Solymosi Tari Emőke

Szívvel-lélekkel, szeretettel

Interjú Szatmári Lászlóval és

Szatmári Lászlóné Lechnitzky Erzsébettel

II/1.  rész

A magyar zenepedagógia két kiemelkedő egyéniségét, Szatmári László hegedűművészt, a Parlando című zenepedagógiai folyóirat alapító felelős szerkesztőjét és feleségét, Szatmári Lászlóné Lechnitzy Erzsébet zongoraművészt éppen 25 esztendeje ismerem. Akkor ért ugyanis az a kivételes szerencse, hogy Tusa Erzsébethez kerültem a zongoraszakon. Ez a csodálatos szellemiségű művész tanította a Szatmári házaspár lányát, Évát is, és hamarosan úgy döntött, hogy mi ketten jó négykezes és kétzongorás partnerek leszünk. Ebben is igaza volt, az emlékezetes koncertekkel megtűzdelt együttműködés Szatmári Éva és köztem hosszú évekig tartott, a barátság pedig azon túl is.  A próbáknak köszönhetően sokszor vendégeskedhettem a Szatmári család otthonában, és élvezhettem azt a derűt, azt a harmóniát, amit a jelenlétük árasztott. Mindig elcsodálkoztam azon, hogy a kicsi lakás pici konyhájában, kötényét felöltve Erzsike néni úgy tett-vett, mint egy fejedelemasszony, Laci bácsi pedig, fáradtan hazaérkezve a hosszú munkanap után, hiába vette fel kényelmes háziköntösét, mégis úgy jelent meg körünkben, mint egy nemes úr. (Ma már nagyon nehezen mondom nekik, hogy bácsi meg néni, nekem ugyanis közben nagyra nőttek a gyerekeim, ők viszont egy cseppet sem öregedtek…) Akkor persze nem ismerhettem élettörténetüket, csak azt éreztem, hogy olyan belső tartást hoztak magukkal valahonnan, amelynek segítségével képesek felülemelkedni azokon a kisszerű napi gondokon, amelyek másokat alaposan megtépáztak. Szinte tapintható volt a hármójuk közötti rendkívül erős kötődés, a feltétel nélküli szeretet. Humoruk sohasem hagyta el őket, bármilyen fáradtak voltak. Ott ugrándozott körülöttük egy aranyos uszkár is, aki csak fokozta otthonuk vidámságát. Az alábbi kettős interjú remélhetőleg sok olyan kollégához hozza közelebb gazdag személyiségüket, akik csak távolról, igazgatókként ismerték őket. Beszélgetésünk egyúttal egy történelmi korszak lenyomatát is adja, mintegy adalékokat szolgáltatva a történetíróknak. De ennél is fontosabb az az emberi üzenet, amely megbúvik a sorok között: szeretet, összetartozás, tisztesség, lelkesedés, szorgalom – ugyan mi akadályozhat bennünket, ha ezeknek birtokában vagyunk?

– Gyermekkorukban, a családjukban zenélt-e valaki?
– Szatmári László: A mi családunkban nem volt zenész, így én „első generációs” muzsikusnak mondhatom magam. Édesapám és a testvéreim nagyon szerették a zenét, apám egy kicsit hegedült is, de csak amatőr módon. Minden vágya az volt, hogy valamelyik gyermeke muzsikus legyen, de ezt a két nővéremnél és a két bátyámnál nem sikerült megvalósítania. Mesélték, hogy milyen nagy örömére szolgált, amikor én, az ötödik gyerek, kétéves koromban két fakanalat vettem a kezembe, „hegedültem” velük, és még énekeltem is hozzá.
– Mikor kezdett el rendszeresen zenét tanulni?
– Négyéves koromban. Az utcánkban lakott egy hegedűtanár, ő járt a lakásunkra és tanítgatott. Aztán a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolában Zipernovszky Máriához kerültem, és nála folytattam a hegedűtanulmányaimat a Zenekonzervatóriumban is.  Ez a történet is olyasmi, mint ami a trianoni határok kapcsán sok emberrel megesett: többször is országot változtatott valaki anélkül, hogy elmozdult volna a falujából… Összevonások, átszervezések, névváltozások történtek, így változott meg annak az intézménynek a neve is, amelyben tanultam. A Felsőbb Zeneiskola a Kálvin téren volt, a templom mellett. Működött ott egy előkészítő tagozat, én oda kerültem be hat évesen. Aztán átszervezték az iskolát, és a Semmelweis utcába kellett járni, ahol a Nemzeti Zenede és a Felsőbb Zeneiskola összevonásából 1949 táján Állami Zenekonzervatórium lett. 
– Erzsébet családjában voltak-e muzsikusok?
– Szatmári Lászlóné: Muzsikusok nem voltak, de anyám is, apám is szerette a zenét. Apus hegedült, Mamika zongorázott, a nagynéném pedig – akinek gyönyörű hangja volt, és akit taníttattak is – énekelt. Felvidékiek vagyunk, Jolsván születtem, ott is nevelkedtem. Jolsva Trianon óta Csehszlovákiához tartozott, aztán Magyarországhoz. Amikor pedig ismét visszakerült Csehszlovákiához, akkor az egész családunkat kitelepítették. Szóval, alattunk is mozgott a föld… Apám mélyen elkötelezett magyar ember volt, aki a magnezitgyár vezérigazgatójaként igen fontos személynek számított. Amikor első elemibe mentem, már zongorázgattam, de el lehet képzelni, hogyan, hiszen ott nem volt szakember, akitől tanulhattam volna. Aztán jött végre egy lengyel menekült, akit anyám rögtön elkapott, mondván, „itt van az én lányom, tanítsa már egy kicsit”.  Olyan szívesen hallanám ma, hogy akkor hogyan zongoráztam, de sajnos nincs felvétel. Pedig 6-8 éves koromban Liszt-rapszódiát játszattak velem, igaz, könnyített verzióban… 
– Ahogyan az a magasabb polgári nívón élő családokban szokás volt, Erzsébetéknél is rendszeres volt a házimuzsikálás?
– Hogyne. Eljött a patikus, az orvos, és együtt zenéltek, a maguk örömére. A társaságban anyám volt a kultúra lelke. Azt is megtette, hogy Budapestről hozatott művészeket egy-egy estre. Óriási dolog volt az: az Operaház énekese ott énekelt a mi otthonunkban, Jolsván! Én tehát ebben a zenei légkörben nőhettem fel, így egészen természetes volt, hogy már nagyon korán elkezdtem muzsikálni. 
– Milyen házban laktak?
– Egy nagy polgári villában, amelyben három lakás is elfért. A „grossmama”, vagyis apám édesanyja német volt, Passauban született. Az egyik lakás az övé volt, egy másik az anyai nagyanyámé, és nekünk is jutott egy tágas otthon. Egyszer eljött egy szavalóművész, egy operaházi énekes és Berg Lili, aki az Operaház korrepetitoraként dolgozott, és nagyszerű muzsikus, remek zongorista volt. Anyám rögtön mondta neki: „Lili hallgasd meg a lányomat!” Engem nem kellett sokat kérlelni, rögtön leültem zongorázni. Lili néni nyilván azt gondolta, hogy „na, lássuk, mit tud ez a falusi kislány…” Aztán fölcsillant a szeme és azt mondta anyámnak: „Éva, ezt a gyereket taníttatni kell!” Akkor már Pesten bombáztak, és anyám Jolsvára hozatott két idős tanárnőt, akik testvérek voltak, és mindketten egy pesti zeneiskolában tanítottak. Hónapokig teljesen ellátta őket, még lakást is bérelt nekik. Én pedig délelőtt és délután is kaptam egy-egy zongoraórát. Ez így volt minden áldott nap, és közben gyakoroltam is.
– Ez meglehetősen intenzív kurzus. Hány éves volt akkor?
– Akkor már 10-11 éves lehettem.
– Milyen tanárok voltak ezek a pesti hölgyek?
– Mai tudásommal visszatekintve teljes bizonyossággal állíthatom, hogy remek tanárok voltak! Nagyszerű alapot kaptam tőlük. Csakhogy jött a háború. Jolsváról el kellett jönnünk, át akartak minket telepíteni Veitsch-ba, Ausztriába. Ott is volt egy magnezitgyár, apám és anyám mégsem akartak odamenni, a világ összes kincséért sem. Azt hajtogatták, hogy ők csak Budapestre mennek, mert Erzsikének ott kell tanulni a Zeneakadémián. Mindenki azt mondta anyámnak, hogy „bolond vagy, majd pont titeket várnak ott…” Anyámat azonban senki sem tudta eltéríteni az elhatározásától. Először Pozsonyba kerültünk (ott szintén volt egy kihelyezett részlege a magnezitgyárnak), és ott éltük át a háborút, a bombázást. Mindenünk Jolsván maradt, csak azt vihettük magunkkal, ami a ládákban vagy a két kezünkben elfért.
– Nem volt arra mód, hogy eladják a házat, pénzzé tegyék az ingóságokat?
– Óh, szó sem volt róla. Amit ott kellett hagynunk, azt aki kapta, marta. Vagy megőrizte, vagy nem. Néhány antik bútor, egy pár ezüst megmaradt, mert jó emberek eldugdosták nekünk. Ott maradt a zongorám is, és persze mind a három lakás gyönyörű felszerelése. Arról nem beszélve, hogy apám lába alól kicsúszott a talaj. A magasságból nem is a mélybe, hanem szinte a semmibe zuhantunk.
– Erzsébetnek, mint kisgyereknek ez rettenetes megrázkódtatás lehetett.
– Nem volt az. Olyan erős társa voltam anyámnak, hogy ő azt még késő öregkorában is emlegette. Az öcsém karon ülő gyermek volt, őt a nagynéni látta el. Az egyik nagymama azt mondta, visszamegy Pozsonyból Passauba, meghalni. Így is lett. Az anyai nagyanyám viszont velünk maradt. Apuskát a szlovákok elfogták és becsukták, mert magyarul beszélt az utcán. Borzasztóan megijedtünk, azt gondoltuk, tán a családért is eljönnek. Visszamentünk a rokonokhoz, de nem Jolsvára, hanem titokban Rimaszombatba, anyám unokatestvéréhez. Aztán egy szép napon anyu kézen fogott, és  vonaton, gyalog, szekéren, autón, teherautón visszamentünk Pozsonyba, apuskát kiszabadítani. Vittünk magunkkal egy nagy ezüsttálat. Egy cukrásznő, aki még Jolsváról ismert minket, azt mondta, neki van összeköttetése a rendőrséghez. Ha nem tudják meg, hogy apus ki volt valójában, csak annyit tudnak róla, hogy magyar, akkor nyert ügyünk van, „csak” kitelepítenek, és ezzel az ügy le van zárva. Elvitte a hatalmas ezüsttálat, megrakva mindenféle földi jóval, és mondta, hogy várjunk 5 napig.  Azokban a napokban meg is látogattuk Apuskát. 
– Hol volt az édesapja?
– Patronkában, egy szigeten, Pozsony mellett. Ez egy koncentrációs tábor volt – magyaroknak. Szegény apuska vérhast kapott, egy deszkán feküdt, azt hittük, nem éli túl. Mi pedig csak bolyongtunk Pozsonyban, és nem mertünk beszélni. Anyu tudott egy kicsit szlovákul, de az ő rémes akcentusától megsértődtek volna. Én viszont egy szót sem tudtam azon a nyelven.  Pénzünk alig volt, mindennap más ismerősnél kaptunk szállást. Ahol már előzőleg volt razzia, odamentünk aludni.
– Sikerült az édesapját kiszabadítani?
– Igen. Egy ügyvéd irodájában bújtattak el minket éjszakára, mert oda nem jöttek razziázni, ott biztonságban voltunk. Azt mondta az ügyvéd, hogy reggelre ott lesz apus, és így is volt. Felültünk apuskával a vonatra. Nagynéném, nagyanyám és Lacika öcsém pedig elindultak Rimaszombatból. Talán Bánrévén találkoztunk. Balassagyarmatra mentünk, mivel az volt a legközelebbi magyar város. Fejenként 30 kilogrammos csomagot hozhatott mindenki, semmi másunk nem volt. És akkor anyám azt mondta, hogy „nem maradunk itt, megyünk Pestre!”
– Merthogy Erzsikének tanulni kell a Zeneakadémián?
– Pontosan! Felcihelődött az egész társaság és eljöttünk ide. Először a zongoratanár néniknél laktunk (azoknál, akik engem Jolsván tanítottak), aztán anyám barátnője szerzett egy pincelakást. Nagyapáméknál is laktunk egy ideig, de ő közben meghalt. Borzalmas körülmények között éltünk, iszonyú szegénységben. Senkinek sem volt állása, anyám az aranyait adogatta el, amíg voltak… Ebből tudtuk eltemetni a nagypapát is. Az ékszereket azért sikerült áthozni, mert Lacikának, az öcsémnek a pelenkájába voltak becsomagolva. Abba a pelenkába, ami rajta volt! Olyan ez, mint egy regény!
– Szatmári László: Tegyük hozzá, Erzsike édesanyjának a legfontosabb célja azt volt, hogy egy olyan lakást szerezzen, ami egészen közel van a Zeneakadémiához…
– De hát föl sem vetődött az édesanyjában, hogy Erzsikét esetleg nem veszik fel?
– Szatmári Lászlóné: Nem, ez eszébe sem jutott. Addig talpalt, amíg a Liszt Ferenc téren, szemben az Akadémiával, a Birtás Vendéglő épületében talált egy megüresedett házmesterlakást. Egyetlen, galériás szobából állt, és emlékszem, füstölt a kályha, mint a pokol. Anyám azonban azt mondta: „nézd meg, ott ül Liszt Ferenc”. Beíratott engem a Lovag utcai polgáriba, ahol rögtön kitűnő tanuló lettem. Viszont akkor már egy éve nem zongoráztam, hiszen nem volt rá módom. Birtás Elvira, a vendéglős lánya imádta a zenét, és amikor megtudta, hogy játszom zongorán, rögtön fölhívott a lakásukba – Isten áldja meg ezért –, hogy ott gyakorolhatok. Akkor előszedtem a régi kottákat, a kis Bach-darabokat, a Clementi-szonatinát meg a Schubert-scherzót…
– Ez azt jelenti, hogy a menekülés során Erzsébet vitte magával a kottákat?
– Persze, az volt a legfontosabb, a rám eső 30 kilóban biztos volt 10 kiló kotta… Anyám pedig becsörtetett a Zeneakadémiára, hogy itt van az ő lánya és szeretne felvételizni. Ez valamikor október táján lehetett. Közölték vele, hogy a felvételiknek már vége. 
– Ez melyik évben volt? 
– 1945-ben, éppen csak a háború befejeződése után. Az Akadémia ablakaiból hiányoztak az üvegtáblák. Anyu megkérdezte, hogy nincs-e pótfelvételi. Azt mondták, hogy van, de nagyon drága: 80 pengő. Az igen nagy pénzt volt akkoriban. Mami közölte, hogy nem baj, majd eladja az egyik karperecét, és abból befizeti. „Ne tessék ezt föláldozni a semmiért!” – győzködték. „A lányom érdekében teszem” - felelte anyám, mély meggyőződéssel. 
– És megszervezték a pótfelvételit?
– Meg bizony, négyen vagy öten is játszottunk. Kadosa Pál volt az elnök. A többiekről fogalmam sem volt, hogy kik lehetetnek, később jöttem rá, hogy Hernádi Lajos, Antal István és a többi híres zongoratanár előtt játszottam. „No, Lechnitzky Erzsike, hát mit tudsz?” – kérdezték. Eljátszottam a repertoáromat, és fölvettek. Tizenkét és fél éves voltam.
– Rögtön Dr. Dániel Ernőhöz került?
– Nem rögtön, először ugyanis a négy gyakorló osztályt kellett végigjárnom, ahol tanárképzősök tanítottak. A vezető tanár Gál Margit volt, aki nagyon megszeretett engem. Először Eőry Edéhez (a csepeli zeneiskola későbbi igazgatójához) osztott be, majd egy fiatal erdélyi hölgyhöz, aki velem vizsgázott. Aztán felvételiznem kellett az első előkészítőbe. Így kerültem Dr. Dániel Ernőhöz.
– Ő milyen tanáregyéniség volt?  
– Először is nagy művész volt, aki csodálatosan zongorázott. Felejthetetlen órákat tartott, rajongtunk érte! Egyébként Dániel Ernőnek köszönhetően elmondhatom, hogy szellemi értelemben Dohnányi-unoka vagyok, hiszen ő Dohnányi Ernő tanítványa volt.  Sőt, ha már itt tartunk, megemlítem, hogy a szépanyám – kép is van róla – tanult Liszt Ferencnél! Dánielnél az első előkészítőstől a végzős növendékig ott ültünk az órákon, végig a fal mellett, mint a verebek a dróton. Tusa Erzsébet is, aki akkor már művészképzős volt, meg a sok tanárképzős, akadémista, Bella Klári, Bán Melitta… Az „óra” egész délután tartott. Mindenki mindenkit végighallgatott. Még most is fel tudom idézni, ahogyan a tanár úr Debussy zenéjét mutatta a nagyobbaknak. Hetente kétszer ott töltöttük a teljes délutánt. Dániel kikötötte, hogy úgy kell beosztanunk a tanulást, hogy ezeken a hosszú foglalkozásokon végig részt tudjunk venni. 
– Gondolom, nem volt sok egyéb óra…
– Dehogynem! Például betettek engem egy szolfézs osztályba, pedig azt sem tudtam, mi az a szolfézs. Hogyan tanulhattam volna Jolsván ilyesmit? Járdányi Pálhoz jártunk, és lassan én is elkezdtem szolmizálni… 
– Kik tanították a különböző tárgyakat? 
– Szatmári László: Itt van az indexem: Kodály Zoltán, Banda Ede, Kósa György, Lukács Miklós, Járdányi Pál, Szabolcsi Bence, Legány Dezső, Szervánszky Endre, Molnár Antal, Szőllősy András, Szőnyi Erzsébet... Vásáry Tamás, aki akkor még egészen fiatal volt, szolfézst tanított. Őket is kitelepítették, Kodály pedig úgy segített a ragyogó zongoristán, hogy vett neki egy zongorát, és lehetőséget adott rá, hogy tanítson az Akadémián. Itt van aztán Kistétényi Melinda neve, Bartha Dénesé, Temesváry Jánosé…    
– Erzsébetet kik tanították ebből a ragyogó tanári karból?
– Szatmári Lászlóné: Sokan, például Kodály, Járdányi, Szervánszky… No és Molnár Antal, aki később ezt a szöveget küldte az esküvőnkre: „gratulálok Erzsébetnek Lászlóhoz és Lászlónak Erzsébethez”.
– Hogyan került Erzsébet Wehner Tiborhoz?
– Amikor Dánielt egyszer kiengedték Olaszországba koncertezni, gondolom, előkészítette ott a helyét. Tusa Erzsébet diplomakoncertjére hazajött, de rögtön visszament, és ott is maradt. Akkor én másodikos előkészítős voltam. Összehívták az összes növendéket – megjegyzem, nagyon összetartottunk, mindig elmentünk egymás főpróbájára, koncertjére, vizsgájára – és föl kellett írnunk egy papírra, hogy kinél szeretnénk tanulni. Mindenki Wehner Tibort írta be, mert ő korábban már többször is helyettesített. Tüneményes ember volt, számunkra afféle apai jó barát. Bámultuk hatalmas tudását: mindent tudott fejből. Egyébként ő is csoportos órákat tartott, ugyanúgy, mint Dániel.
– Folytassuk most Szatmári László történetét! A Konzervatórium után sikerrel felvételizett a Zeneakadémiára, ahol Rados Dezső tanítványa lehetett.
– Szatmári László:  Előbb hadd beszéljek egy kicsit arról az esztendőről, amikor az átszervezések után, 1948-49-ben elindult a zenei gimnázium a Semmelweis utcában. Ez ugyanis nagyon fontos időpont a mi életünkben, hiszen ott kerültünk Erzsikével egy osztályba, a négy gimnázium első osztályába. Az az igazság, hogy Erzsikét az első pillanatban kinéztem magamnak. Nagyon szép volt, piros kabátot viselt, a szőke haja kilenc lokniba volt fésülve. Pontosan kilenc lokni volt, megmutathatjuk a fényképeken is. Szóval, azt mondtam, hogy „én majd melléd ülök”. Mellé ültem és - képletesen szólva – azóta sem keltem föl mellőle. Olyan kapcsolat alakult ki közöttünk, amely zenei, szellemi együttlétet, barátságot is jelentett.
– Rögtön elkezdtek kamarázni?
– Óh, hát persze. Annál is inkább, mert a külvilág semmi rosszat sem mondhatott arra, hogy egy tizennégy meg egy tizenöt éves gyerek hegedű-zongora duókat játszik. Rögtön Beethoven Tavaszi szonátájába fogtunk bele. Molnár Tóni bácsi, akihez elvittük a darabot, morgott is, hogy „mit fognak maguk játszani, amikor már kész zenészek lesznek, ha egyből a Tavaszi szonátával kezdenek…” No, ettől kezdve mi nemcsak a muzsikában tartoztunk össze, mint kamarapartnerek, hanem az életben is. Erzsike tehát akkor már az előkészítőre járt, én pedig a Konziból felvételiztem az Akadémiára. Rados Dezső vett fel (Rados Ferenc, a nagyszerű zongorista, és legendás tanár édesapja). Egészen különleges pedagógus és muzsikus volt ő, akadtak is irigyei, ellenlábasai...
– Rados miben volt igazán különleges?  
– Főleg abban, hogy fantasztikusan rá tudott érezni arra, hogy a növendék mit nem tud, és meg tudta mutatni, meg tudta éreztetni vele, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy az adott dolog a helyére kerüljön. Képes volt felszabadítani a növendékeit a gátlásaik alól. Korábban én rengeteg koncerten játszottam, nagy, nehéz darabokat, de amikor 14-15 éves lettem, elkezdtem szorongani. A szorongások feloldásában – és az ehhez szükséges technikai megoldásokra való rávezetésben – Rados igazi mesternek számított. Nagyon-nagyon sokat köszönhetek neki, és nemcsak szakmailag! Atyai jó barátként viselkedett velem, de azt hiszem, minden növendékével.
– Mit játszott 1957-ben, a diplomakoncertjén?
– Bach d-moll szonátájából két tételt, Vitali Chaconne-ját, Mozart A-dúr hegedűversenyét, Wieniawski A-dúr polonézét,  Kodály Adagióját, Bartók Román táncait, a  Debussy-szonátát…
– Szatmári Lászlóné: Azt együtt játszottuk. Én kísértem Lacit 5 éven keresztül, így Rados Dezsőnek én is rengeteget köszönhetek. Az én diplomámon pedig, ami egy évvel korábban, 1956-ban volt, együtt játszottuk Weiner D-dúr szonátáját. 
– Szatmári László: 1956-ban volt az esküvőnk is.
– Megengedték, hogy megnősüljön, mielőtt befejezné a Zeneakadémiát?
– Azt hiszem, addigra már az egész család magától értetődőnek tartotta ezt. Akkor már nyolc éve tartott a kapcsolatunk, hiszen tizenöt évesen ismerkedtünk meg, és huszonhárom évesen házasodtunk össze.
– És nem is voltak szünetek a kapcsolatukban?
– Nem voltak. Azóta sem. Nemsokára negyvenkilencéves házasok leszünk, és ha Isten éltet, egy év múlva megtarthatjuk az aranylakodalmunkat. Hatalmas ünnepséget csapunk, ahogy az ilyenkor szokás!
– 1956 márciusában hol tartották meg az esküvőt?
– Szatmári Lászlóné: Ugye, nem kell mondani, miféle sötét korszak volt az, mi mégis a Bazilikában esküdtünk.  Mindenki félt, hogy te jó Isten, mi lesz ebből… Azt mondták, hogy ki fognak minket rúgni. De minket ez nem érdekelt. Én nagyszabású, gyönyörű esküvőt akartam. Mindenesetre kétféle meghívót csináltattunk, az egyiken csak a polgári esküvőt tüntettük fel, és az Akadémián például a párttitkárnak meg még sokaknak ilyet adtunk. De mindenki eljött Bazilikába is! Ott volt az egész Zeneakadémia! Annyira szerettek minket, annyira összetartoztunk a kívülállók szemében is… 
– Ez olyan, mint valami tündérmese. 
– Csak egy dolog búsított minket: apám két hónappal előtte, januárban halt meg, nagyon hosszú betegség után. Még látott engem a menyasszonyi ruhában, még részt vett az előkészületekben, sok mindenről meg is hagyta, hogy hogyan szeretné, de az esküvőt már nem érhette meg. Lacit nagyon szerette.
– Szatmári László: Mivel Erzsikéék mindig közel laktak a Zeneakadémiához, én gyakori vendég voltam náluk. A délelőtti és a délutáni órák között sokszor náluk ebédeltem. Gyakran mentünk enni az Ádám büfébe is, ahol – régi szép idők! - hét forint volt egy ebéd. Szóval, mi az ifjúságunkat teljesen együtt töltöttük: együtt tanultunk, együtt muzsikáltunk, együtt voltunk a szünetekben, mindig… 
– Szatmári Lászlóné: Valóban, együtt nőttünk fel. Ezért lett egyforma az ízlésünk. Én ma is teljes biztonsággal mondom meg, hogy a férjem két árucikk közül melyiket választaná, két kínálkozó megoldás közül melyiket tartaná jobbnak. És ez mindig „bejön”, nincs tévedés.
– A közös kamarázás meddig tartott?
– A diploma után is szerepelgettünk együtt, bár nekem rengeteg szóló feladatom volt. Az Országos Filharmónia szólistája lettem öt évre, és sokat szerepeltem a Rádióban, egyenes adásban. Mindig a „legjobbkor” jött a távirat, rendszerint Velencére, ahol a nyarakat töltöttük. Boldogan túrtuk a földet, nyakig sárosan, és akkor egyszer csak olvashattam a táviratban, hogy szeptember 10-én játsszam el a Weinen klagent… No, akkor szaladhattunk haza, hogy addig még beleférjen egy kis gyakorlás is. Egész életemben keveset gyakoroltam, mert mindig rengeteg állásom volt. Már akkor is hozzá kellett járulnom a családi költségvetéshez, amikor fiatal lányka voltam. Élni kellett valamiből, hiszen apuskának kicsi volt a nyugdíja, anyám nem dolgozott, az öcsém kicsi fiú volt. Akadémista koromban ugyan ösztöndíjat kaptam, de azért az is jól jött, hogy harisnyákat kötöttem. 1945-ben, ’46-ben, ’47-ben ezeket adtuk el. Senkit sem érdekelt, hogy ez nem tesz jót egy zongorista kezének. Kenyeret kellett venni. Később aztán kórust vezettem, tánccsoportokat kísértem. 
– Az legalább zenei feladat.
– Még szolfézst is tanítottam, pedig sohasem voltam jó belőle. Kodály a vizsgámon is megkérdezte: „Tud már szolmizálni, Erzsébet?”. „Nem tudok tanár úr.” „Jól van, csak tanulja!”
– Szatmári László: Hadd meséljem el egy kis emlékünket Kodályról! Ő mindig azt mondta, hogy az ember feje tele van kis fiókokkal, és mindent, amit az ember megtanult, be kell tenni a fiókokba. Amikor aztán szükség van rájuk, csak elő kell őket onnan húzni. Kodálynak valóban ilyen feje volt. Már igen idős volt, amikor egyszer rendeztek egy koncertet a tiszteletére. Erzsikével eljátszottuk az Adagiót. Utána, a fogadáson beszélgettünk a Mesterrel, aki hirtelen megkérdezte: „És mondja Erzsébet, rendben van már az epéje?” Emlékezett arra, hogy vagy húsz évvel azelőtt Erzsikének valóban volt egy kis gondja az epéjével! Mi pedig megkérdeztük: „Tanár úr nem írna nekünk valamit? „Már nem érek rá – mondta. Sok tennivalóm van az iskolai ének-tanítással kapcsolatban.”
– Ha már Kodály jött szóba, a Zeneakadémián volt-e olyan tanár a főtárgytanárok mellett, aki különösen mély benyomást gyakorolt Önökre, akire különösen nagy szeretettel emlékeznek? 
– Szabolcsi Bence és Molnár Antal jut először eszembe.
– Szatmári Lászlóné: És Banda Ede. Vele igazán jó barátokká váltunk. Később is sokat játszottam vele, koncerten is kísértem.
– A zenetörténetet milyen szinten követelték meg akkor a hangszeresektől?
– Szabolcsi igen magasra helyezte a mércét. Egyszer valaki megkérdezte egy könyvről, hogy megvan-e magyarul. „Miért, a kolléga nem tud görögül?” – kérdezte Szabolcsi. Az órái hatalmas élményt jelentettek, egyszerűen csodálatos volt, ahogyan beszélt. Költészet volt az, valóságos eposz. Viszont a vizsgától borzalmasan féltem. Szabolcsi stílusa páratlan volt, az ő fogalmazásmódját mi meg sem tudtuk közelíteni. Ráadásul mindig azt mondta: „Ezt maguk ne írják le!” „De Tanár úr, akkor miből tanuljunk?” – kérdeztük. „Nehogy a könyvemből tanuljanak!” – mondta. Czigány Gyurival jártam együtt, ő elment a könyvtárba, kivett egy halom könyvet, és akkor elkezdtük kibogarászni, hogy mit is kéne megtanulni Szabolcsi vizsgájára. Tankönyv nem állt a rendelkezésünkre, így önállóságra voltunk kényszerítve.
– Az előbb említette Erzsébet, hogy meglehetősen sok órájuk volt az Akadémián. 
– Volt olyan időszak, amikor annyi mindent belénk akartak sulykolni, olyan magas volt az óraszám – előfordult, hogy heti 44 óránk volt! –, hogy a gyakorlásra szinte nem is maradt idő. Elkezdtünk lázadozni, hogy ez így nem mehet tovább. Kozma Erzsébetnek, az Akadémia főtitkárának panaszkodtunk, hogy a tornaóráról rohanunk a marxizmus-szemináriumra, onnan meg a honvédelemre… Még a géppuskát is szét kellett szedni, meg elhajítani a kézigránátot, ami nekem sehogy sem akart sikerülni úgy, ahogy elő volt írva…
– Szatmári László: A tornaórát azért vezették be, hogy óvják az egészségünket. El lehet képzelni, amikor azok a nagy, kövér énekes lányok mentek magasugrani. Jöttek aztán vissza felkötött karral, hol itt tört el, hol ott. Akkor Kodály közbelépett, elment a Minisztériumba, és elmagyarázta az illetékeseknek, hogy ebben a formában ez az egész egy ostobaság. A zenészeknek úszni kell, továbbá menjenek sokat kirándulni a jó levegőre. Azontúl nem volt tornaóra, hanem úsztunk a Margit-szigeten.  
– Szatmári Lászlóné: Zathureczky is tiltakozott a sok óra miatt. Ráadásul a rengeteg órából tizenkettő olyan volt, aminek semmi köze sem volt a zenéhez. Zathureczky azt mondta, lemond, ha nem változtatnak ezen. Akkor aztán rögtön jött a redukálás, például nem volt négy óra szeminárium marxizmusból, csak kettő. Végre lehetett egy kicsit többet gyakorolni.

(Az interjú második, befejező része következő számunkban jelenik meg.)