Solymosi Tari Emőke 

Két nemzetközi konferencia a zene- és művészetoktatásért

A Psalmus Humanus Művészetpedagógiai Egyesület részvétele a Nemzetközi Kodály Szimpóziumon (Leicester), 

valamint az  Európai és Észak-Amerikai Regionális Előkészítő UNESCO-konferencián (Vilnius)

2005. augusztus 13-tól 20-ig az angliai Leicester egyeteme adott otthont a 17. Nemzetközi Kodály Szimpóziumnak, amelyet a Brit Kodály Akadémia rendezett, a Nemzetközi Kodály Társaság támogatásával. A szimpózium mottója a következő volt: „Kodály the whole man, and his inspirational gift to the 21st century” (némileg szabad fordításban: „Kodály, a teljes ember és inspiráló szellemi öröksége a XXI. század számára”). Alig néhány héttel később, szeptember 8-tól 11-ig Litvánia fővárosában, Vilniusban, a Reval Lietuva nevű szállodában található modern konferenciaközpontban került sor a „Synergies between Arts and Education” („Együtthatások a művészetek és az oktatás között”) című, az európai és az észak-amerikai térség számára megrendezett regionális UNESCO-konferenciára, amely a 2006 márciusában, Lisszabonban megtartandó világkonferencia egyik előkészítő ülése volt. A két rangos tanácskozást összekötötte, hogy a szakemberek mindkettőn a zene és művészetoktatás pozíciójának erősítését szorgalmazták, sokoldalúan bizonyítva, hogy a zenei és művészeti nevelés pozitív hatása az egyén és a társadalom életében meghatározó. Magyar szempontból összekapcsolta e rendezvényeket az is, hogy (e sorok írója által) mindkettőn képviseltethette magát a 2002-ben megalakult budapesti székhelyű, számos tudós és művész által elismert és segített civil szervezet, a Psalmus Humanus Művészetpedagógiai Egyesület, amelyet támogat a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Nemzeti Kulturális Alapprogram, a Magyar UNESCO Bizottság a Fővárosi Közgyűlés Oktatási Bizottsága és Budapest-Zugló Önkormányzata.  

17. Nemzetközi Kodály Szimpózium (Leicester, Nagy-Britannia)

Elsőként a leicesteri szimpóziumról szólva, csak a legnagyobb elismeréssel beszélhetek a Brit Kodály Akadémia (elnöke: Gillian Earl, ügyvezető elnöke: Jay Deeble) és a Nemzetközi Kodály Társaság munkatársainak kiváló szervező-rendező munkájáról. Gilbert De Greeve, belga zongoraművész, a Nemzetközi Kodály Társaság elnöke következetességének, a szigorú időzítésnek nagy része volt abban, hogy a nemzetközi tapasztalatcsere 8 napja ilyen gazdag programot tudott nyújtani a résztvevőknek. A helyszín is ideális volt, hiszen mindvégig egy patinás angol egyetem területén tartózkodtunk, és csak az előadásoknak, workshopoknak, hangversenyeknek, illetve a szállásnak és étkezésnek helyet adó épületek közötti hangulatos sétát kellett megtennünk egy gyönyörű parkban. Egy egész hétre kívül rekedt tehát a világ zaja és minden stressze, így kizárólag a szakmai kérdésekre és a muzsikára tudtunk koncentrálni. Mintha a szívvel-lélekkel dolgozó szervezőket még az égiek is segíteni akarták volna: az Angliában megszokott időjárástól eltérően ugyanis ezúttal végig ragyogóan sütött a nap, és igazi, nyári meleg örvendeztette meg a szerte a világról odasereglett muzsikusokat.
    Egy-egy napra igencsak szoros programot állítottak össze. Reggel közös beénekléssel kezdtünk, majd egy hosszabb plenáris előadás következett. Ezután egy-egy órát énekeltünk kórusban: vagy a Hartyányi Judit vezette nőikarban, vagy az angol David Vinden által irányított vegyeskarban. Az utolsó napon a két kórus szép koncertet adott egymásnak, számot adva az egyhetes intenzív próba eredményéről. Mivel a résztvevők igen nagyszámú előadással illetve workshoppal jelentkeztek, mindig két program közül lehetett választani. Aki részt vett már hasonló konferencián, tudja, micsoda fejtörést okoz ez az embernek… Az összesen negyven előadás és workshop mellett két kerekasztalbeszélgetésre is sor került, melyek elsősorban a zenei anyanyelv, valamint a multikulturális társadalom által felvetett zenei nevelési kérdéseket járták körül. Megtartották a Nemzetközi Kodály Társaság közgyűlését is, és mindennap rendeztek egy (néha több) hangversenyt. A konferencia szervezői arra is gondoltak, hogy ha az intenzív munka közepe táján engedélyeznek egy kis pihenést, akkor utána nyilván mindenki újult erővel ül be ismét az előadásokra.  Elvitték tehát a társaságot a chatsworthi hercegi palotába és a palota rendkívül változatos, izgalmas élményeket nyújtó, hatalmas parkjába. A szimpóziumnak méltó keretet adott a megnyitó ünnepség – ezt megtisztelte jelenlétével Kodályné Péczely Sarolta, aki beszédet is tartott – és az oldott hangulatú záróbankett. 
    A résztvevők száma közel hetven volt. Az előadások és workshopok 80 százalékát angolok, amerikaiak, ausztrálok és magyarok tartották, a maradék 20 százalékot pedig egy-egy belga, görög, lengyel, mexikói, Fülöp-szigeteki, illetve koreai szakember. Bár a munkanyelv ezúttal is az angol volt, egy francia nyelvű délutánt is rendeztek, igaz, ezen igen kisszámú érdeklődő vett csak részt, valószínűleg azért, mert közben is zajlott éppen két angol nyelvű program.  A francia délutánon jómagam egy svájci szakember előadását hallhattam; a téma Franciaország és a környező területek pentaton dallamkincse volt.    
    A plenáris előadás tartására meghívott, nemzetközi hírű, elismert szakemberek között volt Kocsárné Herboly Ildikó, aki azt az égetően aktuális kérdést járta körül, hogy vajon hol tart manapság Kodály 100 éves tervének megvalósítása. Ugyancsak a plenáris előadást tartottak a következő meghívottak: David Vinden (Egyesült Királyság), Gilbert De Greeve (Belgium), Michalis Patseas (Görögország), Dr. Jerry-L. Jaccard (USA), Dr. Sandra Mathias (USA). 
    A nagy érdeklődést keltő előadások és workshopok közül a magyarok által tartottak felsorolására szorítkozom. (A már említett párhuzamosság miatt sajnos nem lehettem mindegyiken jelen.) Ittzés Mihály azzal gazdagította a szimpóziumot, hogy – filmmel is illusztrálva előadását – Kodályról, a karmesterről beszélt, pontosabban arról, hogy hogyan vezényelte a szerző a Psalmus Hungaricust. Ittzésné Kövendi Kata két workshopot is tartott, amelyen nagy élvezettel vettek részt angol és nem angol anyanyelvűek egyaránt. A Kecskeméti Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola tanárnője azt az általa kidolgozott metodikát és gazdag anyagot mutatta be, amellyel az angol zenei szaknyelvet tanítja, mind középiskolás diákoknak, mind pedig a továbbképzéseken résztvevő tanároknak. (A Parlandóban több írás is megjelent már Ittzés Katáról és szakmai műhelyéről, például az 1999/6-os számban.) Hartyányi Judit (akit beválasztottak a Nemzetközi Kodály Társaság vezetőségébe) a modern kórusművek előadását segítő etűdöket mutatott be, gyakorlatorientáltan, gazdag szemléltető anyaggal. Nemes Klára az énekes és hangszeres repertoár integrált tanításáról tartott workshopot, szép ívű előadásában pedig összefoglalta Kodály hatalmas szellemi hagyatékát. Igó Lenke workshopjának középpontjában reneszánsz és barokk vokális művek álltak. Az Egyesült Államokban élő hárfaművész, Dr. Gaál Erzsébet a Kodály inspirációjára Kovács Géza által kidolgozott, majd Dr. Pásztor Zsuzsa által továbbfejlesztett, a teljes emberre kiterjedő zenei munkaképesség-gondozást mutatta be, mind az elmélet, mind a gyakorlat oldaláról megvilágítva. Az ausztráliai Brisbane-ben dolgozó karvezető, Csernyik Réka a távoli földrész kórusművészetének történetét foglalta össze, sok (részben élő) zenével és gazdag képanyaggal illusztrálva. Az Angliában élő Szervánszky Valéria és Ronald Cavaye Kurtág Játékok című zongorasorozatáról tartott workshopot.
    Jómagam a Psalmus Humanus Művészetpedagógiai Egyesület eddigi munkájáról és legújabb, másutt korábban még nem ismertetett eredményeiről számolhattam be, megtisztelően nagyszámú érdeklődőnek. A K. Udvari Katalin zenetanár által megalapított civil szervezet kodályi jelmondata a következő: „A zene mindenkié. De hogyan tehetjük azzá?”. Az egyesület bemutatók, videofilm, könyv formájában tizennyolc olyan új megközelítésmódot illetve zene- és művészetpedagógiai módszert ismertetett meg itthon, amelyek Kodály eredeti koncepcióján alapulnak, ugyanakkor képesek arra, hogy választ adjanak a mai nevelési kihívásokra. Ne feledjük, hogy Kodály saját maga buzdította a tanárokat a kísérletezésre, az újabb és újabb megközelítések keresésére, ahogyan azt a vele szoros kapcsolatban lévő iskola-alapítók, Nemesszeghyné Szentkirályi Márta illetve Bors Irma visszaemlékezései is tanúsítják. E metodikai sokféleség fontos célja, hogy a társadalom valóban minden csoportját elérjék, beleértve a hátrányos helyzetűeket vagy a fogyatékkal élőket is. Az új utak keresése mellett a Psalmus-projekt lényeges része a gazdag magyar ének-zenepedagógiai hagyományok őrzése. A programban résztvevők munkája a művészetoktatás pozitív hatásának tudományos bizonyítására épül, egyúttal további pszichológiai hatásvizsgálatok elvégzését is kezdeményezik.  
    A szimpózium jó néhány szép koncertje közül is magasan kiemelkedett a Banchieri Énekegyüttes estje, amelyen Gesualdo és William Byrd, valamint kortárs magyar mesterek (Orbán György, Farkas Ferenc, Kocsár Miklós és Petrovics Emil) kompozíciói hangzottak el, magával ragadó, rendkívül magas színvonalú előadásban. A hat zseniális énekes képes arra, hogy valósággal újjáteremtse a darabokat. Intonációjuk tisztasága, interpretációjuk kidolgozottsága, kifejezőereje ámulattal töltötte el a nagyszámú hozzáértő közönséget. Különös, hogy bár a hangversenynek otthont adó termet sok kritika érte (bizony, elég zajos volt és az akusztikája sem volt éppen tökéletes), e negatívumokról az (angol nevén) Banchieri Singers estjén és másnapi mesterkurzusán a közönség egészen elfeledkezett. A fiatal magyar énekeseket a szimpózium résztvevői a „Kodály-módszer” hatékonyságának legékesebb bizonyítékaként emlegették – nyilván joggal. De ne feledjük, lehet egy módszer bármilyen korszakalkotó, az igazi kérdés az, hogy ki és hogyan alkalmazza. Az Énekegyüttes tagjai (akik közül mindössze ketten számítanak professzionális muzsikusnak!) mind a nyíregyházi Kodály-iskola tanára, a Kossuth-díjas, különleges pedagógiai tehetséggel megáldott, legendás karvezető, Szabó Dénes növendékei voltak, az ő Cantemus gyermekkarában énekeltek.  Ugyancsak nagy sikert aratott a szimpózium nyitókoncertjét adó Győri Leánykar, Szabó Miklós vezényletével. Valóságos csoda az, amit a szintén Kossuth-díjas Szabó Miklós immár közel félévszázada (vagyis az együttes alapítása, 1958 óta) véghezvisz ebben a kórusban. A fiatal lányok – mint megtudtam tőlük – kötelező jelleggel, iskolai tevékenységük részeként vesznek részt a kórus munkájában, mégis igazi rajongással beszélnek karvezetőjükről, a próbákról és a közös koncertekről. Különösen nagy élmény volt sokunk számára, ahogyan Mozart Tíz kánonját (K 553-562) énekelték a legteljesebb egymásra figyeléssel, vezénylés nélkül. Alapos felkészültségről tett tanúbizonyságot a Skót Nemzeti Ifjúsági Énekkar Kamarakórusa is, amely a Vendrei Éva emlékének szentelt zárókoncerten lépett fel. A terjedelem hiánya az oka, hogy a további kitűnő előadókat csupán megemlítem, és méltatásukra nem tudok kitérni: Natasha Cavaye csellóművésznő (Egyesült Királyság), a Cavaye-Szervánszky Zongoraduó (Egyesült Királyság), a Utah Baroque Ensemble, Martha Sargent irányításával (USA), a Bridge Quartet  (Egyesült Királyság), az öt fős Songmakers’s Almanach, Graham Johnson művészeti vezetésével (Egyesült Királyság).   
    Az esti koncerteken egyébként a közönség csak egy részét alkották a szimpózium résztvevői, a másik rész az úgynevezett nyári iskola lelkes tanár-hallgatóiból tevődött össze. A Leicesteri Egyetemen e nyári iskola keretében angol ének-zenetanárok főként magyar mestertanároktól nyertek számos ötletet munkájukhoz. (Hadd álljon itt a magyar tanárok névsora: Dietrich Helga, Forrai Magda, Hartyányi Judit, Igó Lenke, Nemes Klára, Platthy Sarolta.) Több angol résztvevővel volt alkalmam beszélgetni a szünetekben, így saját fülemmel hallhattam, milyen elragadtatva nyilatkoznak arról a szellemi kincsről, amit a magyar zenetanároktól kapnak. Hallásuk, zenei készségeik fejlesztésében számukra felmérhetetlen jelentőségű e nyári iskola, amelyre jó néhányuk évek óta hűségesen visszajár. Őket hallgatva természetesen nagy büszkeség töltött el, ugyanakkor szomorúan gondoltam azokra, akik itthon – a megfelelő ismeretek hiányában – idejétmúltnak bélyegzik a kodályi koncepcióra alapozott zenepedagógiát. A hazai döntéshozók igyekeznek kiszorítani a közoktatásból az ének-zenetanítást, ahelyett, hogy megpróbálnák orvosolni a kétségkívül súlyos gondokat (tanárképzés problémái, a Kodály által megfogalmazott célok elérését lehetetlenné tevő, abnormálisan alacsony óraszám és így tovább). Ők persze nyilván nem olvasták Kodály írásait, és még sohasem hallottak a pszichológusok és neurobiológusok kutatási eredményeiről, amelyek objektív módon bizonyítják a zenetanulás szerteágazó pozitív hatását… Kodály zenepedagógiai alapvetésére gazdag tradíció épült, amit óvni kellene, hogy továbbra is jól működhessen. Emellett – ugyanarra az alapra építve – tovább kellene gazdagítani ezt a tradíciót, folyamatosan megújítva a metodikai eszköztárat. A leicesteri találkozón a különböző nemzetiségű előadók közül többen hangsúlyozták, hogy a kodályi elvek megvalósítására nincs recept, nekünk magunknak kell ezért megküzdenünk. Az újabb és újabb pedagógus-generációknak saját koruk kihívásaira kell választ adniuk. Remélhetőleg a nemzetközi Kodály-szimpóziumok ezután is hozzájárulnak e folyamatos megújuláshoz. Legközelebb 2007 augusztusában, az Ohio állambeli Columbusban (USA) gyűlnek össze a szakemberek.

Európa és Észak-Amerikai Regionális Előkészítő UNESCO-konferencia a művészetpedagógiáról (Vilnius, Litvánia)

A jövő év (2006) márciusában az UNESCO és a portugál kormány Lisszabonban rendezi meg a művészeti nevelésről szóló világkonferenciát, Building Creative Capacities for the 21st Century (nagyjából: Kreativitásfejlesztés a XXI. századért) címmel. Az oktatási és kulturális minisztériumok, a nemzeti UNESCO-bizottságok, valamint a művészeti nevelés területén tevékenykedő civil szervezetek képviselői mellett művészeket, szakértőket, tudományos kutatókat hívnak meg az eseményre, több mint hatszáz főt a világ minden részéből. A világkonferencia célja, hogy nemzetközi szinten kiemelje a művészetoktatás és az esztétikai nevelés jelentőségét abban a küzdelemben, amelyet a minőségi oktatás és az esélyegyenlőség megteremtéséért, valamint a szegénység és az AIDS felszámolásáért vívnak. A program egyéb fontos céljai között szerepel a művészi önkifejezés ösztönzése.
    A világkonferenciát több regionális előkészítő konferencia előzte/előzi meg Kolumbiában, Trinidad-Tobagóban, Litvániában, a Koreai Köztársaságban (azaz Dél-Koreában) és Maliban. Így került sor az európai és észak-amerikai szakemberek részvételével zajló vilniusi tanácskozásra 2005 szeptemberében. Az eseményt a Litván UNESCO Bizottság rendezte, együttműködve az UNESCO Művészeti Részlegével (UNESCO’s Division of Arts and Cultural Enterprise). A konferencián részt vett és beszédet mondott Tereza Wagner asszony, a párizsi UNESCO szakértője (hivatalos titulusa: Senior Programme Specialist of Arts and Creativity-Sector for Culture). A konferencia a hangulatos vilniusi óvárostól 10 percnyi gyalogútra található, Reval Lietuva nevű, modern (ráadásul nemrégiben teljesen felújított és a legkorszerűbb technikával felszerelt) szálloda konferenciaközpontjában zajlott. A résztvevőket ugyanebben a hotelban szállásolták el, így aztán ki sem kellett tennünk a lábunkat az épületből. Igaz, amíg a konferencia zajlott, a program rendkívül feszes volta miatt erre nem is lett volna idő. Szeptember 9-én pénteken és 10-én szombaton egész napos, tematikus ülésekre osztott tanácskozás zajlott. A záróüléssel együtt összesen hat ülésre került sor:
    1.  A kormányzati szervek szerepe a művészetoktatásnak a minőségi oktatás érdekében történő ösztönzésében, országos és helyi szinten
    2.  Az együttműködés különféle formái a helyi kulturális intézmények (múzeumok, galériák, színházak), az alkotó tehetségek (kézművesek, művészek, a kulturális örökség hordozói) és a körzeti iskolák között
    3.  Tanárképzés. Egyéb művészeti szakemberek bevonása a művészeti nevelésbe
    4.  A művészeti nevelés demokratizálása és hozzáférhetővé tétele a periférikus helyzetben élők számára. A közösségek szerepe a művészeti oktatásban 
    5.  A speciális nevelési igényű gyermekek művészeti oktatása
    6.  Összegzés. A határozat végleges szövegének elfogadása

Az ülések mindig egy rövid művészeti produkcióval kezdődtek (litván gyermekek és fiatalok énekeltek, muzsikáltak), majd egy hosszabb (20 perces) bevezető előadás következett az ülés központi témájáról, és ezután került sor a rövid (5-10 perces) „hozzászólásokra”, azaz kiselőadásokra. Ülésenként 5-8 ilyen kiselőadást hallhattunk. A megnyitó ceremónia és a tematikus szekciók során – akárcsak Leicesterben – itt is negyven beszéd hangzott el – csakhogy mindössze két munkanap alatt! 
    A megnyitó ünnepség egyik legnagyobb érdeklődéssel várt része az volt, amikor a Litván Oktatási Minisztériumot képviselő Dr. Dalia Siaulytiene beszámolt a 23 ország által előzetesen beküldött kérdőívekből nyert adatokról. A kérdőívekkel arra keresték a választ, hogy az egyes országokban mi jellemzi a művészetoktatást. (Például: milyen művészeteket oktatnak iskolai és iskolán kívüli keretben, alsó és középfokon; hetente mennyi idő jut a különböző művészetek oktatására; milyen célból oktatják a művészeteket; ki a felelős a művészeti  oktatásért; a tanulók hány százaléka vesz részt benne; mennyi pénz jut erre a területre stb.) A márciusi világkonferencia előtt összegzik az egész világról beérkezett kérdőíveket, így az UNESCO értékes információkkal tud majd szolgálni a művészetoktatás általános helyzetéről.   
    A vilniusi konferencia mindig nagyszámú helyi érdeklődő jelenlétében zajlott, akik számára az angol nyelvű tanácskozást szinkrontolmácsok fordították litvánra. A hatvan aktív résztvevő – elsősorban minisztériumi tisztségviselők és a művészetoktatás területén dolgozó szakemberek – 25 európai és észak-amerikai országból érkezett. A 25 ország a következő volt: Amerikai Egyesült Államok, Ausztria, Belgium, Ciprus, Észtország, Fehéroroszország, Finnország, Franciaország, Görögország, Horvátország, Izland, Lettország, Litvánia, Kanada, Magyarország, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Portugália, Románia, Spanyolország, Svájc, Svédország, Szlovénia, Ukrajna. Megfigyelőként vett részt a tanácskozáson a novemberi ázsiai-ausztráliai előkészítő konferenciának otthont adó Koreai Köztársaság három képviselője.   
    Magyarországot ketten képviseltük: Dr. Benedek András közigazgatási államtitkár a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától és jómagam. Benedek András meggyőzően szólt arról, hogy a magyarországi roma kisebbség – és általában a hátrányos helyzetű kisebbségek – számára milyen alapvető fontosságú a művészeti nevelés, mivel az pótolhatatlan szerepet játszik a szocio-kulturális hátrányok kiegyenlítésében. Jómagam a Psalmus Humanus Művészetpedagógiai Egyesület eddigi, kiemelkedő eredményeit és az október közepén megvalósítandó, immár nemzetközi programját, azaz a Visegrádi Országok Psalmus Humanus Fórumát mutattam be, kiemelve: ahhoz, hogy a művészeti nevelés megkapja az őt megillető helyet az oktatásban, rendkívül fontos tudományos hatásvizsgálatot folytatni, és a döntéshozók elé egzakt kutatási eredményeket tárni. Alkalmam nyílt levetíteni a 2004-es Psalmus Humanus Napokról készített, angolul feliratozott filmet is, az élő gyakorlatot prezentálva. A film igen nagy érdeklődést keltett, különösen azok a részletei, amelyek például a vak gyermekek tánctanításában illetve a központi idegrendszerükben sérült vagy szellemi fogyatékkal élő fiatalok zenei nevelésében elért nagyszerű eredményeket mutatták be. Azokat a témákat, amelyeket mi, magyar résztvevők érintettünk (hátrányos helyzetű kisebbségek, illetve fogyatékkal élők speciális igényei, esélyegyenlőség, a művészeti nevelésnek a közismereti tárgyak elsajátítására gyakorolt fejlesztő hatása, a művészeti nevelés jelentőségének tudományos bizonyítása), a résztvevő szakemberek többsége kiemelten fontosnak tartotta. E témák minden bizonnyal központi helyet foglalnak majd el a márciusi, lisszaboni világkonferencián is. (Érdemes itt megjegyezni: a Psalmus Humanus nevű civil szervezet – egy hihetetlen áldozatokat hozó, elhivatott elnökkel, néhány hasonlóan elkötelezett munkatárssal, egy magánlakásban lévő központtal, intézményi háttér és megfelelő infrastruktúra nélkül – a nemzetközi szinten leghaladóbb irányzatot képviseli hazánkban, és csupán néhány esztendős múltja ellenére is olyan eredményeket tud felmutatni, amelyek nemzetközileg is elismerést keltenek.)
    Idézzünk fel néhány gondolatot a konferencia végén, a 60 szakember által, közösen megfogalmazott javaslatból:
    •  a művészeti nevelésnek központi helyet kell kapnia az oktatásban, hiszen világosan kimutatható, hogy a művészeti nevelés jelentősen növeli a tanulók általános teljesítményét, fejleszti alapvető kompetenciáit (írás-olvasás, számolás stb.), továbbá mind az egyén, mind a társadalom fejlődése szempontjából pozitív hatású
    •  a művészeti nevelést mindenkinek biztosítani kell a közoktatásban és azon kívül;
    •  gondoskodni kell arról, hogy a művészeti nevelésben megfelelő képességű és magasan képzett tanárok vegyenek részt  
    •  a művészeteket oktató tanárok képzése új prioritás kell, hogy legyen, és a művészeti nevelés fontosságára való ráébresztés minden tanár képzésében helyet kell, hogy kapjon.
    Az UNESCO számára – mint láthatjuk – evidencia, hogy a művészeti tevékenység bevezetése az iskolákban nem önmagáért való cél. A művészeti nevelés jelentősége azért olyan nagy, mert segítségével nagymértékben lehet emelni az oktatás általános színvonalát. Ezt egyébként már a vilniusi konferencia előkészítő anyagában is kimondják, többek között a következő indoklással: „A kutatási eredmények azt mutatják, hogy azok a diákok, akik egy éven át részesültek művészeti oktatásban, 8 %-kal jobb értékelést kaptak az általános nyelvi teszteken. Akik két évig tanultak művészetet, 16%-kal teljesítettek jobban, miközben azon tanulók, akik nem vettek részt a művészeti oktatásban, semmilyen fejlődést nem értek el. Azok a diákok, akik hároméves művészeti oktatás részesei voltak, nyelvekből, matematikából, szövegértésből és társadalomtudományokból is jelentős javulást értek el.”
    Hogy is mondta Kodály? „A zenét nem értő, zenegyűlölő pedagógusok zárt sorait csak azzal lehetne áttörni, ha bebizonyítanánk, hogy nem zenét terjesztünk, vagy nem csak a zene kedvéért erőltetjük, hogy több zene legyen a népiskolában, hanem az egész ember fejlődését javítjuk ezzel.”(1) Ugyanezt pontosabban is kifejti: „…a zenetanulás pozitíve megkönnyíti a számtant a ritmussal, a folyékony olvasást a dallammal, a szép- és helyesírást. A kottaírás nagyobb pontosságra szoktat, grafikai érzéket fejleszt, az éneklés a szótagok élesebb megfigyelésére, pontosabb kiejtésére, helyesebb artikulációra tanít; jó lélegzés, bátrabb fellépés, fejlettebb hallás, fokozott testi egészség (...), jó közérzet, derűs hangulat. Megannyi, munkakedvet fokozó mellékes járulék, ami a rendes iskolában mind hiányzik.”(2)
    Ha az UNESCO eléri célját, és a művészetoktatás megkapja a közoktatásban az őt megillető helyet, felmérhetetlenül nagy jótéteményben részesül ezáltal az emberiség. Jó érzés volt Vilniusban személyesen is megtapasztalni, hogy felelősen gondolkodó és a tudományos eredményeket tiszteletben tartó szakemberek számos országban küzdenek azért, hogy a zene és a művészetek esélyt kaphassanak arra, hogy élhetőbbé, emberibbé tegyék világunkat a XXI. században.

Jegyzetek

1 Kodály Zoltán: Visszatekintés. Hátrahagyott írások, beszédek, nyilatkozatok III. Közreadja Bónis Ferenc. Budapest: Zeneműkiadó, 1989, 125.

2 Ugyanott, 108.
***
A szerző ezúton is köszönetet mond a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetének, a Nemzeti Kulturális Alapprogramnak, valamint a Nemzetközi Kodály Társaságnak, hogy a leicesteri Kodály-szimpóziumon való részvételét támogatták, továbbá a Magyar UNESCO Bizottságnak, hogy a Psalmus Humanus Művészetpedagógiai Egyesület képviseletét – mind anyagi, mind erkölcsi támogatást nyújtva – a vilniusi UNESCO-konferencián lehetővé tette.