Solymosi Tari Emőke:

A tizenegyedik évad elé…

A Pastorale családi hangversenysorozatról

Elhangzott a Magyar Rádió Bartók Adóján, 2007. augusztus 22-én, 19.00 órakor

Ha 10 évvel ezelőtt, amikor a Zuglói Szent István Zeneházban elkezdtük a Pastorale családi hangversenysorozatot, azt mondta volna nekem valaki, hogy most, 2007-ben arról mesélhetek a kedves hallgatóknak, hogy eddig 118 koncertet tartottunk, összesen körülbelül 36 ezer néző számára, és hogy már a tizenegyedik évadra készülünk a Zuglói Filharmóniával, hát biztosan megmosolyogtam volna a merész álmodozót. Most azonban örömmel fogadom el a nyilvános visszatekintés lehetőségét, és egy képzeletbeli asztalkánál, egy csésze illatos tea mellett mesélek egy kicsit arról, hogy én magam hogyan éltem meg ezt a 10 évet.

Amikor a legelső koncerteket készítettük elő, még nem foglalkoztunk azzal, hogy a sorozat mennyi ideig fog tartani, és bár jómagam a zenei diplomáim mellé kulturális menedzseri ismereteket is szereztem, nem terveztük meg, hogy hogyan fogjuk az új sorozat image-ét felépíteni. Egyszerűen adni akartunk valamit, örömet szerezni, és egyúttal a platóni vagy kodályi értelemben lelkeket nemesíteni. Akinek megadatott, hogy érti és érzi a muzsikát, annak segítenie kell másoknak is, hogy ők is gazdagodhassanak általa. Professzionális muzsikosokat képző tanárokként azt is beláttuk, hogy a ragyogó tehetségek okítása nem elegendő. Közönséget is kell nekik nevelni. Hogy rövid legyek, szerelemből indult az egész, és talán épp ez a siker titka.

Az első évi koncerteknek a Pastorale címet adtuk, mivel a program javarésze a természethez kapcsolódott. A 10. koncert után sokan mondták: márkanév született, eszünkbe ne jusson megváltoztatni. Így aztán a Pastorale-t, mint sorozatcímet megtartottuk.

De kit is takar ez a többes szám első személy? Az ötlet, hogy el kellene indítani egy színvonalas családi koncertsorozatot, méghozzá olyat, amelyben teret kap a tánc, a film, és sok egyéb művészeti ág, valamint a szó legnemesebb értelmében vett ismeretterjesztés, Záborszky Kálmán, a Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskola igazgatója fejéből pattant ki. Mindjárt el is kezdett beszélgetni a tervről az e téren nagy tapasztalatú Zelinka Tamással, és megkérdezett engem is, mint a szakközépiskola zenetörténet-tanárát: lenne-e kedvem szerkeszteni és vezetni a koncerteket? Arra, hogy itt valami nagyszerű születhet, garanciát jelentett az a szakmai igényesség és magas színvonal, amit Záborszky Kálmán képes volt megvalósítani az akkor még igencsak rövid múltú István Konziban, és vonzóak voltak a technikai lehetőségek is. A szakközépiskola akkor vadonatúj, kiváló akusztikájú, 330 fős koncertterme a maga modulálható színpadrendszerével és moziminőségű vetítési lehetőségével ideálisnak mutatkozott az efféle családi koncertekhez.

Számomra a legnagyobb vonzóerő a komplex programok összeállításának lehetősége volt. Vagyis hogy nem kellett azzal próbálkozni, hogy továbbrágjuk a már lerágott csontot, hanem ki lehetett találni valami újat, valami eredetit. Megihletett, hogy hogyan lehet összekapcsolni a zeneműveket egy-egy tánc-produkcióval, verssel, filmrészlettel, kivetített képpel, bábjátékkal, az előtérben megrendezett kiállítással és sok egyébbel. Ma is azt gondolom, hogy az efféle összművészeti programoké a jövő, hiszen a közönségnek így több érzékszervét fürdethetjük meg a magasrendű élvezetekben, és a különböző művészeti ágak hatása nem pusztán összeadódik, hanem különleges, új minőséget hoz létre. A gyerekeknek is szánt koncertek esetében ennek még nagyobb a jelentősége. A szerkesztéshez gyakran segítséget kaptam és kapok Záborszky Kálmántól és a fellépő művészektől, tehát valójában igazi csapatmunka folyik.

A fogadtatás a közönség részéről már a legelső koncerteken egyértelműen pozitív volt. Minden tekintetben. Az egyik kisgyerek például azt mondta, örül, hogy a műsorvezető itt felnőttnek tekinti a gyerekeket. És ez valóban célom is volt: távol áll tőlem a gügyögés és a csokoládéosztogatás. Az igényes műsorvezetői szöveggel azt szeretném elősegíteni, hogy a lehető legmagasabb színvonalon előadott műsor minél közelebb kerüljön a közönség szívéhez. Mintegy pozitív „mellékhatásként” a résztvevő gyerekek hozzászoknak a felnőtt hangversenyek hangulatához, és észrevétlenül elsajátítják, hogy hogyan kell azokon viselkedni. A koncertjeink sokszor kétórásnál is hosszabbak, közben egy szünettel, de még soha sem merült fel, hogy hogyan tartsuk féken az izgő-mozgó gyerekeket. Mindig sikerült megteremtenünk azt a légkört, amelyben a művészetek elbűvölik a nyiladozó emberpalántákat. De nem csak őket. Számunkra legalább olyan fontos, hogy a velük érkező szülők, nagyszülők, tanárok szeme is csillogjon, hogy ők is élményt és ismereteket szerezzenek. A 10 év bebizonyította, hogy ez nem ördöngősség.

Amikor 1997-98-ban már zajlott az első sorozat, világossá vált: ennek a programnak jövője van, és ezt a jövőt meg kell tervezni. A koncertek után néha megkérdeztem a szülőket és a gyerekeket: mit szeretnének, mi az, ami különösen érdekli őket. A visszajelzések alapján született meg a Pastorale egyik belső sorozata: a hangszerismertető koncerteké. No persze, ez sem a hagyományos módon. Hogy a közönségnek mindent közelről meg tudjunk mutatni, operatőrt foglalkoztatunk, akinek a segítségével egyidejűleg kivetítjük a színpadon bemutatott hangszerek apró részeit, vagy éppen a szerszámokat, alapanyagokat. Néha egy igazi hangszerkészítő műhelyt varázsolunk a színpadra, annak minden kellékével. Amikor pedig éppen az orgonát mutattuk be, nosza, kimentünk az orgonagyárba, lefilmeztük a fontosabb eseményeket, a hangszer szállítását, aztán bebújtunk azokra a helyekre is, ahová csak az orgonista vagy a hangszerész kap belépési engedélyt. Nem akarom letagadni, hogy egy levegőtlen stúdióban hajnalig filmet vágni bizony nagyon fárasztó. De az afölött érzett lelkesültség, hogy a modern technikával mennyivel többet nyújthatunk a közönségnek, elfeledtette a munkaórák számát… Az első filmek sikere után jött a többi is: arról például, hogy hogyan készül a cimbalom vagy a tárogató, hogy hogyan javítják meg a sérült rézfúvós hangszereket, de van filmünk a hangszeres virtuozitásról, zeneszerzők életútjának fontos állomásairól, készült összeállításunk egy tematikus koncert vízizenéihez, és még hosszan sorolhatnám. Händel pompás Tűzijáték szvitjét úgy adtuk elő, hogy a zenekar élőben játszotta a muzsikát, egy historikus táncegyüttes korabeli ruhában táncolt rá, és mindehhez sziporkázó tűzijáték nyújtott hátteret a filmvásznon.

Mostanában azt kéri a közönség, hogy legyen minél több zenés színházi program. Néhány éve ez merész vállalkozásnak tűnt, hiszen operai díszletet építeni, professzionális színpadi világítással dolgozni, koncertteremben zenekari árkot kialakítani nem csekély kihívás. De az a vágy, hogy varázslatot teremtsünk, mindig átsegített minden nehézségen. Kisebb darabokkal kezdtük, és rögtön rendhagyó módon: például Pergolesi Az úrhatnám szolgáló című intermezzójának bemutatásakor abba is bepillantást engedtünk, hogy egy operarendező hogyan dolgozik. Az egyik jelenetet többféle rendezésben is bemutattuk, úgy hogy a közönség azt is megfigyelhette, hogyan instruálja a rendező a művészeket. Aztán lehetett szavazni: melyik rendezést szeretnék látni a teljes mű bemutatásakor. És hogy hol tartunk ma? Cimarosa és Offenbach kis darabjai után tavaly Mozart Figaro lakodalma című vígoperáját mutattuk be, idén pedig a Così fan tuttét. Mindkettőt kiemelkedően tehetséges fiatal magyar művészek énekelték, a nemzetközi hírű Ionel Pantea rendezésében. A közönség káprázatos énekesi és színészi teljesítményekhez tapsolhatott, a zenekar, ez esetben a Magyar Örökség díjas Szent István Király Szimfonikus Zenekar első osztályúan kísért. Már tervezzük a következő Mozart-előadást.

Sokan mondták, hogy az operaelőadásokkal új műfajt hoztunk létre. Ez sem volt tudatos: ugyanabból fakadt, mint minden más a Pastorale történetében. Azt néztük, hogy a mi, nagyrészt gyerekekből álló közönségünknek mire van szüksége. Mert hát nyilvánvaló, hogy az általános iskolás korú gyerekek nagy része nem tud végigfigyelni egy háromórás operát, ráadásul úgy, hogy az énekesek olaszul énekelnek. Magától adódott az ötlet: ki kell emelni az opera legszebb, legfontosabb részeit és ezeket irodalmi értékű szöveggel összekötni. Ez volt az egyik legélvezetesebb feladat számomra: míves szöveget írni, cizellálni napokig, aztán odaülni a színpad sarkába, és mesélni gyertyafény mellett, úgy, hogy mindent elmondjak, ami szükséges a megértéshez és a hangulat átérzéséhez, de ne mondjak el semmit, ami megfosztaná a közönséget attól, hogy a színpadi cselekményt izgalommal élhesse végig.

És hogy mi-minden fordul elő a már említett koncerttípusokon kívül? Igyekszünk a népzenétől kezdve a XX-XXI. századi zenéig mindenféle stíluskorszak muzsikáját szerepeltetni, felmutatni a népzene és a műzene kapcsolatait, sőt, néha Európán kívülre is kikacsintunk: volt például egy emlékezetes indonéz programunk, sok tánccal, fotókiállítással. Megemlékezünk a legnagyobb magyar vagy Magyarországon alkotó mesterekről, így volt már Haydn-, Liszt-, Bartók-, Kodály-programunk. Megismertetünk alapvető zenei formákat, műfajokat (így például volt variációkból vagy rondókból álló koncert, és bevezettük a publikumot a filmzenekészítés rejtelmeibe is). Tematikus koncerteket állítunk össze, amikor a közönség rácsodálkozhat, hogy ugyanarról a témáról mi-minden jutott eszébe az alkotó művészeknek. Néha időutazásra visszük a közönséget, így például jártunk már egy XIX. századi pest-budai bálteremben vagy egy erdélyi fejedelem barokk udvarában. A fellépők iskolánk művésztanárai, meghívott művészek, és legkiválóbb növendékeink. A zeneházi koncerteken mindig hangsúlyos szerep jut a szakközépiskola zenekarának és gyakran lépnek fel kórusaink is. Nagyszerű együttműködés alakult ki több táncegyüttessel, így például a Company Canario Historikus Táncegyüttessel vagy a Magyar Táncművészeti Főiskola néptánc és színházi tánc szakának Brieber János által betanított növendékeivel.

1999-ben úgy döntöttünk, hogy a februári, márciusi és áprilisi, a Zuglói Zeneházban megrendezett koncertjeink után májusban kiköltözük az Állatkert Japánkertjébe. Arra gondoltunk: a napfényes, madárcsicsergős májusban még nagyobb élményt jelent, ha a koncertet természeti környezetben tartjuk, és ha egy-egy odaillő állatbemutatónak is tapsolhat a közönség. Ez lett a hab a Pastorale-sorozat tortáján. Az égiek szinte mindig kedveztek nekünk: az eddigi 27 hangversenyből csak kétszer szorultunk be a Barlangterembe az eső miatt. Az állatkerti koncerteken mindig egy-egy kisebb-nagyobb tájegységet választunk, bemutatva annak népzenéjét, hangszereit, néptáncait, népviseletét. Így virtuálisan elutaztunk már többek között Dél-Amerikába, Indiába, Skóciába, a balkáni országokba, na és persze volt egy színpompás magyar programunk is. Megtiszteltetés, hogy az Állatkertben is olyan jelentős művészekkel dolgozhatunk együtt, mint Sebestyén Márta, a Muzsikás Együttes vagy a Vujicsics Együttes.

Talán megbocsátják nekem a kedves hallgatók és mindazok, akikkel a 10 év során a Pastorale-sorozatban együtt dolgozhattunk, hogy ezúttal csak jelzésszerűen említettem egy-egy nevet, és nem tartottam névsorolvasást. Ha az eddigi 118 koncert valamennyi szereplőjét felsorolom, továbbá megemlítem mindazokat, akik nélkül a sorozat nem jöhetett volna létre, (és itt nem csak a támogatókra gondolok, hanem csapatunknak azon tagjaira is, akik lelkiismeretes munkával biztosítják a koncertek technikai hátterét) semmi egyebet nem tudtam volna mesélni.

No de, lesz-e folytatás, kérdezhetik. Már hónapokkal ezelőtt elkészült a Pastorale-sorozat 2008-as programjának terve. Hogy pontosan mi lesz a műsor, azt nem árulhatom el, de mindabból, amit eddig elmondtam, lehet rá következtetni, milyen produkciók várhatók. Ötletekben és a megvalósításukra alkalmas tehetségekben szerencsére bővelkedünk, és mivel a közönség elismeréséből, szeretetéből az általunk befektetett energia többszörösét kapjuk vissza, a lelkesedésünk is inkább csak növekedett az elmúlt évek alatt. S bár manapság divatos arról beszélni, hogy az úgynevezett magas kultúrára nincs igény, mi éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk. Zuglói rendezvényekről lévén szó, a közönség főként Zuglóból érkezik, de jönnek egész Budapestről, sőt vidékről is, és már többször volt határon túli magyar és nyugat-európai csoportunk. Örülnék, ha egyszer a kedves Parlando olvasó kollégákkal is találkozhatnánk a koncerteken.