sok koncertjét hallottam. Ő volt többek között Bächer Mihály tanára. Dr.
Major Ervinhez magyar zenetörténetre jártam. Különös, apró termetű emberke
volt, el is neveztük Minorkának. Ő volt a könyvtáros. A fölszinten, a jobb
oldali sarokban volt a könyvtár, ahol rettenetes dohszag volt és sötét. A
körülmények ellenére Major Ervintől rengeteget lehetett tanulni, kölyökként is
éreztük, hogy igen jelentékeny ember volt. Emlékszem a hárfás Rohmann Henrikre,
Rohmann Imre zongoraművész papájára is. Kókai Rezső nagyszerű tanár volt. Arról
volt nevezetes, hogy a legbonyolultabb, 24 soros partitúrát is rögtön el tudta
zongorázni. A fúvós tanárok legnagyobb része az Operaház zenekarában játszott.
Általában olasz vagy cseh zenészek voltak. Emlékszem az oboista Dr. Sváb
Nándorra, akivel később is sokszor találkoztam az ÁHZ-ban, főleg amikor a
passiókban oboa d’amore volt előírva. Ezt a hangszert ő hozta, és ő is
szólaltatta meg. Volt idő, amikor bizonyos hangszereket csak bizonyos
emberekkel együtt lehetett megkapni. Ilyen volt a csembaló is, amit mindig
Brodszky Ferenc hozott és ő is játszott rajta. Őszintén szólva, őt nem éreztem
különösebben jelentős muzsikusnak.
És az akkori növendékek közül kik voltak azok,
akikből híres művészek lettek?
Hogy most csak néhányat említsek, a csellista
Virizlay Mihály, Szomorú Árpád Ernő, Bächer Mihály, Szolcsányi György. A táncdalénekes Koós János is járt oda, mint
oboista.
Térjünk vissza Lajthához. Ő összesen tizenegy
tárgyat tanított közel harmincéves zenedei munkája során, persze, nem
egyszerre, és nem minden tárgyat azonos időtartamban. Mindig benne volt a Nemzeti Zenede Egyesület választmányában is,
a tanári kar kiküldöttei között mindig ott látjuk Hammerschlag János és Lajtha
László nevét. Mennyire volt Lajtha meghatározó személyiség?
Az én muzsikus-életemben a legmeghatározóbb ember
Lajtha László volt. Pedig igazán nagyszerű embereknél tanultam, Kodály
Zoltántól Waldbauer Imréig, Molnár Antaltól Weiner Leóig. Meg kell nézni a
zeneakadémiai diplomámat, az maga a zenetörténet… Amikor a karmesteri munkám
megindult, Lajtha akkor is minden esetben eljött a koncertemre és utána hosszan
és részletesen mondta el a véleményét. Nekem ez a legnagyobb élményem. Van a
lakásunk falán egy kis táblácska, amelyen a legszeretettebb családtagjaim fotói
láthatók. Ott van köztük Lajtha is.
Egészen Lajtha haláláig. Még a leendő feleségemet is
elvittem megmutatni neki, amikor nősülni készültem.
Ő tegezett engem, én természetesen magáztam. Olyan
fiatalon kezdtünk a Zenedébe járni (jómagam még nem voltam 6 éves), hogy
elképzelhetetlen lett volna, hogy ne tegezzenek bennünket. Később viszont miért
kellett volna egy tanárnak azt mondani, hogy „na fiam, mostantól magázni
fogom”?
Tanár úr 18 éves lehetett, amikor eljött a
Zenedéből, hiszen az 1943-44-es évkönyvben már nem találjuk meg a nevét. Mivel magyarázza azt, hogy Lajtha olyan
meghatározó hatást gyakorolt önre? Zenei vagy emberi okokkal?
Nem tudok mást mondani, nagyon szerettem. Boldogan
jártam hozzá, minden órája olyan volt, mint a legizgalmasabb előadás. Éreztem,
hogy bízik bennem, és hogy szeretettel foglalkozik velem.
Ezek szerint nem igaz, hogy Lajtha
megközelíthetetlen volt, és néha olyan, mint egy pokróc?
Nem. Átszellemülten volt zenei. Csak a zenére
figyelt, csak a zene volt neki fontos. Számomra pedig éppen az volt jó, hogy a
zenében ennyire közel kerültünk egymáshoz.
Tehát nem volt szükség egyébre, például közös
sétákra, hosszú beszélgetésekre? Olyan fiatalok is voltak Lajtha körül, mint
például a Fekete István festőművész, akikkel levelezett az élet nagy dolgairól,
és tanácsokat adott neki azzal kapcsolatban, hogy hogyan intézze az életét, a
karrierjét. Eszmét cseréltek esztétikai kérdésekről is.
Volt egy kollégám, Vermes István, akivel együtt
kvartetteztünk, ugyancsak Lajthánál. Vermes Pistával órákat beszélgetett
mindenféléről, világnézeti, politikai témákról. Ő már majdnem felnőtt volt,
amikor odajárt. Én viszont nagyon fiatal voltam és „őrült zenész”. Teljes
erővel a muzsikára koncentráltam, és ebben Lajtha mellettem volt. Minden
érdekelte velem kapcsolatban, és ahányszor csak problémával fordultam hozzá,
azonnal szakított rám időt. Nem tudtam neki olyan témát fölvetni, amire azt
mondta volna, hogy „hagyj fiam, engem ez nem érdekel”. Azt, hogy Lajtha
mennyire meghatározó volt számomra szellemileg, utólag is érzem, az élet
dolgaiban. Mint embernek, mint muzsikusnak örök életen át hálás vagyok neki.
[1] Tari Lujza – Iványi-Papp Mónika – Sz. Farkas Márta – Solymosi Tari Emőke – Gulyásné Somogyi Klára: A Nemzeti Zenede. Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Budapesti Tanárképző Intézete, Budapest, 2005.