Dr. Szabó Helga:

Az énektanárképzés helyzetéről

 (A további előadások, hozzászólások az 1995. június 16-i konferencián hangzottak el )

    A rendszerváltozás, illetve a rendszerváltozások reformtervezetei nagy erővel mozdították ki iskolarendszerünket az évtizedek alatt megkövesedett útjáról. Az intézkedések a szabadság kapuját tárják szélesre. Különböző igazgatású iskolák működnek. Bennük az évfolyamok egységeinek elrendezése is sokféle. A tantárgyak óraszámának kialakítása iskolánként különbözhet. A szabadság lehetőségeinek hátterében azonban számos visszahúzó erő munkálkodik. A tehetséges fiatal, vagy az anyagi javakban tehetős családok gyermekei számára szabad a tanulás útja. Félő, hogy a sanyarúbb körülmények között élők gyermekei, vagy a tehetségüket felmutatni nem tudók hátratételt szenvednek. A tantárgyak sorából vezető szerephez jutnak azok a tárgyak, amelyek a gazdasági életben közvetlen lendítőerőként jelennek majd meg. A nem termelő műveltségi, művészeti tárgyak ezzel egyidejűleg háttérbe kerülnek. A külföldi módszerek adaptálását erősen befolyásolja az a támogatás, vagy kapcsolat, amelyet a befogadó intézmény, vagy személy az új módszer átvétele nyomán élvez. Ezzel egyenes arányban jut háttérbe a támogatást nem élvező magyar módszer. Mindezeknél súlyosabb jelenség a születő gyermekek számának csökkenése, ennek következtében iskolák bezárása, vagy összevonása, iskolaépületek áruba bocsátása. A tanárok, különösen a kezdő tanárok fizetése nem éri el a létminimumot. Érthető, hogy a diploma elnyerése után igen sokan más, sokszor szakképzettségüktől teljesen különböző munkaterületen keresik megélhetésük lehetőségét.
    A megváltozott körülmények erősen sújtják énektanításunk helyzetét. Csökken az énekórák száma, tekintélye, lehetőségei. Az általános iskolák 1-4. osztályaibn a szakszerű énektanítás csak igen kevés helyen biztosított. A zenei közoktatás állapota süllyedő tendenciát mutat. Egyre több hír érkezik zenei általános iskolák – különböző indokokra hivatkozó – megszüntetéséről, valamint a zenei osztályok számának csökkentéséről.
    Amikor az iskolai énektanárképzés helyzetét elemezzük, nem hagyhatjuk figyelmen kívül az imént ismertetett körülményeket. A zene és a gyermek szeretetére, egy háttérbe szorított, meg nem fizetett életpálya vállalására, misszió betöltésére ösztönözzük ifjú hallgatóinkat, midőn az énektanári pályára készítjük fel őket.
    Az énektanárképzés helyzetét a következőkben három témakör felvázolásával kívánom megvilágítani. Ezek: 1. A tanárképzés rendszere az ELTE Tanárképző Főiskolán. 2. Módszertani kérdések. 3. A főiskolai képzés tantárgyainak egymásra hatása.

1. A módszertan és a tanítási gyakorlat struktúrája főiskolánkon a következő.
Hallgatóink a 3-4. és az 5-6. félévben heti két-két órában vesznek részt módszertan órákon. Itt az általános iskolák, a zenei tagozatú általános iskolák és a gimnáziumok tankönyveit, tanítási módszereit tanulmányozzák. Helyzetgyakorlatokon vesznek részt az erre kiválasztott iskolákban. A 3-4. félévben valamennyi hallgató az erre kiválasztot iskola egyik osztályában ötperces tanítási egység vezetésére kap lehetőséget. A módszertan órák keretében alkalmanként olyan intézmények zenei programjának megtekintésére is sor kerül, amelynek megismerését zenei tanszékünk lehetségesnek tartja, de nem írja elő. Különös élményt jelentett, amikor fogyatékos gyermekek otthonába, más alkalommal a vak, fogyatékos, mozgássérült gyermekek intézetébe látogattunk. A zene érzelmekre ható erejét itt tapasztalhatták meg tanárjelöltjeink igazán. Élményt jelentett egyik zenei általános iskola néptánc tanítási programjának, a különböző osztályok néptánc tudásának megismerése, más alkalommal zenei óvoda látogatása, majd gyermek-táncházban való részvétel is.
    Főiskolánk tíz iskola tíz kiváló tanárának vezetőtanári kinevezését tette lehetővé. Ők irányítják 3. és 4. éves hallgatóink iskolai gyakorlatát. Ez a feladat a harmadik évben (5-6. félévben) veszi kezdetét. Négy-négy hallgató hetente egy teljes délelőttöt tölt el az általa választott iskolában. Az egyik félévben zenei általános iskola alsó osztályaiban, a következő félévben nem tagozatos iskola felső osztályaiban hospitálnak, majd tanítanak teljes órákat. A módszertan tárgy tanára félévenként valamennyi tanárjelölt egy-egy tanítási óráját meghallgatja s azt a vezetőtanárral, s a főiskolai hallgatókkal kialakított megbeszélésen értékeli. A félévi értékelő jegy a tanulmányi értesítőben is megjelenik.
    A 4. évfolyam (7-8. félév) hallgatói az év kezdetén két-két napot töltenek el azokban az iskolákban, melyek vizsgatanításaik számára otthont biztosítank. Az öt iskola látogatása öt hétig tart. Ezalatt általános iskolai felső osztályok, zenei általános iskolai felső osztályok és gimnáziumi osztályok óráin vesznek részt. A látogatás egyik napján a vezetőtanár tanítását hallgatják, majd elemzik, a másik napon ők tanítanak. Az öthetes iskolalátogatási korszak tapasztalatának birtokában választják ki a hallgatók diplomatanításuk felkészítésének mestertanárát és helyszínét. A felkészülés október közepétől a következő év márciusáig tart. A diplomatanítások ideje március-április hónap. Az ünnepélyes tanításon a módszertan tárgy tanára mellett a tanszékvezető, s a tantestület néhány tanára vesz részt.

2. Módszertani kérdések.
Aki az újra megjelent Kodály-Ádám énekeskönyv sorozatot gondosan tanulmányozza, megérti, hogy képzett tanár vezetésével minden iskolában megvalósítható Kodály elgondolása. Lehetséges, hogy bármely gyermek megtanuljon énekelni, kottát olvasni, s részt vegyen a többszólamú éneklésben. Minden szülő elvárhatja az iskolától, hogy gyermeke az éneklés örömében részesüljön. Aki kezdetben botfülűnek mutatkozik, vagy ügyetlenül, hamisan, netán pontatlanul énekel, annak hallása és éneklőkészsége is kiművelhető, ha tanítója kellő gonddal és szakértelemmel foglalkozik vele. A javulás természetesen nem máról holnapra jön létre. Gyakran a tanító többévi figyelmes munkájának nyomán, látszólag hirtelen születik meg az eredmény.
    A zenei általános iskolák gyakorlata már bizonyított e gondolat igazságát. A Kodály-Ádám könyvek módszertani útmutatását követve mindez valósággá válhat a kedvezményeket nem élvező általános iskolákban is.
    Mi akadályozza az énektanítás eredményességét az általános iskolákban? A megkérdezettek többsége bizonnyal azt felelné, hogy az ok a szaktanár ellátottság hiányában keresendő. Én a módszertani felkészültség hibáit épp ilyen veszedelmes visszahúzó erőnek ítélem.
    Köztudott, hogy a Kodály-Ádám énekeskönyveket megjelenésük után két évvel, 1950-ben bevonták. Csak a tanárok emlékezetében, s rajtuk keresztül a tankönyvek és a tanítás gyakorlatában élt valamelyest tovább. Változatokban. Torzulásokban.
    Az ötvenes-hatvanas években a tankönyveknek nemcsak a dalanyagát hamisították meg, hanem a módszer is átformálódott anélkül, hogy annak hibáit bárki is nyilvánvalóvá tette volna.
    Napjainkban is közkézen forognak olyan módszertan könyvek, amelyek szerint a tanítási óra középpontjában az új dal megtanítása áll, s az óra valamennyi mozzanata e dal megtanítását veszi körül. A dal tanítását a dalból kiemelt, nehéznek ítélt ritmikai, vagy dallami fordulatok gyakorlása vezeti be. E gyakorlatok megoldását a tanár táblai rajzok, szemléltető eszközök, különböző játékos formák kialakításával kísérli meg érdekessé tenni. Jó esetben ezek a gyakorlatok célt érnek, s az új dal megtanulása zökkenőmentes.
    Gyakori jelenség azonban, hogy a zeneileg ügyetlenül megszerkesztett gyakorlatok túl sok időt rabolnak el az órából, s kifárasztják a gyermeket. Mire a dal tanítására kerül sor, a kedvetlen gyermeksereg nem képes már örömre hangolódni.
    Hangsúlyozom, ezt a módszert akkor sem tartom célravezetőnek, ha a gyakorlatok nyomán a gyermekek el tudják énekelni az új dalt. A hallásképzés ilymódon kizárólag az új dal tanítását célozza meg, s a képességek fejlődésének igen szűk teret biztosít. E módszer alkalmazásával egy-egy énekóra egysíkú, s egyik óra felépítése túlzottan emlékeztet a másikra. A képesség fejlelsztése felszínes, valódi eredményekhez nem vezet.
    Az énektanítás célja minden egyes gyermek zenei képességének fejlesztése. Az egyes gyermekek összessége az osztály. Az osztály közös éneklése is csak akkor lesz szép, ha a tanár ismeri minden növendéke hangját, s annak kiművelésén munkálkodik.
    Napjainkban egy másik, az előzőekben felvázoltnál színesebb óratípus terjedt el. Itt éneklés, csekély kottaolvasási gyakorlat, ritmikai feladatok, egy kis zenehallgatás, ritmikus mozgások, zenei rejtvények, újabb éneklés váltogatják egymást. Ezek az órák kellemesek, üdítőek. Ám a hangulatkeltés módszerével kikerülik az énekórák valódi feladatát, a gyermek zenei képességének kiművelését. Ezt az óravezetési technikát éppen ezért szemfényvesztésnek ítélem. A számos szemléltető eszközt, hangfelvételt, hangszeres kíséretet ügyesen alkalmazó módszer hátterében a hallás képzésének hiányosságai továbbra is jelen vannak.
    Kodály módszere azzal hívta fel magára a világ figyelmét, hogy az iskolák gyakorlatával bizonyította be, hogy a gyermekek zenei képességének fejlesztése, a kottaolvasás készségének kiművelése az iskolai énekórákon lehetséges. A bizonyítás előterében a zenei általános iskolák állnak. De a Kodály-Ádám énekeskönyvekből kiolvasható módszer alkalmazásával minden esélyünk megvan arra, hogy ez állítás igazságát a nem zenetagozatos iskolákban is nyilvánvalóvá tegyük.
    3. A főiskolai tantárgyak egymásra hatása.
    A főiskolai felvétel rangos színvonala már az első évfolyamok indításakor azt a reményt adja, hogy a négy év stúdium után növendékeink képessé válnak az iskolai énektanári hivatás betöltésére.
    Hallásukat szolfézs és zeneelmélet órákon képezik tovább. Kiváló zongoratanárok és énekmesterek irányításávl művelhetik ki előadói készségüket.
    Pedagógiai, pszichológiai tanulmányaik mellett a zenetörténetben, a népzenében mélyülhetnek el, s választott tantárgyaik által a színpadi gyakorlat, a néptánc, a klasszikus tánc, a dráma, a régi hangszerek gyakorlatában szerezhetnek jártasságot.
    Ez a sokfajta készség és tudás összegeződvén teszi majd képessé hallgatóinkat, hogy diplomájuk elnyerése után iskolai tanárokká, karvezetőkké váljanak.
    A karvezetés órák, a kórusgyakorlat, a kórusművek betanításában elnyert lehetőség, a kórushangversenyeken énekesként, majd karvezetőként való közreműködés olyan élményözönt zúdít rájuk, mely a kórusvezetés, a kórusnevelés elhivatottjává teszi őket. Főiskolánk különösen gazdag zenei élményekkel ajándékozza meg hallgatóinkat. Az évfolyamok kamarakórusai, a női- és a vegyeskar igen sok alkalommal ad hangversenyt, külföldi meghívásoknak tesz eleget, kórusversenyeken kiemelkedő sikert érnek el. A sokszínűséget vendégkarnagyok mesterkurzusai, sokfajta kórustalálkozó, oratórium-esteken való közreműködés fokozza.
    A karvezetésre való felkészülésben különösen fontos szerepet kap a vezénylési technika elsajátítása. A kórusmű betanításának gyakorlatát társaikból alakult kisebb-nagyobb csoportok, majd a főiskolai kórus vezetésekor sajátítják el.
    Ilymódon azonban nem nyílik módjuk azoknak a gondoknak megismerésére, amelyekkel az iskolai kórusok, vagy az amatőr kórusok tanításakor találkoznak majd. Nem oldja meg ezt a hiányosságot az a néhány alkalom sem, amikor az iskolai gyakorlathoz kapcsolódóan olykor-olykor részt vesznek az iskolai kórus próbáin, s szólampróbák vezetésére kapnak feladatot.
    A nyugat-európai kóruskarnagy képzés nem a vezénylés technikáját helyezi az előtérbe, hanem kitűnő zongora- vagy orgonajáték technikát kíván meg a leendő kóruskarnagytól, hiszen a műveket hangszerkíséret mellett tanítják majd be. A fiúkórusok karnagyait is elsőként orgonistaként képzik, valamint a fiúhangok hangképzésének mesterségére tanítják őket. E stúdium elvégzése gyakran feleslegesnek bizonyul, mivel a leendő karnagy maga is énekesfiúként nőtt fel, s a helyes éneklés technikájának kiváló művelője. A fiúkórusokkal való foglalkozás javarészt egyéni hangképzést jelent, ahol a fiatal karnagyok többnyire heti 20 percben foglalkoznak egy-egy gyermekkel. Ez a hangképzés a kórus hangzásának biztosítéka.
    Nyugat-Európában a zenei stúdiumok befejezése után a leendő kóruskarnagy valamely jeles fiúkar, vagy gyermekkar mellett kap betanító feladatokat. A karvezetés technikáját mesterétől lesi el, s annak bírálatai nyomán alakítja ki saját vezénylő készségét.
    A mi karvezetés tanításunk elsősorban a vezénylési technika kialakítására koncentrál, s a gyermekek hangjának képzésére, a mutálók hangjának kezelésére, a lányok és fiúk hangjának sajátos formálására nem készíti fel a karvezető-jelölteket.
    Hivatásomtól vezettetve igen sok iskolába látogatok el. Meglepve tapasztaltam, hogy országos hírű gimnáziumi kórus karnagya mily nagy mértékben elnagyolja az osztályok énekóráinak vezetését. Kiválasztja a legjobb hangú, zeneileg legjobban képzett harminc-negyven növendéket. Belőlük kiváló kórust alkot, s az osztályok énekóráit némi megalkuvással, hangulatos zenei időtöltéssel vezeti.
    Éneklő Ifjúság hangversenyeken figyelhetjük meg, milyen csekély a karvezetők műismerete. Egy-egy mű hirtelen népszerűvé válik, s ugyanazt énekli a kórusok többsége, országszerte. A különböző korú, nemű, összetételű, képességű iskolai kórusok számára alkalmas repertoár megismerése, betanításának gyakorlata, a különböző iskolatípusok kórusainak hangképzése, hangversenyek szervezésének feladata főiskolai képzésünk fontos feladata lenne.
    A karvezetői felkészülés iskolai gyakorlata teremthetné meg az egyensúlyt az énektanárképzés és a karvezetőképzés között. Hiszen e két feladat betöltésére csak ugyanaz a személy vállalkozhat. Iskola nélkül karvezetés csak igen kevesek számára lehetséges. Legkiválóbb amatőr énekkaraink többsége a karnagy iskolai kórusából nőtt ki.
    Mint az iskolai énektanítás ügynek lelkes szolgálója azzal a javaslattal élek, hogy a karvezetés tanítás közeledjék az iskolai valósághoz, s a nyugat-európai hasonlatoktól a magyar jelen realitásához térve tegye képessé a jövő karnagy-tanárait iskolai kórusok életre hívsára és kiművelésére.