Horváth Anikó

CSEMBALÓZNI JÓ! / III.

A Csizmadia Angelikával és Schön Károlyné Tódy Ilona Évával a csembaló-tanításról folytatott beszélgetésünk folytatásaként Soltész Anikót, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola tanárát kértem meg, mondja el a középfokú oktatásban szerzett tapasztalatait, egyben tájékoztassa zeneiskolai tanár-kollégáit, milyen lehetőségek, utak nyílhatnak növendékeik előtt.

– Nyolcadik éve tanítok csembalót és barokk kamarazenét a Konziban. A kezdeti heti pár órás, inkább fakultációként kezelt tárgy mára egy sokoldalú, több funkciót betöltő tanszakká fejlődött. A hangszer „csodabogár” vagy „múzeumi” jellege hála Istennek eltűnik lassan, és végre a szükséges és normális módon illeszkedik nemcsak a tananyagba, hanem a diákok és a tanárok gondolkodásába is. Az izoláltan működő régi zene fellegvárak ideje Nyugat-Európában is lecsengőben van. A legjobb példa F. Brüggen, N. Harnoncourt, T. Koopman, akik szinte missziószerűen egyre többet dolgoznak modern zenekarokkal. A célom, hogy sokoldalú, változatos formában és szerepekben nyerjen elfogadottságot a csembaló és a hozzátartozó hihetetlenül gazdag szóló és kamarazene repertoár.

– Hány órában tanítasz, és milyen csoportosításban?

– A tanszak összetétele félévenként változik. Ez rengeteg munkával jár, viszont kreativitásra, „naprakészségre” ösztönöz. 23 órám van egy héten, ebben a hangszerek hangolására, karbantartására szánt heti egy óra is benne van. Jelenleg négy főtárgyasom van. Nagy örömömre egyre nagyobb az érdeklődés a kamarazene és a continuo-játék iránt. Ez utóbbi egyelőre fakultáció keretében tanítható. Egyébként nem csak billentyűsök vehetik fel fakultációként a csembalót - volt már fuvola, oboa, hegedű, cselló főtárgyas tanítványom, ők egyúttal a kamarazenét is gazdagították tanszakon belül. Nagy előrelépésnek érzem, hogy 3. éve a zongoristák fél évig kötelező csembaló-oktatásban részesülnek. Kölcsönösen hasznos a zeneakadémisták hospitálása és gyakorló tanítása – a fiatalok egymást is inspirálják egészséges kritikával, finom odafigyeléssel.

– Kiket érdekel elsősorban a csembaló?

– Ez a korosztály nagyon fogékony, az érdeklődés szinte mindenkiben felkelthető. A kérdés inkább az, kik választják a csembalót főtárgyuknak.

A már ebben a korban is uralkodó versenyszellem az értelmes, muzikális, de fizikailag-lelkileg nem igazán zongorista pályára termett diákokat fordítja a hangszer és irodalma felé. Itt általában megtalálják a nekik megfelelő kifejező-eszközt és repertoárt, itt sikerélményük van, boldogan derítik fel a stílusok sokféleségét, különbözőségeit, amely – valljuk be – nem jellemző a fiatal muzsikusok többségére. Ez pedig a nyugati országokban már a zenekari muzsikusok számára is elvárás.
A magyar zenetanítás nagy hiányosságának tartom ezt, és itt nagy szerepét látnám a zeneiskolákkal való együttműködésnek. Jó lenne, ha a gyerekek nem azonos kottaolvasási elvek alapján játszanák több száz év és számos nemzet zenéjét.

– Mi lenne az első lépés?

– Igen fontos lenne, hogy már a zeneiskolákban is kizárólag Urtext kottákat használjanak (ez persze anyagi kérdés is – én a saját kottatáramból tanítok, és ez nem egyedi eset a Konziban…). A közreadó kötései, jelei, dinamikái, tempóutasításai, ujjazatai megkötik a gyerek kreativitását, beszűkítik gondolkodását, és elveszik a kedvét a kísérletezéstől, többféle lehetőség kipróbálásától (ez a continuo-játékra fokozottan érvényes). A barokkban – az alapvető szabályokon túlmutatva – az egyéni kifejezőeszközök szabadsága, a spontán előadásmód teljesen természetes volt. A konkrét feladatokon és tanulnivalókon túl erre is szeretném nevelni a diákokat. Hasznos lehetne a zeneiskolák kötelező továbbképzéseinek témáit és tartalmát a gyakorlat oldaláról megközelíteni.

– Mi a módszered lényege?

– Igyekszem minden tanítványom és csoportom repertoárját gondosan megtervezni, mindig újragondolni, tudásukat megfontoltan fejleszteni, hisz ezen sok múlhat. Az egyszerű, könnyű, majd fokozatosan nehezedő darabok teremtenek egy jó hangszeres alapot, amire aztán építhetek; a túl gyors haladás néha visszafelé sül el. Az első feladat a bachi utasítás: az éneklő játékmódra törekvés, tehát a csembaló „megszelídítése,” majd a legfőbb barokk ideál, a beszédszerűség megvalósítása. Szinte minden diákom felfedezi az első órákon, milyen igényes munkára ösztönöz, nevel ez a hangszer. A beszédszerűségre, pontos artikulációra való törekvés, a hanghosszakkal való bánásmód, az agogikák, a lélegzés, az értelmezés és kifejezés egyéb eszközei a véget nem érő tanulás részei.

– Mit szólnak a kollégák és a többi hangszeresek?

– Szerencsére nagyon jó az együttműködés, segítik a munkámat. Manapság az értékrendek átrendeződése miatt, az egyre nagyobb kihívásoknak csak sokoldalú, jól képzett, művelt, széleslátókörű, stabil, kreatív zenészek, zenetanárok tudnak megfelelni. A mi fő feladatunk és felelősségünk, ezt itt a Konziban ill. a zeneiskolákban megalapozni. Ezért is rendezünk „Zene +” címmel harmadik évben összművészeti előadásokat, ahol a zene, az irodalom, a történelem, a művészettörténet alkotásait mutatjuk be egymással párhuzamosan — meggyőződésem, hogy ez a jövő!

– Mit gondolsz a tanár személyiségének szerepéről?

– Muzsikus családba születtem, szüleim zenetanárok, számomra szakmailag-emberileg ők jelentik az etalont. A jó tanár szerintem állandóan tanul is, életével, munkájával, lelkiismeretességével, következetességével példát mutat, mindig mérlegeli a szigorúság, a fegyelem vagy az elnézés, a türelem mértékét. Friss élményem a Ton Koopman vezényletével lezajlott három németországi Bach: h-moll mise koncert, és a megelőző próba-időszak (én continuoztam). Koopman a világ egyik vezető muzsikusa, mégis kedves, emberséges, jó hangulatot teremtő, s ugyanakkor igényes, precíz, munkamorálban kérlelhetetlen. Sokan talán úgy vélik, ez a két dolog nem fér össze. Én müncheni tanárnőmtől is igyekeztem a komoly, jól szervezett munkát és a harmonikus légkör-teremtést egyaránt eltanulni, és ezt szeretném hivatásomban is megvalósítani és továbbadni.

– Köszönöm a beszélgetést, kívánok sok erőt és örömet munkád során!