„Egy boldog, éneklő, muzsikáló iskola” (1)

Mottó helyett: 
„Az egész tantervben még mindig túlsúlyban van az értelmi fejlesztés az érzelmi rovására. Számológépeket nevelünk, akiket fölöslegessé tesz az elektronikus számológép. Szűkkeblű embereket, akik semmi nagy és szép iránt nem tudnak lelkesedni. A technika és természettudomány egyoldalú, utilitarisztikus művelése az érzelmi élet és a művészi érzék sorvadásához vezethet.” „Az irodalom és művészet nem szórakozás! Az a teljes emberré válás nélkülözhetetlen feltétele, alapja, tápláléka.” „Életem vége felé közeledik. Érthető, hogy némi türelmetlenség fog el, ha látom, hogyan faragnak le egyre többet az amúgy is sovány zenei tantervekből, és egyre távolabbi jövőbe tolódik el a cél, amire életemet tettem.”(2) 
 E néhány kiragadott gondolat majd’ 40 évvel ezelőtt hangzott el, Kodály Zoltán 1962-ben, a Magyar Zeneművészek Szövetségében tartott előadása keretében. Vajon mit mondana ma?! 

Különös, hogy milyen élesen maradt meg bennem egy pillanat emléke: a Zeneakadémia zenetudományi tanszakán Ujfalussy tanár úr előadását hallgattuk, aki éppen XX. századi magyar zeneszerzőkről beszélt. Szóba került természetesen Kodálynak a zenepedagógiában betöltött kivételes szerepe is. Osztálytársaimmal hirtelen összenéztünk: nyilvánvaló volt, hogy mindegyikünk fejében ugyanaz a felismerés fogalmazódott meg, nevezetesen, hogy mi, akik pici korunk óta „a Kodály-módszer szerint nevelkedtünk”, „nem látjuk a fától az erdőt”, azaz valójában nem tudjuk, hogy ez a kifejezés mit takar. Kicsit hezitáltunk, meg merjük-e kérdezni, de aztán mégiscsak nekiduráltuk magunkat: Tanár úr, tulajdonképpen mi az a „Kodály-módszer”? „A zene mindenkié” – kezdte a választ a híres Kodály-idézettel Ujfalussy József. Abból pedig, amit a továbbiakban mondott (nem idézem, hiszen másfél évtizednyi távlatból nem tudnám pontosan idézni), egyértelművé vált számunkra: nem módszerről kell beszélni, hanem egy koncepcióról, egy léleknemesítő, nemzetnevelő programról, amelynek a szolmizáció vagy a népdaléneklés csak egyik eszköze. 

Néhány évvel később recenziót kellett írnom Kodály Visszatekintés című sorozatának harmadik kötetéről (3). Az igencsak vaskos (kb. 750 oldalas) könyvet az első ijedtség után élvezettel bogarásztam végig, és közben sokszor eszembe jutott az a bizonyos óra Ujfalussy tanár úrral. A kép egyre tisztább lett; azt a néhány, tömör megállapítást, amit tanár úr tett, oldalak százain láttam kifejtve. Aztán kezembe került Dobszay László Kodály után című könyve (4), amelynek első fejezete rendkívül lényegretörő összefoglalás arról, hogy mit és miért szeretett volna Kodály megvalósítani, és hogy vajon miért értették őt félre. A jövőre nézve hasznos dolog lenne ezt a tanulmányt kötelező olvasmánnyá tenni a leendő tanárok számára (s itt nemcsak a leendő zenetanárokra gondolok). 

Kodály valójában ugyanazt vallotta, mint az ókori görögök, és éppen Platonra hivatkozva hirdette, hogy „a ritmus és a dallam hatolnak be legjobban a lélek belsejébe, azt hatalmas erővel megragadják, s jó rendet hozva magukkal, azt, aki helyes elvek szerint nevelkedik, rendezett lelkű emberré teszik.” (5) „A zenének civilizáció-teremtő küldetése van: hozzájárul egy esztétikailag és erkölcsileg magasabbrendű világ felépítéséhez.”(6) – írja másutt. Különös, hogy valóságos divat lett a „Kodály-módszert” „elavultnak” nevezni. Ha jól belegondolunk, ilyen (mármint „Kodály-módszer”) valójában nem is létezik. A kodályi eszme viszont aktuálisabb, mint valaha. Talán sohasem volt olyan kívánatos, mint éppen manapság, hogy a zene segítségével megteremtsünk egy „erkölcsileg magasabbrendű” világot… A tudományos (orvosi, neurobiológiai, pszichológiai stb.) kutatások eredményei is sorra bizonyítják, hogy mindazok, akik az ókortól kezdve csodálatos hatást, erkölcsnemesítő, lélekemelő, intelligencia-növelő erőt tulajdonítottak az értékes zenének, jó nyomon jártak. 

Újabb néhány év múlva, amikor számomra már mindez egyértelmű volt, és inkább csak csodálkoztam azokon, akik hadba vonultak a kodályi eszmék ellen, ahelyett, hogy segítettek volna megkeresni az azok megvalósulásához vezető korszerű és hatékony módszereket, technikákat (minél többfélét), találkoztam egy zeneiskolai csellótanárnővel, Kolcsárné Udvari Katalinnal. Ő akkoriban kezdett el küzdeni az újságokban megjelent ostobaságok ellen (ha jól emlékszem, éppen egy zenei körökben teljesen ismeretlen nevű férfiú Kodályt szapuló cikkére írt választ egy volt iskolatársával, Urbánné Varga Katalinnal közösen). Udvari Katalin hatéves korától (1950-től) történetesen tagja volt a kecskeméti ének-zenei általános iskola legelső osztályának. Talán az egykoron kapott sok-sok szellemi-lelki kincs okán tanárai iránt érzett hála, talán a sajtóban megjelent, Kodályra és általában ének-zeneoktatásunkra vonatkozó elmarasztaló vélemények miatt érzett dühe, talán az iskolaalapítás közelgő, ötvenéves évfordulójának apropója, talán a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány Kodály emlékére meghirdetett pályázata, vagy inkább mindez együtt, arra az elképesztő vállalkozásra sarkallta őt, hogy összegyűjtse azokat az emlékeket, amelyek iskolája indulását dokumentálják. Megtisztelt azzal, hogy beavatott tervébe. Magam is kiváncsi lettem az eredményre, így csak biztatni tudtam. Nem nehéz elképzelni, hogy micsoda szervezőmunka, mennyi levélírás, telefonálgatás, mennyi régi kapcsolat felelevenítése, milyen páratlan kitartás kellett e munka elvégzéséhez. A Püski kiadó azonnal fölmérte a vállalkozás jelentőségét és melléállt, annak ellenére, hogy Udvari Katalin sohasem írt könyvet azelőtt. Ezt sem „írta meg”, a könyvírásnál ugyanis sokkal nagyobb alázatot igénylő munkára esküdött fel: tanúságtételeket tett egymás mellé, köztük persze a sajátjait is. Mintha azt akarná mondani: „tessék, itt van, én összegyűjtöttem, megmentettem ezeket nektek – talán az utolsó pillanatban –, gondolkodjatok el e sorokon, e képeken, e statisztikai kimutatásokon, döntsétek el mindezek fényében, hogy bölcs dolog-e leépíteni, megszüntetni valamit, aminek csodájára járt a világ, és amitől annyi nagyszerű emberi útravalót kaptunk mi, akik még részesülhettünk belőle…” 

A kecskeméti alma mater 50. születésnapjára a könyv igen szép, igényes külalakkal meg is jelent. Lássuk nagy vonalakban, mi minden sorakozik benne! A bevezető fejezet után K. Udvari Katalin az iskola első – emberileg-szakmailag kivételes kvalitású – igazgatónőjének, Nemesszeghy Lajosné Szentkirályi Mártának az életútját rajzolja meg, és azt, hogy hogyan is született meg az első ének-zenei általános iskola (nagy segítség volt ehhez dr. Maróti Gyula visszaemlékezése). Ezután következik az a levél és kérdőív, amit az író-szerkesztő elküldött osztálytársainak, kérve őket, szakítsanak időt a válaszadásra. Huszonnégy egykori tanulóból tizenöten válaszoltak. (A személyiségi jogok védelme érdekében a visszaemlékezések csak számmal jelzettek, névvel nem.) Mindenki boldogságnak, büszkeségnek, szerencsének, életreszóló ajándéknak tartja, hogy ebben az iskolában lehetett diák. Sokatmondóak az efféle őszinte mondatok: „Szerintem a legtöbb, amit adott ez az iskola 1950-58 között (a dátumot szándékosan írtam ki) az a boldog gyerekkor. Ez ma szerintem nagyon fontos és figyelmeztető, hiszen a gyerekek ma az iskolában nem boldogok. Optimizmust adott, ma divatos kifejezéssel pozitív gondolkodást, a sikeres szereplések révén önbecsülést, az összetartozás érzését. Egy olyan közösséget jelentett, ahol mindenki együtt, közös célért dolgozott, és ennek gyakori közös sikerélmény volt az eredménye.” … „A személyiségünk kialakításában bizonyára nagy szerepe volt…Kulturált viselkedést, kulturált megjelenést, belső egyensúlyt és belső békét, vagy legalábbis az erre való törekvést köszönhetjük a zenének. Problémát természetesen mindenkinek állít az élet, de ezek megoldására jobban felkészültünk, mint az átlag.”(7) Maga Kodály mondta – ahogyan erre Udvari Katalin az előszóban emlékeztet is –, hogy „a zenei nevelés igazi eredményei csak évtizedek múltán érzékelhetők nagyobb mértékben”(8); ennek fényében e vallomásoknak különös jelentőségük van. 

A szerző nem elégedett meg az osztálytársak megkérdezésével; a még élő tanárokat is felkereste, így egy kisebb csokorra való visszaemlékezést tőlük is kapunk. A szerző ezután saját tanári pályája állomásait mutatja be, és – logikus folytatásként – egykori tanítványaitól és tanárkollégáitól is azt kéri, hogy írják meg, mit köszönhetnek annak, hogy zenei általánosba jártak. A szerző (e bő másfélszáz oldalas bizonyíték-tömeg után) a „Kodály Zoltán halála utáni időszak ének-zene tanításunkban” című fejezetben ismét felteszi a kérdést, és rögtön meg is válaszolja: „Kodály Zoltán nevelési elvei: a zene morális erejébe, személyiségformáló, örömszerző hatásába vetett hite, a nemzeti örökségünk részét képviselő zenei múltunk őrzése idejétmúlt eszme volna? Erre a válasz egyértelműen: Nem!”(9) Egy tartalmas, számos új adatot közlő fejezetet szán Békés-Tarhosnak, majd következik egy válogatás az ének-zenei általános iskolák életével foglalkozó – Kodály halála után megjelent – publikációkból. Tudósokat (például Hámori József agykutatót), művészeket (például Karai József zeneszerzőt) és művésztanárokat (például Záborszky Kálmán igazgató-karmestert) is írásra kért fel K. Udvari Katalin, ha netán az addigi fejezetek még nem lennének elég meggyőzőek. A kötetet a Pécsi Sebestyén Általános és Zenetagozatos Iskoláról szóló tanulmány zárja (Dr. Locsmándi Miklósné Várady Klára, szintén a legelső osztály tagjának munkája), majd az összefoglalás és a végkövetkeztetések után szakirodalom-jegyzék és a szerző által összegyűjtött, 1950 és 1958 közötti, eddig még nem publikált képanyag jön ráadásként.

K. Udvari Katalin háromszáz oldalas kötete, a Psalmus Humanus (a frappánsan megválasztott címet Szent-Györgyi Albert verséből kölcsönözte) újabb félévszázad múltán valószínűleg még nagyobb jelentőséget nyer majd, akkorra ugyanis (ha így „haladunk” az iskolai ének-zenetanítás visszaszorításában), szépen elfogynak majd azok az emberek, akik még hasonló emlékekeket hagyhatnának az utókorra. De az is lehet, hogy egyszer „visszavesszük” majd e nevelési elveket a gazdagabb, fejlettebb országok (Japán, Ausztrália, Kanada stb.) szakembereitől, akiknek elődei persze tőlünk magyaroktól tanulták, és akik érdekes módon nem fanyalognak, hanem igyekeznek a legjobban alkalmazni. De van jövője e kötetnek a kevésbé messzi távlatokat tekintve is. Ez a hatalmas mennyiségű tanúságtétel ugyanis további feldolgozásra kínálkozik. K. Udvari Katalin gazdag kutatási anyagot adott számos szakembernek: pszichológusoknak, pedagógusoknak, módszertannal foglalkozóknak és még sorolhatnánk. Megőrzött valamit, ami nélküle hamarosan elveszett volna. Köszönet érte. És köszönet mindazoknak, akik ebben őt segítették: a Püski kiadónak, a támogatóknak (Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, Nemzeti Kulturális Alapprogram, Oktatási Minisztérium, Fővárosi Közgyűlés Oktatási Bizottsága) és a két szakértő segítőnek: Dr. Maróti Gyulának, a KOTA alapító főtitkárának és Urbánné Varga Katalin főiskolai adjunktusnak, a Magyar Zeneterápiás Egyesület elnökének.

Az első ének-zenei általános iskola megszületésének 50. évfordulójára és az iskola eszemeiségét megalapozó Kodály Zoltánra emlékezve aligha lehetett volna ennél hasznosabb ajándékot kiötleni. Ezt a nyolc évet, ennek a nagyszerű műhelymunkának az emlékeit, és főként az immár évtizedek távlatából felmérhető hatásait még senki sem dolgozta fel. A Psalmus Humanus a múltra emlékezik, ám a jelen és a jövő számára ad feladatot. S minél később kezdjük el teljesíteni ezt a feladatot, annál nehezebb dolgunk lesz. 

K. Udvari Katalin Psalmus Humanus című kötetéből három szemelvényt közlünk. 

Az első az osztálytársak visszaemlékezése közül való (egy ma is zeneiskolában tanító hangszeres tanár visszaemlékezése némileg rövidítve, 38-39. oldal). A második Nemesszeghyné Szentkirályi Márta, az alapító-igazgatónő 1971-ben, egy amerikai egyetemen elhangzott előadásának szövege (209. oldal) A harmadik Hámori József agykutatónak K. Udvari Katalin megkeresésére, a könyvhöz írt tanulmánya (257-259. oldal).

„ Úgy történt, hogy 4 - 5 éves koromban mindent egy hangon énekeltem. Szentkirályi Márta néni akkor találta ki, hogy kellene zeneóvodát csinálni, ahol pici gyerekek hallását, ritmusérzékét lehetne fejleszteni még az iskolás kor előtt. Így kerültem Márta néni szárnyai alá. Ez a kis óvodás csapat lett az első osztály magva. Természetesen én még akkor sem tudtam tisztán énekelni, ezért 'igen intenzív terápiának' vetett alá Márta néni. Nem csak Ő foglalkozott velem, hanem a Béby néninél is (Dr. Várady Sándorné) tanultam szolmizálni, de látszott, hogy nem reménytelen a dolog. 10 éves voltam, amikor már ország-világ előtt én voltam az élő bizonyíték a zenei általános 6 ének órája hasznosságának.

Amikor 2. osztályosak lettünk, Kodály Tanár úr tanácsára elmentünk mind felvételizni a zeneiskolába. Nekem csak a gordonka hangja tetszett, nem lehetett rábeszélni másra. A felvételin tisztán énekelni még nem tudtam, legkisebb voltam az osztályban (akkor még nem létezett kisebb méretű gordonka). Etelka néni (Dr. Gál Zoltánné Schuszter Etelka) azt tanácsolta, várjam meg, amíg megnövök. Decemberig erősködtem, hogy én most akarok gordonkázni. Ezért csináltattak egy kicsi gordonkát. Nagyon boldogan, s lelkesen csellóztam, s a lemaradást is gyorsan behoztam ...
 Második gimnazista voltam, amikor elhatároztam, hogy nem mondok le a hangszerjátékról. Elmentem felvételizni Pécsre a Konzervatóriumba. Ott derült ki, hogy szolfézsból annyival többet tudtam a többi felvételizőnél, hogy Agócsy László tanár úr (aki Kodály Zoltán útmutatásai alapján tanított már évek óta) azt javasolta, hogy márciustól év végéig maradjak Pécsett, s vizsgázzak le 2 év anyagából. Azt nem hitte ott el senki, hogy én gyermekkoromban „botfülű” voltam!
 1965-ben kaptam meg a gordonka-szolfézstanári diplomámat. Azóta a Kecskeméti Zeneiskola tanára vagyok. Igyekszem megszerettetni a zenét növendékeimmel, s az arra alkalmasokat elindítani ezen a pályán. (Remélem Márta néni ma sem szégyenkezne miattam!) „
 

Nemesszeghyné Szentkirályi Márta:
A zenei nevelés szerepe az ember személyiségének fejlesztésében, avagy a mindennapi éneklés jelentősége a nevelés egészében
 
„ Az UNESCO 1967-es, USA-beli Williamsburg-ben tartott konferenciájának központi témája a kor egyik legsürgetőbb nemzetközi gondjával foglalkozott: ez a nevelés világa. ... „A modern nevelés feladata, hogy az új nemzedéket képessé tegye arra, hogy a múlt tapasztalatait a lehető legjobban hasznosítsa saját jövője formálásában. Ez az indíték vezet munkánkban, amely a személyiség fejlesztését célozza, annak társadalmi, gazdasági és tudományos hátterével összhangban... A nevelés akkor termékeny, ha felébreszti a diákok alkotó ösztöneit, s arra serkenti őket, hogy képesek legyenek valami új létrehozására és elviseljék az ezzel járó nehézségeket. ... Az énekes iskolák fennállásának korai időszakában az általános iskolákhoz képest elért jobb eredményeket annak tulajdonították, hogy az iskolákban válogatott gyerekek tanulnak, annak ellenére, hogy a válogatás nem az intellektuális, hanem a zenei képességek alapján történt. Ma sokoldalú pszichológiai kutatómunka bizonyítja azt a tényt, hogy – bár az első pár évben a gyermekek teljesítménye körülbelül azonos mindkét iskolatípusban – később, az intenzív zenei nevelés hatására és arányában differenciálódik és sokszorozódik meg az énekes iskolában. Ezt először véletlenül fedeztük fel, amikor az Oktatási Minisztérium a hatvanas évek elején bevezetett iskolareform eredményeit vizsgálta és értékelte minden tantárgyban.

Kecskemét négy általános iskolájában mérték fel az olvasási, írási és matematikai eredményeket. Az első évben a mi elsőseink harmadikok voltak a négy iskola közül. Ebben az időszakban, azt mondhatnám, csak két tényező határozta meg az eredményeket: a tanító személyisége és az egyes osztályok képességei. Ezért volt különösen meggyőző számunkra a két évvel később, ugyanezekben az osztályokban és tantárgyakban végzett újabb felmérés eredményeinek megismerése. Mindhárom tantárgyban a mi iskolánk bizonyult a legjobbnak, úgy, hogy az osztály összetétele és a tanítónő személye nem változott. Az olvasásban, írásban és matematikában elért fejlődés kizárólag a mindennapi éneklésnek tulajdonítható.

... Teljesen nyilvánvaló tehát a zene általánosan fejlesztő hatása a szellemre, a gondolkodás logikájára, az emlékezetre és a képzelőerőre, de ki tudja, mekkora hatással van a módszeres és rendszeres éneklés a gyerekek fizikai állapotára?! Két kecskeméti orvos – dr. Szelei és dr. Jármai – kísérletezett ezen a területen, száz azonos korú, társadalmi hátterű és testi erejű gyermeket vizsgálva meg. Az orvosi vizsgálat adatai kimutatták, hogy hatéves korban kb. azonos volt a mellkas térfogata és a belélegzett levegő mennyisége. De tízéves korban már jelentős volt a különbség a naponta éneklő gyermekek javára. Amikor megismertük ezt az eredményt, feltettük a kérdést, hogy vajon a mindennapi éneklés befolyásolhatja-e olyan jótékonyan a városi gyerekek egészségét, hogy túltesznek a falusi, nagyobb mozgástérrel rendelkező, tisztább levegőt szívó gyermekeken is? Bedő István gyermekorvos ezer, falun élő és tanuló gyermeket vizsgált meg. Az adatokat összehasonlítottuk a mi iskolánkban felvettekkel. Nem volt meglepő a sorrend: elsők voltak a naponta éneklő gyerekek, másodikak a falusiak, míg a heti két énekórás városi gyerekek a harmadik helyre jutottak.

... A zenei nevelés megőrizheti és gazdagíthatja érzelmi világunkat egy olyan veszélyes időszakban, amikor a modern racionalizmus az élet minden területét elárasztja és amikor az emberek csak kapni akarnak, anélkül, hogy adnának. Ahogy Yehudi Menuhin mondta: „Korunk embere túl gyorsan akar sikereket elérni – vetés nélkül aratna.” (Kunst und Wissenschaf.) Ennek a nézetnek a hatását csak úgy tudjuk ellensúlyozni, ha a nevelésben sokkal nagyobb szerepet szánunk az önállóságnak, az önkifejezésnek és a képességek fejlesztésének. Ezt az ideált szolgálja a mindennapi éneklés, mert a gyerekek így nemcsak befogadói a dolgoknak, hanem aktívan részt is vesznek bennük, alkalmazzák az ismereteket és nagyszerűen kifejezik önmagukat.
 ... Összefoglalásul: Kodály nevelési elvei azt a meggyőződést fejezik ki, hogy az éneklést, a maga gazdag nevelési lehetőségeivel az általános nevelés központjába kell helyeznünk.

 E dolgozat eredetileg előadásnak készült, s a Kodály Musical Training Institute, Irc. Wellesley, USA nyári tanfolyamán hangzott el a britgeporti egyetemen, 1971. július 29-én. Az előadás magyar szövege nem maradt fenn, vagy lappang. Jelen közlés alapja két, némileg eltérő szövegű, angol nyelvű sokszorosított példány, melyeket Erdei Péter bocsátott rendelkezésre. Az angol változat címe: The Function of Musical Education in the Evolvement of Human Personality or The Importance of a Daily Music Curriculum in Total Education by Marta Nemesszeghy. A fordítás Ittzésné Kövendi Kata munkája. A közléshez Nemesszeghy Lajos szíves hozzájárulását adta. Megjelent a Kodály Intézet Évkönyve 1982. 82 (118) old. „

Hámori József: 
Néhány megjegyzés a zene és ének neurobiológiájáról

„E rövid összefoglalóban a zenének, éneknek, muzsikának az emberi személyiséget hordozó agy tulajdonságainak optimális kialakulásában játszott rendkívül fontos szerepére szeretnénk a figyelmet felhívni.
 Az a kérdés, hogy melyek a lényegi különségek az állat (világ) és a Homo sapiens között, régóta izgatta a filozófusokat, gondolkodókat. Platon szerint csak a két lábon kiegyenesedve járó ember néz az ég felé, míg az állatok inkább lefelé, a földre tekintenek. Arisztoteles szerint „az emberek sokkal szebben vannak megformálva, mint az állatok, mivel a testrészek szimmetriája kifejezettebb, mint az állatoké”. Willis, angol orvoskutató szerint az emberek az egyedüli lények, akik jóízű nevetésre képesek, akiknek humorérzékük van. Mindhárom megállapítás fontos, elgondolkodtató, részigazságokat tartalmaz, de ma már inkább olyan emberi tulajdonságokat neveznénk meg a különbségek illusztrálására, mint az absztract, problémamegoldásra képes gondolkodás és a művészi alkotóképesség, illetve a művészi produkciók élvezete. És ami talán a legjellegzetesebb: az embernek két egymásra épülő, ugyanakkor egymástól alapvetően különböző kommunikációs rendszere van: a beszéd, illetve az ének–zene–muzikalitás. Az írott, ill. beszélt nyelv unikális, emberi jellege mindannyiunk számára elfogadott, „közismereti” tény. A művészi képességeket, ebben kiemelten is az (aktív és passzív) muzikalitást azonban sokszor csak némi „arisztokratikus”, a fizikális túlélés számára nem különösebben lényeges, bár kétségtelenül emberi tulajdonságként szokás elkönyvelni, „ha van, jó, ha nincs, az se baj” alapon. Ez a felfogás, sajnos, leképeződik az euroatlanti és ebben a magyar oktatási gyakorlatban is, pedig az emberi agy működéséről és szerkezetéről ma rendelkezésünkre álló adatok ezt nem támasztják alá. 
 Ismert, ma már tankönyvi adat, hogy az emberi agy két féltekéje, elsősorban működésében jelentősen különbözik: a bal féltekéhez köthető (a populáció 96 %-ában) többek között a beszéd, az időérzékelés, a „logikus” gondolkodás, a számolás (algebra), míg a jobb, néma féltekéhez (hiszen nincs beszédközpontja) a fejlettebb térérzékelés, térábrázolás, érzelmi reakciók, humorérzék, muzikalitás és az ezektől elválaszthatatlan kreativitás, alkotóképesség tartozik, vagyis az emberi személyiség kialakításában oly fontos tulajdonságok. Míg a bal félteke a beszéd útján fejezi ki magát, a jobb félteke a zene, muzikalitás, ének révén. De mit fejez ki a muzsika? A zene, ének mint „univerzális nyelv”, főként az érzelmeket, emóciókat kommunikálja, ami, vagyis a zene, – hogy Mendelssohnt idézzük – „túl precíz ahhoz, hog szavakkal lenne kifejezhető”. Vagyis a zene a nyelvi, korlátos szinthez képest egy gazdagabb, „holisztikus” kifejezési mód, amelyen keresztül az agy emocionális régiója, s az ugyancsak ideköthető alkotóképesség közvetlenül megnyilvánulhat, s teljessé teheti az egyébként főként verbalitásra fókuszált személyiséget. (Csak érdekességként jegyzem meg, hogy a delfineknél, bálnáknál az egyedüli interperszonális kommunikáció az ének, amely ugyan az absztrakt beszédnél sokkal több információt tartalmazhat – de számunkra egyelőre minden részletében nem megfejthető.)
 Adatok vannak arra, hogy az un. absztrakt gondolkodást a zene tanulmányozása, vagy akár csak (rendszeres) hallgatása jelentősen segíti. A zenehallgatás, akár 15 perces is, – Spintge német professzor tapasztalata szerint – nyilvánvalóan az érzelmi limbikus agyi régió endorphin produkciójának növelésén keresztül fájdalomcsillapító hatású. Barkóczy Ilona és Pléh Csaba pszichológiai hatásvizsgálatából pedig ismert, hogy a Kodály zenei nevelési módszer szignifikánsan növeli a fiatalok kreativitását. Más vizsgálatokból tudjuk, hogy a muzsika felnőtteknél is pozitívan hat az alkotóképességre. –
 Ismert, hogy az emberi beszéd, a nyelv kifejlődéséhez (1) jól lokalizált, szerkezetileg már születéskor kimutatható beszédcentrum és (2) megfelelő szociális környezet szükséges. A beszéd megtanulandó tehát és mint ilyen, csak potenciálisan velünk született. Ismertek olyan esetek, amikor a gyerek csak a beszéd tanulásának „kritikus periódusa” (3-9 év) után hallott először emberi beszédet, s ezért már csak igen primitív, grammatikailag is helytelen beszéd kialakítására volt képes. –
 A muzikalitásra – mutatis mutandis – ugyanez vonatkozik. (1) Az alapvető muzikalitás (még ha a fejlődés során különböző zenei ízlés is alakul ki) minden megszületett gyerek sajátja, vagy inkább lehetősége. Jellemző, hogy már a 6 hónapos csecsemő is képes – az (anyai, etc.) beszéd intonációjával kapcsolatban bizonyos „zenei” szerkezetek közötti különbségtételre. –
 (2) A zene–ének tanulásának, azaz a jobb félteke megfelelő fejlesztésének ugyancsak vannak kritikus periódusai. Abszolút hallás csak 8 éves korig alakítható ki. A jobb félteke halántéki lebenyének érdekes (zene) tanulási periódusa 8 és 11 év közé esik: az ilyenkor hallott zene, zenei anyag egész életre rögzítődik. Ez a periódus természetesen jelentősen meghosszabbítható – akár évtizedekkel is – amennyiben a tanulási, néhány éves periódus során megfelelő zenei trainingben, zenei tanulásban volt része a fiatalnak.–
 A muzikalitás tehát, a beszédhez hasonlóan tanult tulajdonság, amelyet – ahol lehet – a szülői házban, de az esetek túlnyomó többségében az iskolában kell(ene) tökéletesíteni; s itt nemcsak a muzsikáról, mint élvezeti lehetőségről, hanem a hozzá kapcsolódó egyéb, jobb féltekés tulajdonságok szimultán fejlődési lehetőségéről van szó. Röviden: a személyiség optimális kifejlesztéséről. Magyarország e szempontból is szerencsés, hiszen az optimális zenei nevelési módszer, a Kodály Zoltán és Ádám Jenő által kialakított új pedagógia rendelkezésünkre áll. S mégsem lehetünk elégedettek, hiszen vészesen csökken azon iskolák száma, ahol e módszer szerint tanítanak. Ezen csak radikális változtatás segíthet és kell, hogy segítsen. A zene–ének tanítást már csak azért is erősíteni kell az iskolákban (és nemcsak a zenei tagozatokban), hogy a túlságosan féloldalas, verbális kultúra újra kiegészülhessen a jobb félteke, a muzsika által képviselt értékekkel. „

1. K. Udvari Katalin: „Psalmus Humanus”. Ének-Zenei Általános Iskola Kecskemét, 1950. Püski, Budapest, 2000. A 10. visszaemlékezés címe, 41. oldal 

2. Kodály: Visszatekintés. III. Hátrahagyott írások, beszédek, nyilatkozatok. (Közreadja: Bónis Ferenc.) Zeneműkiadó, Budapest, 1989. 108-111. oldal 

3. Kodály Zoltán: Visszatekintés. III. Hátrahagyott írások, beszédek, nyilatkozatok. (Közreadja: Bónis Ferenc.) Zeneműkiadó, Budapest, 1989.

4. Dobszay László: Kodály után. Tűnődések a zenepedagógiáról. Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet, Kecskemét, 1991. (A könyv öt, az Amerikai Egyesült Államokban tartott előadás szövegének átszerkesztett változatát tartalmazza.) 

5. Kodály Zoltán: Visszatekintés. I. (Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Bónis Ferenc). Zeneműkiadó, Budapest, 1974. 156. oldal 

6. Kodály: Visszatekintés. III. 69. oldal 

7. A Psalmus Humanus 10. visszaemlékezéséből, 43. oldal 

8. idézi K. Udvari Katalin, Psalmus Humanus, 7. oldal 

9. Psalmus Humanus, 175. oldal