Starker János VIII. Országos Gordonkaverseny<>Fiatal csellisták, tanáraik és zongorakísérőik adtak egymásnak randevút 2004. április 2-3-4-én, Kecskeméten a Zeneművészeti Szakközépiskolák Starker Jánosról elnevezett, VIII. Országos Gordonkaversenyén. A legtöbben Budapestről érkeztek, de képviseltette magát Debrecen, Miskolc, Székesfehérvár, Szombathely és természetesen a vendéglátó hírős város is. A találkozót nemzetközi szinten is sikeres fiatal csellisták koncertje nyitotta: a 2003-as várpalotai Popper Dávid Nemzetközi Gordonkaverseny magyar díjazottjai „hangolták föl” szép sikerrel a közönséget. Az ezt követő elődöntőkben három korcsoport szerint (1-2., 3. és 4-5. évfolyam) mérték össze tudásukat a szakközépiskolások. A zsűri döntése eredményeképp a 34 induló közül 19 jutott tovább a második, döntő fordulóba. Köztük rendkívüli sikerként az öt kecskeméti induló mindegyike. Őket, tanáraikat és szüleiket környékeztük szombat délután a döntő kezdetéig. A mezőny legfiatalabbja, Umenhoffer Erik, aki – lévén még nyolcadikos – előkészítő tagozatos szakközépiskolai növendék. Másodikos kora óta tanul csellózni: Baján kezdte, a Liszt Ferenc Zeneiskolában Bellyeiné Horváth Györgyi tanárnőnél, tavaly ősztől pedig Kecskeméten, Agócs Márta tanárnőnél folytatta. Többször szerepelt már sikerrel – első illetve második helyezettként – országos és nemzetközi versenyeken. A két iskola, a tanárnők jó kapcsolata nem új keletű, Tetézi Boróka is Bajáról került Kecskemétre. Szép sikerekkel dicsekedhet ő is; két éve az első korcsoport győzteseként hagyhatta el ugyanezt a pódiumot. Elődöntőbeli szereplése délelőtt lehetett volna jobb is – mondja. -Elfáradt (nem látszik rajta), de holnap játszik a döntőben, s addig még gyakorolnia kell, kicsit Márta nénivel is dolgozni. A verseny után sem lesz pihenés: április 19-én már Baján szerepel régi zeneiskolája 75. éves születésnapi rendezvénysorozatának nyitókoncertjén. Örül, hogy az összes kecskeméti továbbjutott, számított rá. Erik és Boróka szülei, volt tanárnőjük is itt van, együtt kísérik figyelemmel a versenyt. Boróka édesapja tanult zenét – tíz évig zongorázott -, Erikéknél amatőr zenélés nyomaira bukkanunk. Kérdésünkre, hogyan bírják gyerekeik a hangszertanulással, versenyekkel járó terhelést – egybehangzó a válasz: szeretik, élvezik a játékot. Bár Boróka fájó szívvel mond le egy-egy korizásról, osztálykirándulásról versenyre készülés idején. Jól érzik magukat a szakközépiskolában, végre hasonszőrű, hasonló érdeklődésű társak között. A rengeteg szereplésre tudatosan nevelték őket, előadói készségeiket folyamatosan fejlesztették. Hullámvölgy bárkinél előfordulhat, s bár leküzdése komoly feladat, nem lehetetlen. Távolabbi tervekről nem tudnak nyilatkozni; az érettségi, a továbbtanulás fontos egyelőre. Ám meglehet, külföldön tudják csak tudásukat hasznosítani. Nyolc versenyző vett részt az első korcsoport döntőjében. A választható kötelező számok közül Csajkovszkij Nocturne-je a sláger; Kjui Cantabile-ját egyedül Umenhoffer Erik játssza. Kiemelkedően szép hangot és játékot Falvay Edit, a budapesti „Bartók” tanárának két növendékétől - Nagy Domonkostól és Balázs Istvántól – hallunk; de Erik sem marad el mögöttük, s a Szombathelyen, Pálkövi Antalnál tanuló Stankowsky Endre is felhívja magára a figyelmet. A döntő utáni szakmai beszélgetésen, az iskola éttermében Falvay Edit és tanítványai körül sertepertélünk. A tanárnő elégedett első korcsoportos tanítványai továbbjutásával, döntőbeli szép szereplésével. (Domonkos hangszerének előadás közbeni megcsúszásait azért sajnálja.) Szomorú viszont azért, hogy a második korcsoportban egyetlen budapesti versenyző sem került a döntőbe. Kérdésünkre, miszerint van-e a Kecskemét-bajaihoz – de idekívánkozik Kaposvár, Szeged, Törökszentmiklós és a kecskeméti „Kodály” zeneiskolája is – hasonló kapcsolata alsó fokon tanítókkal, elmondja: szaktanácsadóként évek óta jó kapcsolatokat ápol a budapesti csellótanárokkal. A pályát választó tehetséges fiatalok itthoni elhelyezkedési lehetőségeiről ő is rossz hírekkel szolgál; fél-állást találni is reménytelen idehaza manapság. Más választásuk nem lévén, így a végzett zeneakadémisták, főiskolások rendre külföldön próbálnak szerencsét. Hogy megéri-e mégis e pályát választani, a tehetség kibontakoztatásába a rengeteg időt és energiát belefektetni? Tanítványai előtt nem titok az elhelyezkedés összes nehézsége. Mindezek tudatában, önállóan döntenek, folytatják-e a zenélést. Felhívja még a figyelmet a szülők anyagi áldozatára is – hangszer, kurzusok, versenyek -; ami bizony milliós nagyságrendű. Nagy Domonkos magára haragszik a cselló-csúszások miatt. Édesanyja külön bekarikázta a kipróbált helyet, és mégis… Szülei egyébként gyógyszerészek, nem tanultak zenét, bátyja azonban hatodikos kora óta zongorázik. A budapesti Nádasdy Kálmán Zeneiskolában kezdett csellózni, ahol Belej Ferenc tanár úr figyelt fel tehetségére. Két budapesti szintű győzelem után most indult először országos versenyen. A „konzi” után a Zeneakadémiára szeretne bejutni Perényi Miklós tanár úrhoz. Egy bécsi kurzusán már foglalkozott Domonkossal, s akkor felajánlotta, itthon is meghallgatja néha. Domonkos azonban megelégszik egyelőre a zeneakadémisták óráinak látogatásával. A második korcsoport döntőjében két-két debreceni, illetve kecskeméti versenyző műsorát hallgathatjuk. Szabadon választható darabként ketten is – Kádár Orsolya Debrecenből és Nagy Anna Ágnes Kecskemétről - Saint-Saëns a-moll koncertjének harmadik tételét választják. Az ugyancsak debreceni Toró Szabolcs Popper d-moll Polonaise-ét, Tetézi Boróka Hacsaturján Koncertjének harmadik tételét játssza. A kötelező mű Goens Scherzója. A kisebb versenyzői létszám és az azonos műválasztás révén több alkalmunk lehet felfigyelni egyéni különbségekre. A finoman avagy erőteljesen „megfogott” dallamívekre, a zengő avagy karcos hangra, a kiegyensúlyozottan koncentrált avagy a néhány (a verseny izgalmában nem csodálkoznivaló) indiszponált pillanatot áthidaló játékra. Záborszky Kálmánnal, a Szent István Király Zeneiskola és Zeneművészeti Szakközépiskola igazgatójával a két döntő között beszélgetünk. A hangszerekről kérdezzük, arról, hogy minőségük mennyire befolyásolja a versenyzői produkciót. Természetesen a jó hangszer meghatározó: könnyebb rajta az elképzelést megvalósítani – mondja -; de a tapasztalt tanár, a zsűritag hallja, érzi, hogy az előadásból mi a hangszer szabta adottság, s mi az előadó tudása. Jól megfigyelhetők egyébként a hangszerkészítő iskolák különbségei országonként – állítja -, idehaza például az olasz, német és magyar hangszereket részesítik előnyben – bár Erdélyből is sokan vásárolnak, ám ez utóbbiak hosszú távon még nem bizonyítottak. Legalább annyira meghatározó ugyanakkor a vonó, a húrok minősége. A jövőben a bélhúr reneszánszát jósolja – már Pablo Casals is, két hangszerén is bélhúrokat használt – tudhatjuk meg nem kis csodálkozásunkra. A hazai iskolák között nem érez különbséget, országosan erős és kiegyenlített a színvonal. A harmadik korcsoportból heten játszottak a döntőben: egy-egy miskolci és kecskeméti és öt budapesti csellista; utóbbiak közül hárman a „Bartók”-ból, ketten a „Szent István”-ból. J. S. Bach d-moll szólószvitjének Allemande és Courante tétele a kötelező anyag. Többen választják emellé Elgar Koncertjének egy-egy tételét; itt is elhangzik Saint-Saëns a-moll gordonkaversenyének harmadik tétele, de megismerhetjük ritkábban hallható koncertek: Dohnányi, illetve Barber Gordonkaversenyének első tételét. Csajkovszkij Rokokó variációk c. darabjára leszünk még figyelmesek; úgy tudtuk, ez inkább diplomakoncerteken megszokott választás… Itt, a legidősebbek döntőjében mutatkoznak aztán a legnagyobb karakterbéli különbségek. Hallhatunk nagyon szép („a nagykönyvben is ez van írva”) csellózást (igaz, lámpaláz okozta apró billenéssel); viharos, kócos tehetséget, ugyanolyan határozottsággal (ugyancsak apró torpanással), de sistergően avagy elmélyülten koncentrált játékot (mindenféle torpanás nélkül) és mindezekért cserébe persze vastapsot is a közönség részéről. A két utolsóként versenyző játékát már csak az aulában elhelyezett monitor segítségével követjük – megállapítva újfent, hogy mennyivel igazabb a teremben az élő hangzás, s hogy milyen nehéz dolga lehet a zsűritagoknak másfél napos munkájukkal. A díjkiosztás és gálaműsor előtt Balázs Istvánnal, az első korcsoport „Bartók”-os versenyzőjével tudunk szót váltani. Salgótarjáni roma zenészcsalád sarja, bátyja is a „Bartók”-ban hegedül. Mindenki zenél a családban – hegedűsök, cimbalmosok – egyedül öccse nem hajlandó hangszert a kezébe venni. (Fenn is akadunk rajta, de nincs magyarázat…) Istvánt Ádám Károly tanár úr hallgatta meg fiatalabb korában, az ő biztatására döntött a zenei pálya mellett. Jól tette. A díjkiosztó ünnepségen Csurgay István óva int a messzemenő következtetések levonásától, más versenyen könnyen fordulhat a kocka: ahogy a most hátrébb szorultak előnyösebb oldalukat mutathatják legközelebb, úgy az itt kiemeltek sem lehetnek biztosak a hasonló sikerben. Egy biztos: a gyakorlást, a munkát abbahagyni nem szabad, ha ezen a pályán terveznek. Gratulál a felkészítő tanároknak, és a legnagyobb köszönettel illeti a zongorakísérőket. Későbbi, telefonos beszélgetésünk alkalmával a következő tájékoztatást kaptuk még az elnök úrtól: A zsűritagok az általános nemzetközi gyakorlat szerint külön-külön pontozták az egyes produkciókat. Az elődöntők és a döntők végén aztán – anélkül, hogy bármilyen módon befolyásolták volna egymás ítéletét – egyszerűen összesítették a pontszámokat. Az összesített eredmény természetesen egyikük véleményével sem volt azonos, mégis, az utólagos megbeszélésen kiderült: nagyjából mindenki egyetértésével találkozik; csak részletkérdések megítélésében akadtak apró eltérések. A különböző díjak odaítélése pedig ezek után, megbeszélés és egyeztetés alapján történt. A záróhangversenyen az egyes korcsoportok győzteseit hallhattuk <>Pajor
Éva
<>
|