A csodák a tehetségben rejlenek

„Az énektanítás: felelősség…”

Sólyom-Nagy Sándor* negyven évvel ezelőtt lépett először az Operaház színpadára a Rigoletto Ceprano grófjaként. Repertoárját nyolcvanöt szerep fémjelzi kétezer operai fellépéssel, számos oratórium szólistája volt, több dalestet adott. Itthon s Európa opera színpadain emlékezetes sikerei: Rigoletto, Amonasro, Scarpia, Jago, Falstaff, Hans Sachs… Ma is aktív énekes. Pogány Imola dr. a Zeneművészeti Egyetem docense, disszertációját az énekművészek kíséretéből írta.
Mátai Györgyi interjúja.

Sólyom-Nagy Sándor és Pogány Imola „hangjegyes” házaspár, amint a jó kedélyéről is ismert baritonista fogalmazza: összemuzsikálták egymást. Kezdetben a zongoraművész Imola segített az énekesnek, tizennyolc éve már együtt is dolgoznak a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem ének tanszakán. Sólyom-Nagy Sándor énekmester, Pogány Imola korrepetitor. Ez a nagyon leegyszerűsített képlet takarja tanári tevékenységüket. Beszélgetésünk is ezt firtatja: az énektanítás mestersége a mesterek szemével.
M.Gy.: Hogyan lesz gyakorló énekesből, gyakorló pedagógus?
S.N.S. Soha nem akartam tanítani. Kezdetben nem értettem, mi vonzza művésztársaimat a pedagógusi pálya felé. Lelkes fiatalként egy ízben Réti Józseffel és Bende Zsolttal együtt koncerteztem, akik az idő tájt már aktív énektanárok voltak. Ma már kissé szégyenkezem is akkor mondott szavaimon, mi szerint nagyon csodálkoztam rajtuk, hogy felelősséggel vállalják a tanítást. „Én bizony nem hülyítenék senkit…” – szaladt ki fehérasztalos vélekedésem. Ma már saját tapasztalásból mondhatom, hogy a tehetségnek igenis vannak fokozatai… s hogy a legfőbb felelősség, maga az adottság…, de hogy ki az aki kiválasztódik, az a választók felelőssége. Bár attól kezdve, hogy a növendék a választott útra lép, a maga érdeke tehetségének kibontása. A tanár segíti a tudás megszerzésében, de hogy mennyit sajátít el belőle, rajta múlik. Egyik egészen kiváló képességű növendékünk mondta nem régiben, tisztában van vele mennyit kell dolgoznia ahhoz, hogy beteljesítse az isteni adományt. „Az Úristen olyan tehetséget adott, amivel boldoggá tehetem az Embereket…”
Amikor ilyen szavakat hallok és visszaigazolva látom munkám eredményét, egyáltalában nem bánom, hogy a véletlen kínálta tálcán a pedagógusi pályát. Mesternőm, Kutrucz Éva betegsége idején, az ő helyettesítésével, 1986-ban kezdtem tanítani, akkor bizonyos értelemben felelősség nélkül próbálhattam ki képességeimet, vonzódásomat és íme, ma már nem tudom elképzelni életemet tanítás nélkül…
M.Gy.: Imola, Ön zongoraművésznek készült. Igazán tehetséges tizenévesként hallottam-láttam először, Mozart egyik zongoraversenyét interpretálta. Aztán egy időre szem elől tévesztettem, már két ikerfiú édesanyjaként találkoztunk újra. Meglepett, hogy nem a művészi szóló pályát választotta, hanem megpróbálta magát másként „hasznosítani”. A Zeneakadémián a minden tanszéken nélkülözhetetlen korrepetítor-kisérő feladatra vállalkozott. Önbizalom hiánya, vagy más indikálta döntését?
P.I.: Aki a zeneművészet bármely ágában mutat tehetséget, a tanulás mellett fel kell mérje képességeit, lehetőségeit. Magam is ezt tettem és tudomásul vettem, hogy ezen a területen a kortársaim sokkal többet tudnak. Kezdő korrepetitorként hangszeresek mellett dolgoztam, de mindig vonzott az emberi hang, az éneklés csodája. Nálam is a véletlen határozta meg, hogy az énekesek közelébe kerültem. Forrai Miklós tanár úr mellett dolgozó kolléganőm szülni ment és felkértek helyettesítésére. Forrai tanár úrtól hihetetlenül sokat tanultam a hat év alatt az énekhangok, a képzés, és a növendéki bánásmód kérdésében. Ennek immáron harminc éve. Ezalatt alaposan megismertem a dal, az opera, az oratórium, a vokális zene repertoárját.
M.Gy.: Azt mondják, hogy a korrepetitorok amolyan szürke eminenciások. Magam ezzel erősen vitatkoznék. A mesterek a lehetőségek szerint, megfelelő időt fordítanak a növendékekre, de nagyon sok minden hárul a betanító-kísérő tanárra. Talán sokuk nem is gondolja végig , mi mindent „nyerhetnek” egy jó korrepetitortól…
P.I.: A tanítványok kétségtelenül segítségre szorulnak. Különösen az énekesek, akik felnőtt korban ismerkednek meg közelebbről a zenével. Általában nem jellemző, hogy korábban komolyabban foglalkoztak volna zenetanulással, így alapismereteik is hiányosak. Sokszor egészen alapvető dolgokban szorulnak segítségre. Viszonylag rövid idő alatt sok mindent kell elsajátítaniok. Ha nem képesek rá, hogy a legnagyobb szorgalommal ismerkedjenek (a népdaltól a preklasszikusokon át napjainkig) a vokális zene világával, hiába a tehetség, a gyönyörű hang – ez nem elegendő az énekesi pályához.
S.N.S.: Elnézést, hogy közbeszólók… Soha nem tagadtam, hogy amikor tizennyolc évesen, a Zeneakadémiára felkerültem, még kottát olvasni sem tudtam. Gondolhatja mennyi pótolni valóm volt. Éjjel-nappal csak a zenére koncentráltam.
M.Gy.: Nem véletlen, hogy ma azt vallja: a zenetanulást a betűvetéssel együtt kell kezdeni. Talán, ha nem kap gellert a Kodály-módszer az iskolai oktatásban, ha több időt fordítanának a művészetekre, hiszem az énekes jelölteknek is könnyebb dolguk lenne, többet foglalkozhatnának a mesterséggel és nem - alapokkal kínlódva - nehezítenék önmaguk és a tanárok életét.
S.N.S.: Természetesen az énektanítás nem pusztán a technikára korlátozódik. Ez sokkal összetettebb, bonyolultabb feladat. Talán nagyképűségnek hangzik, de az énekesek nem hétköznapi emberek. S aki becsülettel végigjárta a szamárlétrát, s ezen a pályán elért valamit, kötelessége a tudását tovább adni. Az átadásban benne van az is, hogy növendékeit – szépségei mellett – megismertesse a pálya buktatóival, árnyoldalaival: azt, hogy sérülékenységgel, a lelki problémákkal, miképp kell és lehet kilábalni egy-egy leküzdhetetlennek látszó bajból… Énekesekkel foglalkozni nem egyszerű feladat. Másfajta hozzáállást követel, mint a hangszeresek tanítása. Azoknak van „kézzel fogható” segítségük, a hangszer. Az énekesek hangszere két izom szál, amit saját maguk nem is láthatnak. Talán ezért is annyira érzékenyek. A légzéstechnika, a skálázás a fejlődést segíti elő, de nem mondhatom azt, hogyan tartsa a hangszalagját… Nekem kell meghallani, mi az, ami a növendéknek nehéz. Milyen irányba kell haladnom a képzéssel: fölfelé kell nyújtanom a hangot, vagy éppen alul stabilizálni. Olyan instrukciókat kell adnom, ami tapasztalásomból fakad.
P.I.: Nagyon óvatosan kell közeledni a gyerekekhez, diplomatikusan, megfelelő pszichológiai érzékkel. Mindegyik más-más lelkialkat. Van, aki hiperérzékeny, van, aki viszont lusta, szinte „rugdosni” kell. Kezdetben fogalmuk sincs, mit vállalnak. Negyvenöt énektanszakos hallgató van és talán öt tudja, mi az énektanulás. Aki nem tesz meg mindent fejlődése érdekében, az elveszítheti a tanár érdeklődését is és lehet, nem lesz fontos meddig jut el.
M.Gy.: Az énektanulás hármas kapcsolódó rendszerben, különleges bizalmi viszonyon alapul. Bizalom a mester, a korrepetitor iránt és viszont. Gondolom nincs helye a bizalmaskodásnak, de helye van az egymás iránti tiszteletnek…
S.N.S.: Ez így igaz. A tanár testi-lelki fegyelmezettsége elengedhetetlen viselkedési forma. Nem vihetem be a tanterembe saját gondjaimat. Mondok egy példát. Az egyik nap reggel 9-től, délután 3-ig tanítottam. Arra sem maradt idő, hogy a büfében vásárolt pogácsából törjek, vagy az ásványvizet megigyam! A növendékek éneklése alatt mégsem tehettem…. Szemükkel kísérik a tanár minden rezdülését. Ha nem vagy jelen testben-lélekben egyaránt, hiteltelenné válsz. Nem azt kívánom, hogy példakép legyek, hanem hogy minél több szeretetet kapjanak tőlem. S ha egy művet úgy szólaltatnak meg, ahogyan magam-magunk is elképzeljük, az a legnagyobb ajándék.
P.I.: A legutóbbi órán egy nagyon tehetséges fiatal lány, Kodály Barcsay című dalát énekelte. Amikor befejezte, szinte percekig csönd volt. Döbbenetes élményt nyújtott. Én kimentem a teremből, mert elsírtam magam, Sanyi pedig nem tudott megszólalni…
S.N.S: Ezekért a percekért érdemes élni, amikor a tehetség … szinte perzsel. Amikor érzékeljük, hogy a növendék jól „rabolt” a tudásunkból. … Ez a tanításban a legszebb. A skálázás annyit jelent, mint a sportolónak a bemelegítő-edzés. De a nagy ugrást mindenkinek magának kell végrehajtania. A csodák a tehetségben rejlenek. …
M.Gy.: Hogyan kezdődik egy foglalkozás?
S.N.S.: Az említett bemelegítő gyakorlatokkal, technikai felkészítéssel, hibák javításával. A hogyan, az minden tanár saját „titka”. Előre elhatározott módszer ugyan van, de mindenkinél másképpen kell alkalmazni. A tehetségesebbje hamar elsajátítja a kezdő fázist, beénekelve jön az órára, így több idő jut az érdemi munkára, amikor egy-egy mű megszólaltatásán keresztül mérjük le az előrehaladást, a művészi előadás érettségét. A művek betanulásában a korrepetitor tanár segítsége elengedhetetlen. Imola foglalkozik a növendékeimmel. Nagyon szigorú, ritkán hallani tőle dicsérő szót. Kőkeményen megmondja a véleményét. Én inkább a sérülékeny lelküket óva, szelídebb vagyok, sokszor egy kicsit nagypapásan feddem, vagy dicsérem meg őket.
P.I.: Előre tisztázom mindenkivel az elvárásaimat. A hang-, ritmus-, szöveg hibákat nem tűröm. A növendékek kottái tele vannak lábjegyzetekkel és képességeik ismeretében megkövetelem a lehető legoptimálisabb előadásmódot. Az más kérdés, ha valaki nem képes a mű előadására, mert túl nagy benne a feszültség, a túlzott akarás. A lustaságot azonban nem viselem el. Olykor bizony hangosabb vagyok. Nem egyszer mondtam: nem ellenetek, értetek haragszom. Egykor Rados Ferenc növendéke voltam, aki igencsak híres volt szigoráról. Órái után gyakran mentem sírva haza. Megtanultam, hogy a művészetben a reprodukálás nagyon nagy fegyelmet követel. Sokszor önmagunk legyőzését, sok-sok munkát és stílusismeretet. Sajnos tapasztalom manapság, erről sokan megfeledkeznek.
S.N.S.: A növendékek nagyon szeretik Imolát. Bizonyára igazságossága, következetessége is kiváltja tiszteletüket, ha olykor élesebben is fogalmaz. De a szeretet kölcsönös…
M.Gy.: Szeretném, ha visszatérnénk a stílusismeretre. Miért rosszak a tapasztalatai?
P.I.: Kezdem a legszomorúbbal: nem hallgatnak elég zenét a növendékek. Ma, amikor sok lehetőség van a zene megközelítésére, CD, video, stb. szinte minden szabad percüket a művek megismerésére kellene fordítaniok. A zenét hallgatva lehet a kottát jól olvasni és életre kelteni, több oldalról megismerni. Ez a titka a saját elképzelés kialakításának. Aki nem ezt teszi, annak a tanár hiába magyaráz…
S.N.S.: Már tanulmányaim kezdetén, egyre intenzívebben igényeltem a különféle művészeti ágak megismerését. Valósággal szívtam magamba az élményeket. Egyre jobban vágytam színházba, koncertre, és természetesen operába. Tudatossá vált bennem, hogy meg kell ismernem a légkört, amelyben élnem kell. És az Isten megadta, hogy a szó szoros értelmében mindennapi kenyeremmé vált a színházi munka. Tanulmányaimban már ekkor sürgető és kezdeményező voltam tanáraimnál, percig nem hagyott nyugton a megtanulandó munka.
P.I.: Ne a tanárnak kelljen könyörögnie, hogy mit hozzon, a növendék, mivel foglalkozzunk. Akarjanak a legnehezebb szerepekkel is „megküzdeni”, de ne ők döntsenek abban, hogy mit énekelhetnek és mit nem. Ez egy szakma, amelynek megvannak az alapjai, és a fokozatosság érdekében módszeresen kell haladni.
S.N.S.: Első tanárom Maleczky Oszkár volt, akitől sok mindent megtanultam. Többek között viselkedést, zenei és színházi kultúrát. Tőle hallottam először, hogy az operaéneklés alapja a dal. Egy dalt jól elénekelni, a legnehezebb feladat. És mennyire igaza volt! Az apró remekművek megismerése később nagy segítséget jelentett az operaszínpadon is. Több száz dal került a repertoáromra s ennek szükségességét próbálom megértetni növendékeimmel. Az a gondolat, amelyet az elején említettem, hogy a tehetségnek több fokozata van, a tanítás során egyértelművé tette számomra a lényeget: mindenkit fel lehet hozni egy bizonyos szintre. Sajnálatosan kevés az igazi, sistergős tehetség és az is csak később derül ki, mire elég, amit elsajátított. Természetesen mindenki úgy indul, hogy meghódítja a világot, előbb-utóbb szembe kell néznie a realitásokkal… Egy énekkari művésznek is kiválóan képzettnek kell lennie. Ott van például Bayreuth, ahol huszonkét évig énekeltem, bőséges tapasztalatokat szereztem az igényességről: az énekkari művészek egy része, saját színházában, magánénekes.
M.Gy.: Milyen módon segítenek növendékeiknek eligazodni a szerepek sokaságában, egy-egy figura kialakításában?
S.N.S.: Példaképem a tanításban egykori mesterem, Kutrucz Éva. Egészen kíváló pedagógus volt, kivételes zenei intelligenciával. Minden műről, mindent tudott és igyekezett azt növendékeinek minden oldalról megvilágítani. Egy szerep tanulásához úgy fogtunk hozzá, hogy elsőként elmagyarázta a figura viselkedésének mozgatórugóit, majd megismertetett az adott szerep teljességével, s kiegészítésül könyveket adott a kezembe. Én is megpróbálom követni a módszerét, ha érzem az igényt a másik fél részéről. Színpadi tapasztalattal egészítem ki pedagógusi munkámat, hiszen a gyakorlati tudás, nagy előny.
M.Gy.: Az az érzésem, hogy a növendékek manapság kevésbé tartják fontosnak a tanárok véleményét. Mintha – megy az magától is alapon –, kissé félvállról vennék a tanulást.
P.I.: Már említettem, hogy szeretnek válogatni a feladatokban, nem mindig követik az útmutatásokat. De válogatnak a tanárokban is, ha valami nem tetszik, szaladnak a másikhoz… Pedig „csodatanár” nincs, alapvetően minden RAJTUK múlik. Természetesen ezt sem lehet általánosítani, mindig voltak és lesznek igazi tehetségek, igazi kivételek, akik mindent megtesznek a csúcs eléréséért.
S.N.S.: Csak az egymás iránti bizalom vezet célhoz. Persze erőltetni senkit sem érdemes. Inkább azt hiányolom, hogy sokan úgy gondolják, a diploma után már nincs szükség tanárra. Több növendékemet bocsátottam jól felkészítetten az útra, aztán az évek folyamán észrevettem, hogy kontroll nélkül, a tudásuk megkopott. Én még a mai napig is tartanám a kapcsolatot Kutrucz Évával, ha élne. Gyakran mentem hozzá segítségért egy-egy nehezebb feladatnál, vagy konzultálni új szerep elvállalása előtt. Minden énekesnek szüksége van valakire, akiben teljesen megbízik, aki „kívülről” hallja és megfelelő instrukciókat adhat. Nem tagadom, beismerve hiányosságaimat, mindig büszkén mutogattam azt amit tudok, de ez nem jelentette azt, hogy az igényességből jottányit is engedtem volna. Mindenkinek lehet rossz napja, de akkor kell a legkeményebben odafigyelnie, hogy viszonylag keveset sérüljön a produkció…
M.Gy.: Mennyi időt fordíthatnak egy-egy növendékre?
P.I.: Kétszer egy héten foglalkozik az énektanár a növendékekkel és kétszer a korrepetitor. Ennyi jut és úgy érzem ez kevés. Az énekesek öt, illetve hat év alatt végeznek, ezen belül két év az operatanszak. Ezzel együtt megszerezhetik a művésztanári diplomát.
M.Gy.: Három gyermekük van. Az idősebbek, a két fiú ikrek. Péter az informatikával jegyezte el magát, Máté viszont az édesapa pályáját választotta hivatásául. Jelenleg az erfurti színháznál van, de úgy emlékszem a papa nem nagyon örült az énekesi pályának.
S.N.S.: Talán mert őszintén féltettem-féltem a pálya nehézségeitől. Soha nem foglalkoztam vele, mert ő nem igényelte. Próbáltam lebeszélni, de ő elhárított minden atyai „szónoklatot” . Mit tehettem, csak arról igyekeztem meggyőzni, hogy a tehetség kötelez. Ma minden nehézség nélkül megáll a lábán. Erfurtban van a bázis színháza, de énekelt Franciaországban Guglielmot a Cosi fan tutte-ban, az év végén az Operaház három Varázsfuvola előadásra hívta meg Papageno szerepére…Segítségünk nélkül, következetesen járja a maga útját.
M.Gy.: És mi volt az édesanya véleménye?
P.I.: Közöltem vele, hogy milyen nehézségekkel kell szembenéznie és megkérdeztem állja-e… Aztán elvittem a felvételire… Andor Éva növendékeként végzett.
M.Gy.: Fanni?
P.I.: Imádja a zenét, csak ne neki kelljen csinálni. Nincs benne olyanfajta exhibicionizmus, mint Matyiban. Márpedig ez a vonás a sikeres művészi pálya egyik alapja. De azért nem él teljesen muzsika nélkül, az iskolai Magnificat Gyerekkarban énekel.

Mátai Györgyi