SOSZTAKOVICS: A széles néprétegek az igazi zenét szeretik

1959. szeptemberében Lengyelországban megtartották a hagyományos „Varsói Ősz” hetét. Ez alkalommal egy lengyel újságíró kérdéseket intézett az ott tartozkodó Dimitrij Sosztakovics szovjet zeneszerzőhöz.

Próbálkoznak-e a Szovjetunióban a dúr-moll szisztémáról való letéréssel? Ha igen, akkor kik azok a zeneszerzők, akik nem dúr-moll rendszerű zenével foglalkoznak? Hogyan értékelik műveiket?

Az orosz népdal, melynek élő erejéből táplálkozik az orosz zenekultúra, általában nem jellemezhető dúr-moll szisztémának. A sokoldalú orosz népzene kitűnik a különböző népi hangnemek gazdagságával, melyek kimeríthetetlen lehetőségeket biztosítanak a zeneszerzői fantáziának, újabb és újabb eszközök kialakítását teszik lehetővé az általánosan ismert harmonikus gondolkodásban. Már Glinka használta hallhatatlan műveiben ezeket a népi hangnemeket. Még tovább mentek ezen az úton Rimszkij-Korszakov, Muszorgszkij, Szkrjabin, akik nagy hatással voltak a maguk sajátos harmonikus nyelvével a nyugat-európai zeneszerzőkre, többek között a francia impresszionistákra.

Nem kevésbé gazdag a Szovjetunió más népeinek népi zene kultúrája. Így a szovjet zeneszerzőknek nincs szükségük kísérletezni atonális zenével, mert előttük nemcsak az orosz népzene gazdagsága áll, hanem majdnem teljesen kiaknázatlan a baráti köztársaságok népzenéje is. Sok zeneszerző különböző pentatóniákat használ fel műveiben, melyek a tatárok és néhány más nemzetiség zenéjére jellemzőek, mások a sajátos grúz, azerbajdzsán, vagy tadzsik zenéhez fordulnak. Mindez nagyon messze van a nyugat-európai zene dúr-moll rendszerétől és zeneszerzőink sok alkotásának ad frissességet. Elég, ha olyan mestereket említünk meg, mint pl.: Prokofjev, Hacsaturján, Szviridov, Kara Karajev, hogy megértsük: a zeneszerző alkotó viszonya a folklórhoz mennyire gazdagítja tehetségét, miként segít a világos egyéniség kialakításában. Szembetűnően látható ez a fiatal, tehetséges zeneszerző nemzedéknél, melynek tagjai sajátos, érdekes műveket alkotnak.

Igaz, a 20-as évek elején, vagy negyven évvel ezelőtt, a mi zeneszerzőink szintén foglalkoztak különböző elvont kísérletekkel; de ezek terméketlenségéről, a reális talajtól való elszakadásáról meglehetősen gyorsan meggyőződtek, és véleményem szerint megtalálták tehetségük kibontakozásának egyetlen lehetséges útját: a mély tartalommal rendelkező stílusban különböző és széles néprétegek számára érthető zenéhez vezető utat.

A mi zeneszerzőinket nem a formális technikai kísérletezés alapján értékelik, nem aszerint, hogy a tonális zene kereteiből kilépnek vagy nem lépnek ki, hanem aszerint, hogy jó, azaz tartalmas művészileg magasrendű zenét írnak-e.

Van-e értelme az Ön véleménye szerint a dodekafon zenének? Van-e annak jövője?

Határozottan meg vagyok győződve arról, hogy a zene éppen úgy, mint az emberi tevékenység bármelyik más területe, feltétlenül igényli az új utak keresését. De nekem úgy tűnik, hogy tévednek azok, akik ezt az új utat a dodekafon zenében keresik. Szűk dogmatizmus ez a mesterségesen szűz rendszer, mely szegényíti a zeneszerző elképzeléseit és megszünteti egyéniségét. Nem véletlen, hogy Schönberg dodekafon rendszerű zenei alkotásában nincs egyetlenegy olyan mű sem, mely széleskörű elismerést kapott volna. Ugyanezt lehet mondani az ő követőjéről Webernről. A fesztivál megnyitásán mi Webern különböző műveit hallottuk, melyeket 50 éppel ezelőtt (1910-ben) írt. Ezek sokkal jobb benyomást keltenek, mint későbbi opusai. Úgy hiszem, hogy ez a dodekafon dogma szegényítő hatásának eredménye. Szeretném aláhúzni, hogy a dodekafon zene kifejező lehetőségei rendkívül korlátoltak. A legjobb esetben csupán a letörtséget, a pusztulást vagy a halál szörnyűségét képes kifejezni, azaz olyan hangulatokat, melyek ellentétesek a normális ember lelkületétől, még inkább az új szocialista társadalom emberétől.

A dodekafon zene hívei maguk is elismerik saját zenéjük ürességét. Schönberg egyik közeli híve Theodor Adorno kijelentette: „a művészet új esztétikájában az egyedüllét szörnyűsége válik kánonná”.

Ez az új esztétika - melyet a régi világ szül, mindenképpen a múltba tér vissza. Olyan emberek alkották, akik félnek a mától és nem hisznek a Jövőben, nem látnak maguk előtt nagy és világos perspektívákat.

Éppen ezért aggaszt engem, hogy egyes lengyel zeneszerzők, különösen az ifjúság, hozzáragadnak a dodekafon zene idézőjelbe tett felfedezéséhez, és abban látják a zeneművészet jövőjét. Őszintén szeretnénk őket megóvni ettől a szenvedélytől és tanácsolni, hogy figyelmesen és mélyen viszonyuljanak a lengyel zene nemzeti tradícióhoz, a nagy lengyel klasszikusok Chopin és Szimanovszky tradícióihoz.

A dodekafon zenének nem, hogy jövője, de jelenje sincsen. Ez csak „divat”, mely elmúlik. Különböző „újabb” folyamatai, mint pl.: a puntializmus, szintén kívül lépnek a zene keretein. Jellemző, hogy még a legtapasztaltabb zenészek is, mint pl. a fesztiválon fellépő belga zongoraművésznő, Marseille Merchenne és olasz fuvolás Severinó Gacellóni, akik régen és sokat gyakorolják a hasonló opusok előadását, képtelenek voltak a puntialisták alkotásait megjegyezni és azt kívülről játszani. Az a tény, hogy a mű még a hivatásos zenészek tudatában sem marad meg, bebizonyítja ezen irányzat teljes lehetetlenségét. Hiszen az ember abban különbözik az állattól, hogy képes logikusan gondolkodni és gondolatait rendezni. Azt, amit a fesztiválon a Nyugat „avantgardizmusa”-ként mutattak be, ellentétben áll az emberi természetnek a magasrendű művészettel szemben felállított követelményeivel.

Mi a véleménye a „konkrét” és az elektromos zenéről?

Ilyen zenét én nem ismerek. Az, amit a fesztiválon Perr Schäffer bemutatott, nem áll a zenével semmiféle kapcsolatban. Ezek közül néhány zajhatást már régen felhasználtak a filmgyártásnál, a rádió-daraboknál és a színházaknál. Nézetem szerint abszurdum az embereket arra kényszeríteni, hogy elmenjenek egy koncertterembe, ahol kizárólag értelmetlen, kellemetlen hangzavart hallgathatnak.

Ha Ön teljesen elutasítja az ilyen jellegű műveket, akkor mivel magyarázza azokat?

Úgy gondolom, erre a kérdésre már válaszoltam. Folytathatom azonban.

Meg vagyok győződve arról, hogy azé az igazi zenéé a jelen és jövő, melynek társadalmi tartalma, humanizmusa van, azé a művészeté, mely egyesíti az embereket, a tömegekhez fordul és nem az esztétikus specialisták kis csoportjához. Azé a művészeté, mely az emberek lelkét a szépre neveli, esztétikai érzéküket fejleszti. Erre képtelen a dodekafon zene, úgyszintén a puntialisták hangkombinációi, az elektronikusok és konkretisták alkotásai, melyek önmagukban csinálnak zajt és reklámot, s meg vagyok arról győződve, hogy sohasem sikerült saját produkcióikat a hallgatóság jelentősebb társadalmi rétegének érdeklődési körében megértetni. Mindezek az irányzatok rövidesen eltemetődnek. Mint ahogy annak idején a futurizmus, melynek holttestét napjaink absztrakcionistái igyekeznek félévszázados múltból életre kelteni.

Tetszett-e Önnek zongora koncertje előadása? Nagyon hálás vagyok, hogy e korábbi művem szerepelt a fesztivál programján. A koncertet jóindulattal adták elő, azonban nekem úgy tűnik, kissé nehézkesen, holott e művet én könnyedebbnek írtam.

Hasznosnak tartja-e a „NYUGAT ÉS KELET” ilyen találkozását, mint amilyen ez a fesztivál? Milyen elvi változtatásokat eszközölt volna a fesztivál programjában?

A jelenlegi fesztivál programjában jelentős elhajlás figyelhető meg a nyugati „experimentalisták” és a dodekafon zene hívei felé. Ugyanakkor a haladó zeneszerzők alkotásait messze nem legjobb műveik képviselték. Így nem kaptunk valódi képet a ma zenéjéről. Úgy gondolom, hogy az USA mai zenéjét inkább képviseli Karper Samuel vagy George Gershwin zenéje, mint Edgar Valez hanggyakorlatai. Teljesen kimaradt Kína, Korea, Japán, Bulgária és a skandináv országok zenéje. Ugyanakkor több művét mutatták be Peer Buleznak, Edgar Valeznek és más experimentalistának, kik a zene esztétikus alapjait részben rombolják. Igen keveset mutattak be a szocialista Lengyelország mai zenéjéből. Nagyon sajnálom, hogy nem hallottuk pl. olyan kiváló zeneszerző műveit, mint V. Rutoszlavszkij. A lengyel ifjúság alkotásait egyoldalúan mutatták be - azok a művek hangzottak el, melyek a nyugati puntializmus és dodekafónia utánzását jelentik. Szomorúan vettem észre, hogy ezt a divatot igyekszenek követni a lengyel zene egyes mesterei is, mint pl. Moleszlav Sakbeleszkij. A „Varsói Ősz” idei fesztiváljának programja nem mutat valóságos képet a zenevilág erőviszonyairól. A koncertlátogatóban az a kép alakul ki, hogy a világon csak dodekafon zenét alkotnak, a valóságban azonban ez egészen másképp áll. A hallgatóság ma éppen úgy, mint korábban, az igazi zenét - legyen az klasszikus, vagy mai - szereti. Szeretném azt kívánni, hogy a „Varsói Ősz” jövő évi hangversenyein olyan szimfóniák, dalok, kantáták és más műfajú alkotások szerepeljenek, amelyek az olyan egyszerű emberek gondolatait és érzéseit fejezik ki, akik békés alkotó életet élnek, barátságra és együttműködésre törekednek. Így válna a fesztivál, a különböző országok zeneszerzőinek találkozása, hasznosabbá, termékenyebbé.