„Azt tanítom, hogyan lehet élvezni a zenélést”

 – Hogyan lehet a hegedűjáték technikája és tanítása terén elért eredményeit általánosítani, más hangszerekre alkalmazni? 

 – Bármilyen hangszeren is játszunk, egy belső, központi energiát kell kiadnunk a hangszer közvetítésével. A muzsika gyökere az energia. Minden instrumentumnál, de különösen a hegedű, a brácsa, a cselló esetében sok feszültség van a tagjainkban. Mozgatjuk az ujjainkat, húzzuk a vonót, de valahogy a mozgások nem ott gyökereznek, ahol kellene. Az első gyakorlat, amit végzünk, arra irányul, hogy a tanítványok megérezzék: a testünknek egyensúlyban kell lennie, és ugyanilyen fontos a rugalmasság, a feszültségmentesség is. Feszültségmentességet mondok, nem pedig lazaságot vagy lazítást, hiszen egy zenésznek éppenséggel hatalomra, energiára van szüksége. 

 – Tehát úgy kell energiát kiadnunk, hogy közben ne keletkezzen gátló feszültség? 

 – Igen. Én arra alapoztam a módszeremet, hogy megelőzzem a problémákat, vagyis a feszültségek keletkezését. Sokszor nem tudjuk, hogy a merevségnek hol van a gyökere. Csak azt tudjuk, hogy nem érezzük jól magunkat, hogy valami akadályoz bennünket a kifejezésben, a szabad muzsikálásban. Egyébként rettenetes szavakat használunk (nemcsak magyarul, angolul is): a hegedűt, a vonót tartani kell, az ujjakat letesszük a fogólapra… Fogólap – mondjuk, és azt hisszük, hogy azt fogni kell. Ettől aztán rögtön feszültség keletkezik az ujjainkban és a csuklónkban. Rossz üzenete van ezeknek a szavaknak, márpedig mi a szavak szerint élünk! Minden nyelvben szerepel ez a kifejezés: hegedűtartás. Ez rögtön meg is határozza a viszonyulásunkat: a hegedűt tartani kell. Hát nem furcsa, hogy olyan kifejezés viszont nincsen, hogy kanáltartás vagy könyvtartás? 

 – Ezek szerint bizonyos szavakat szigorúan el kellene kerülnünk? 

 – Én sohasem mondom azt, hogy valamit szigorúan el kell kerülni, azt sem mondom, hogy nem szabad. Nem állítom, hogy ez rossz, az pedig jó. Én csak arról beszélek, hogy mit tapasztalok, soha nem arról, hogy ezt vagy azt így kell csinálni. Amit én kidolgoztam, az nem egy metódus. Tény azonban, hogy az említett szavak veszélyesek. A hang általunk keletkezik. Ha nagyobb hangot akarunk, ahhoz több erő kell. Ám ha a testünk nem rugalmas, nem azonosul a zene ritmusával, akkor feszültségek keletkezhetnek. Ha feszültek vagyunk, a nyakunk is merev lesz. Ez nagy gond, hiszen a hegedű alapvetően éneklő hangszer. Képzeljük csak el: szeretnénk énekelni, de a nyakunkban, a torkunkban lévő szorítás miatt a hang egyszerűen nem jön ki… Ami különösen nehezíti a dolgot: nem látjuk, hogy pontosan hol van a gond, csak érezzük, hogy valami nem stimmel. 

 – Hogyan lehet mégis megtalálni, hogy honnan ered a feszültség? 

 – Először is mindig megkérem a tanítványokat, hogy énekeljenek. Képzeljék el a hangokat, a mozdulatokat… Számomra fontos, hogy amit a növendékkel együtt végzünk, az ne legyen komplikált. Nem akarok analizálni, nem akarom szétszedni a dolgokat. Úgy gondolom, az a jó, ha egyszerű módszereket választunk. Azt mondom, hogy énekeljék és tapsolják el, amit a belső hallásukkal hallanak, úgy, ahogyan belül hallják. Ebben az esetben a szép hang egyáltalán nem fontos, nem cél. Az a lényeg, hogy én halljam, hogy ők mit hallanak belül, a hegedű nélkül. Ez sok ember számára nagyon nehéz. Itt Magyarországon persze könnyebb, mert ez egy muzsikus ország, a muzsika a vérünkben van. Amikor itthon tanítok, néha arra gondolok, hogy mit is keresek én itt, hiszen a magyarok olyan muzikálisak, és olyan nagyszerű koncerteket lehet itt hallani!

 – A magyarok jobb muzsikusok lennének, mint más nemzetek fiai-lányai? 

 – Az, hogy jobbak-e, egyéntől függ. Ám az országot általában muzikálisnak, zenei nagyhatalomnak tartják, a magyarok muzsikusként igen nagy hírnevet szereztek maguknak. Mi valóban szeretjük a zenét, a zenében élünk. De ez nem jelenti azt, hogy amikor egyedül állunk a színpadon, ne lenne lámpalázunk, és más gondunk. A problémák nemzetköziek, mindenütt megkeserítik a muzsikusok életét. Amikor szorítjuk a hangszert, és merevség van bennünk, a belül elképzelt hang nem tud megszólalni. Ott van valahol, de „elhervad”, még mielőtt kivirágozhatna. Sokszor nem is tudjuk, hogy ott van. 

 – Ezek a gátlások, feszültségek már a gyermekkorban kialakulnak? 

 – Akkor vetik el a magjukat… 

 – Ki okozza a feszültséget, a gyerek vagy a tanár? 

 – Hiszek abban, hogy a tanár mindig segíteni akar. Talán nem tud mindig segíteni, de erre törekszik. Csakhogy olyan szigorú a mi egész kultúránk! A gyerekeket olyan szigorúan nevelik! Mindig jónak kell lenni, mindig teljesíteni, bizonyítani kell, be kell tartani a szabályokat, hibát nem szabad véteni. Ez persze nemcsak a hegedülésben van így, hanem az élet minden területén. Én ezt a folyamatos nyomást, ezt a szörnyű teljesítménykényszert próbálom enyhíteni. Azt tanítom, hogy hogyan lehet élvezni a zenélést. Magyarországon a Kodály-szisztéma sokat segít, hiszen itt a gyerekek először énekelni tanulnak, és csak utána hangszeren játszani. 

 – Olyan nem fordul elő, hogy valaki azt mondja: ő nem tud, vagy nem mer énekelni? 

 – Ó, az nem baj, ha nincsen jó hangja! Mindegy, hogy hogyan énekel, csak az a fontos, hogy mit képzel el! A gyerekeknél nagyon eredményes, ha egy mesével segítjük a képzeletüket, és ők ezzel a mesével kapcsolják össze a zenét. Milyen hangulata van a darabnak? Szomorú? Vidám? Ma például menüettet táncoltam egy növendékkel. Egyszer Bolognában pontosan ugyanez történt: egy kisfiú egy Beethoven-menüettet játszott. Tudod, mi a menüett? – kérdeztem tőle, aztán megmutattam neki, és kértem, táncoljon velem. Minden gyerek keresett magának párt, és valamennyien táncoltunk. Elmeséltem azt is, hogy amikor ez a tánc divatban volt, az emberek hogyan öltözködtek, hogyan mozogtak, a hölgyek milyen szoknyát hordtak, és hasonlók. Aztán a kisfiú újra előadta a darabot. A különbség elmondhatatlan volt, végre megszólalt egy igazi menüett! A budapesti és a bolognai kisfiú is kiválóan hegedült, csak épp fogalmuk sem volt a darabról, amit feladtak nekik. Ha nem tudják, hogy Mozart vagy Beethoven mikor élt, ha nem tudják beleélni magukat abba a korba, hogyan várhatjuk el tőlük, hogy megtalálják a muzsika igazi karakterét? 

 – Gyakran hangsúlyozza a belső hallás fontosságát. Jómagam sok nagy muzsikussal beszélgettem; a legtöbben azt mondták, hogy belső hallással memorizálnak. Vásáry Tamás például sétál az erdőben vagy egy parkban, és közben tanulja a partitúrát. 

 – Minden belülről jön. A darabot elejétől végéig ábécés névvel is el kell tudnunk mondani, hiszen nem elsősorban a kéznek kell memorizálni, hanem az agynak. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a hangszeres játék a fejünkből indul ki, nem pedig az ujjainkból!

 – Talán célszerű lenne foglalkozni ennek a készségnek a minél korábbi kialakításával. Lehet, hogy jobban kellene a tantárgyakat közelíteni? A zenetörténetet, a szolfézst, a hangszertanulást…

 – Bizonyára, de szeretném hangsúlyozni, hogy én nem intellektuálisan közelítem meg a zenét, hanem muzsikusként. Nem zenetörténeti előadást tartok, csak a hangulatot igyekszem megadni. Nem foglalkozom a tudománnyal, abból nekem elég volt… Egyébként érdekes feladat számomra, ha gyerekekkel foglalkozom, ugyanis ez ritkán fordul elő. Angliában szinte mindig tanárok, szólisták, zenekari zenészek keresnek fel. Nagyon jól játszanak, de nem boldogok, nem élvezik, amit csinálnak. Mindig azt kérdezem tőlük: mit képzelnek a darabról? Milyen helyszínen játszották volna el abban az időben, amikor keletkezett? És mikor? Reggel? Este? Milyen célra született a darab? Hogyan mozogtak abban az időben? Az allegro Bachnál egész mást jelent, mint Bartóknál. Ha Bach eljönne hozzánk, szerintem rögtön idegösszeomlást kapna attól, hogy mi mennyire gyorsan mozgunk, mennyire hadarva beszélünk. Ma minden sokkal zaklatottabb ahhoz képest, ahogyan ő élt. A zeneművet abba a korba, és abba az országba kell elhelyezni, amikor és ahol született. Egyszer egy kínai kislányt tanítottam, aki rendkívül élénken mozgott, gyakorlatilag állandóan ugrált hegedülés közben, még akkor is, amikor Mozartot játszott. Mutattam neki egy rokokó porcelán babát. Nézd csak, mondtam, akkoriban így öltözködtek. Ilyen ruhában nem lehet ugrálni… Én abban próbálok segíteni, hogy a növendékek el tudják képzelni a darabot. A felnőtteknek is el kell mondani, hogy gondolatban ne az én szobámban játsszanak, hanem olyan környezetben, ami a darabnak megfelel. Persze, a helyes elképzelés csak az egyik része a dolognak. A másik rész a fizikai, mert fizikai szabadság nélkül mindezt nem lehet megvalósítani. 

 – Egy csupa-görcs felnőttnél hogyan lehet megteremteni a fizikai szabadságot? 

 – Először meghallgatom a játékukat, és általában azt mondom: nagyon jó, csak azt nem érzem, hogy közben ők is jól érzik magukat. Megmondom, hogy szerintem miért nem. Letesszük a hegedűt (az órákon nagyon gyakori, hogy hegedű nélkül dolgozunk), majd megkérem őket, hogy énekeljék, tapsolják el a darabot. Fizikai gyakorlatokat is végzünk, például a karok megkönnyítésére. Hogyan tudunk olyan könnyedén mozogni, mint egy balett-táncos. Vagy azt képzeljük, hogy úszunk. Amikor megpróbálom kijavítani a mozgást, mindig összekötöm valamivel, mindig használok valamilyen hasonlatot, hogy könnyebben megérezzék, mire gondolok. Minden mozdulatnak, amit végzünk, a zene szolgálatában kell állnia. Nem elég a mozdulat helyes elvégzése, azt is kell tudni, hogy miért csináljuk úgy. Szisztematikusan elvégzünk minden gyakorlatot, végül összeáll a kép, éppúgy, mint egy kirakós játék, egy puzzle. Minden kép egyedi, hiszen minden ember más. 

 – Felnőttek esetében ez nem nehezebb, mint a gyerekeknél? 

 – Nem. Én ugyanis nem adok új mozdulatokat, csak olyanokat, amelyeket naponta milliószor ismételünk. Csupán a zene szolgálatába állítom ezeket. 

 – Mennyi ideig tartott ezt az új megközelítést kidolgozni? 

 – Évekig tartott, de még mindig rájövök új dolgokra. Minden növendékemtől tanulok valamit. Szoktam is mondani: ha majd már nem tanulok, abbahagyom a tanítást. Mindig fejlődni kell, nemcsak a gyermekkorban. Egyébként nyilván tud arról, hogy csodagyerek voltam… 

 – Igen, a valamikori erdélyi kislány 18 évesen már a Carnegie Hallban játszott. Nem akármilyen indulás…

 – Amikor még Kolozsvárott adtam koncertet, azt mondták nekem, hogy a közönség sorairól gondoljam azt, hogy „káposztafejek” ülnek ott. A Carnegie Hall után már nem lehetett ezt gondolni. Iszonyú nagy felelősség nehezedett a vállamra, kezdtem feszültté válni. Tulajdonképpen már korábban sem éreztem azt a boldogságot, amit gyermekkoromban jelentett számomra a hegedülés. A Lámpaláz című könyvemben írok arról, hogy milyen sokat tanultam az én kedves cigány barátaimtól. A nyári szüneteket a Balaton mellett, egy kis faluban töltöttem, egy barátnőméknél. A kocsma éppen az ő házuk mellett volt. Ott játszott Csicsó, a prímás. Körülbelül 60 éves lehetett, én meg 10-12. Miközben gyakoroltam a kis kerti házikóban, a szaletliban, észrevettem, hogy a bokorba rejtőzve hallgatózik. Paganinit játszottam, és úgy tettem, mintha nem látnám őt. Mikor aztán este átmentünk vacsorázni, ő is azt mímelte, hogy nem lát engem. Úgy játszott, mint Heifetz, ragyogott az arca, a szeme, élvezte a játékot, szinte szerelmet vallott a hegedűnek! Azt gondoltam, hát ez az, így kell hegedülni! Írni nem tudott, a bandájával a falu végén élt. A parasztok eljöttek a kocsmába búsulni vagy mulatni, ő pedig éppen azt adta nekik, amire szükségük volt. Nem kellett oda Freud – Csicsó volt a pszichológus! Igaz, nem tudott kottából játszani, Bach műveit sem ismerte, de azt tökéletesen tudta, hogy hogyan kell hegedülni, hogy mi az igazi természete ennek a hangszernek! Csicsó és én nagyon jó barátok lettünk. 

 – Ha már a gyakorlásról esett szó, azt írja a könyvében, hogy naponta 4 óránál többet nem szabadna gyakorolni. 

 – Az a maximum! 

 – Mit szólnak ehhez azok a tanárok, akik előírják a 6 órás gyakorlást? Egyáltalán, hogyan tudják átalakítani a napi munkájukat az Ön módszerének megismerése után? 

 – Sokszor kérdezik tőlem a tanárok egy-egy kurzus végén, hogy ezek után hogyan menjenek vissza tanítani. Ismerjék be a tanítványaiknak, hogy mindaz, amit addig javasoltak, rossz volt? Én erre azt felelem: Mondják azt, hogy eljöttek hozzám, mert kíváncsiak voltak, és én olyasmit mutattam nekik, ami könnyebbé teszi a hegedülést. És magyarázzák meg azt is, hogy miért teszi könnyebbé. Nyugodtan beszéljenek arról is, hogy ők is tanulnak, hiszen egy tanárnak kötelessége mindig tovább képezni magát. 

 – És a növendékek? Ők mit mondjanak a tanáruknak, ha az észreveszi, hogy megváltozott a játékuk? 

 – A növendékeknek azt tanácsolom: ne mondják meg, hogy nálam jártak. Ha pedig a tanár kritikai megjegyzést tesz, hogy ezt vagy azt másképp csinálják, hát mondják azt, hogy korábban fájdalmat okozott egy bizonyos mozdulat, és így most jobban érzik magukat. Mindig megkérdezem: ugye nem szeretnéd azt, hogy a tanárodnak rossz legyen? Ugye nem akarsz neki szomorúságot okozni? A tanár ugyanis mindig a legjobbat akarja, meg van arról győződve, hogy a lehető leghasznosabban végzi a munkáját. Azt szoktam mondani: Ha te már tudod, hogyan kell, ha már ráéreztél, fordítsd le magadnak, amit a tanárod éppen kér tőled, de ne vitatkozz vele! 

 – Van esélye annak, hogy annyira elterjed ez az új megközelítés, hogy mindenki örömmel, élvezettel fog muzsikálni? 

 – Ezt csak remélni lehet. Ma már a tanítványaim 30 országban adják tovább a módszeremet. A barátaim vetették fel, hogy alapítsunk egyesületet. Azt mondtam, szó sem lehet róla. Nem akartam, hogy az emberek azzal dicsekedjenek: „Havas-növendék vagyok”, nem akartam ilyenfajta „elitet”. A hegedűtanítást sohasem használtam arra, hogy híressé tegyem a nevemet. Az volt a célom, hogy minél több zenésznek segítsek. A barátaim egyre győzködtek: mindent elintéznek, megszerveznek, csak egyezzem bele az egyesület megalapításába. Mondtam, jó, de legfeljebb egy évre. Ennek már több mint másfél évtizede… Így született meg a Kató Havas Association for the New Approach. Több száz tagja van, konferenciákat rendezünk, és évente kétszer jelenik meg a hírlevelünk. Mindegyikbe írok én is, de a szövetségből bárki megjelentetheti benne a gondolatait, tapasztalatait. Olyan ez, mint egy nagy zenei család, amelyben a családtagok nagyon jól megértik egymást. Remélem, hogy a magyarok is belépnek majd a szövetségbe. Vannak személyes képviselőim Amerikában, Angliában, Ausztráliában, Új Zélandon. Az egyik képviselőm nemrég New Orleans-ba ment egy egyhetes kurzust tartani. Előtte eljött hozzám, hogy felfrissítse a tudását. 12 órát dolgoztunk együtt, ő pedig óriási sikert aratott a kurzussal. Így terjed az „új megközelítés” szerte a világon. 

 – Mi lenne az álma? 

 – Azt szeretném, ha a gyerekeket mindenütt így tanítanák. Azt szeretném, ha mindenki élvezné a zenét, és nem lenne lámpaláza szerepléskor. Különös, hogy mindenki azt hiszi, ő az egyetlen, akinek gondjai vannak. Sokszor jönnek hozzám nagyon tehetséges fiatalok, a legcsekélyebb önbizalom nélkül. Úgy érzik, hogy valójában nem játszanak jól, és állandóan rettegnek, hogy erre majd mások is rá fognak jönni. Ez a “leplezendő titok” a boldogtalanság forrása. A kritikusok is sok kárt okoznak, de ezt mi magunk provokáljuk ki! Úgy kellene kimenni a színpadra, hogy sugározzon belőlünk: nagyszerű élvezetünk lesz – nekünk is, a közönségnek is –, hiszen muzsikálni fogunk! Az a baj, hogy arra tanítanak bennünket, hogy mi legyünk jók, a mi teljesítményünktől legyen elragadtatva a közönség, és nem arra, hogy a komponistát, a zenét szolgáljuk. 

 – De hát ennek természetesnek kellene lennie! Persze, hogy egy muzsikus a zenét szolgálja… Hogyan romlott el ez ennyire? 

 – A dolog többek között az állandóan jelen lévő versenyszellem számlájára írható. Mindig jobbnak kell lenni, mint mások. Nézze csak meg a kisgyerekek arcát, amikor játszanak a hangszerükön! Milyen szigorú a tekintetük! 

 – Valóban, a kurzuson is felhívta az egyik gyerek figyelmét arra, hogy milyen szigorú képet vág. A gyerek elmosolyodott, és rögtön máshogy szólt a hegedű. 

 – A gyerekek természetesen nem törekszenek tudatosan arra, hogy szigorú, feszült legyen az arckifejezésük. De hát ezt látják, ezt tanulják meg, ilyen a kultúránk. Annyi metódus van a világon, és minden tanár esküszik a sajátjára. Képesek háborúba menni egy-egy apróbb részletkérdés miatt is. Én nagyon szerencsésnek érzem magam. Hálás vagyok a sorsnak, hogy azt taníthatom, amit tanítok, hogy rájöttem, megéreztem, mivel lehet könnyebbé tenni a játékot, és ezt továbbadhatom másoknak. Tudom, hogy abban a pillanatban, amikor eltelnék magammal, hogy én milyen zseniális vagyok, a dolog azonnal visszaütne. A tehetség egy adomány, amit csak azért kapunk, hogy kiadjuk magunkból, hogy továbbadjuk. Ha az ember nem adja tovább a tehetséget, akkor az megpenészedik. Közhely, hogy a tehetséget ápolni kell, és hogy ez az adomány egyben óriási felelősség. De ha ápoljuk, és továbbadjuk, akkor nagyon sokat visszakapunk! Nekem ez ad életet. Áramlik az energia oda és vissza. Azt azonban hangsúlyoznom kell, hogy nagyon sok gyakorlat szükséges ehhez: testi, lelki, szellemi gyakorlat, amelyek egy egységes rendszert alkotnak, nem lehet őket szétválasztani. A lámpalázat sem lehet elválasztani a fizikai feszültségtől, és attól, hogy hogyan viszonyulunk a színpadhoz. Ha úgy lépünk a közönség elé, hogy azt várjuk, hogy bíráljanak bennünket, akkor ők bírálni fognak. Ha adni szeretnénk nekik valamit, akkor ők elfogadják azt. Gyakran emlegetem a tanítványaimnak az artistákat: a nyakukat kitörhetnék a nehéz mutatványokban, mégis úgy jönnek ki a porondra, hogy látszik rajtuk a hit és a lelkesedés: nagyszerű lesz a produkciójuk! Mindent alaposan begyakoroltak, így azt is tudják, hogy biztonságban vannak. 

 – A könyvében azt írja, hogy amikor a gyerekek vizsgáznak, akkor is azzal a szándékkal kell játszaniuk, hogy a tanároknak élvezetet okozzanak a muzsikával… 

 – A vizsgáztatás szörnyen fárasztó dolog. Fontos, hogy a tanároknak örömöt okozzon, amit hallanak. Ha a gyerek szenvedésként, tortúraként fogja fel a vizsgát, akkor a tanár számára is az lesz. Azt tanítom a növendékeimnek, hogy mikor kiállnak a pódiumra vagy a vizsgabizottság elé, már tudniuk kell, mit és hogyan fognak játszani, hiszen annyit gyakorolták! Nem gondolhatnak úgy a leendő produkciójukra, hogy vagy sikerül, vagy nem. Nem megpróbálni kell, hanem megcsinálni, és persze legfőképpen: muzsikálni!