Szaxofon-ABC

Az ABC-sorozat esetében – mint hasonló pedagógiai kiadványok, sorozatok esetében – szinte fel sem tűnik, ki az összeállító. Tanár, művész, a hangszer kiválósága. Most viszont olyan neveket olvashatunk a borítón, amelyeket máshonnan ismerünk: a Perényi-házaspár a régizene-mozgalom hívei közé tartozik, amellett Péter blockflöte-, Éva pedig klarinét-tanárként ismert. Önként kínálkozik a kérdés: hogyan kerültek ismeretségbe a furulya és a klarinét után a szaxofonnal – továbbá, milyen út vezetett a Szaxofon-ABC megírásához.

P.P.: Volt egy barátunk, aki azt mondta, írjunk egy szaxofon-iskolát. Franciaország és Németország határán volt a zeneműboltja. Amikor megtette javaslatát, rábólintottam.

P.É.: Ő volt a bátor, aki fölvállalta...

P.P.: Akkoriban sokat foglalkoztam mindenféle pedagógiai dologgal, főleg furulya-oktatással és kották átnézésével. Úgy éreztem: teljesen mindegy, akár nagybőgő-iskolát is tudnánk írni – a nehézségeket és valamiféle logikát kell felismerni az egészben. A nagy művészek ettől néha messzire távolodnak – érthető, hogy időnként olyan valakire van szükség, akinek más típusú a rálátása. Először kialakítottuk a fejezet-beosztást, a hangbevezetési sorrendet, a technikai és zenei elemek egymásbafűzését – majd Éva erre a vezérfonalra fűzve megírta az iskolát.

P.É.: Én 1978 óta tanítok, akkor még főiskolásként két évet töltöttem a szentendrei zeneiskolában, aztán a diplomám megszerzése óta, 1980-tól az V. kerületi zeneiskolában vagyok változatlanul, immár 21 éve. Alapvetően klarinétosként végeztem, aztán később régizenei együttesekben több hangszeren játszottam,  krummhornon, blockflötén, cornamuse-ön. Az Aulos blockflöte-együttes emlékét jónéhány rádiófelvétel is őrzi. Magam mind a mai napig klarinét- és blockflötetanárként „üzemelek”.
 A szaxofon-ügy kevéssé szokványos módon zajlott le. Az V. kerületi zeneiskolában évről-évre azt tapasztaltam, hogy egyre több jelentkező lenne klasszikus szaxofonra (tehát nem a jazz és nem a könnyűzenei irányzatok felé akarnak haladni). Mivel nem értettem a hangszerhez, éveken keresztül az történt, hogy mindig megmondtam a jelentkezőknek, hogy végtelenül sajnálom – és átküldtem őket más zeneiskolákba. Azonban nem tagadhatom, hogy fölpiszkálta érdeklődésemet ez a nagy „felfutás”, úgyhogy elkezdtem szaxofon-felvételeket hallgatni-gyűjteni – aztán lassan megbarátkoztam a  dologgal. Rájöttem: annak ellenére, hogy abszolút fiatal hangszer (mondjuk, száz évre tekint vissza a létezése, múltja), gyönyörűen szólnak rajta a barokk és a korábbi stíluskorszakok darabjai is, nem beszélve a romantikus és impresszionista művekről. A klasszika az egyetlen, amelynek a repertoárja szaxofonon nemigen hat meg. Egyébként az impresszionisták voltak az elsők, akik jelentős eredeti szaxofon-irodalmat hoztak létre.
Ehhez jött még az az adalék, hogy egyre több furulya-kottánk jelent meg itt-ott. Egy részük elkerült egy francia kiadóhoz, aki azt mondta, hogy őneki igazából szaxofon-iskola kellene. Mondta ezt 1996-ban és addigra én már úgy fel voltam csigázva szaxofon-ügyben, hogy úgy gondoltam: végül is egy klarinétoshoz közel áll a szaxofon – próbáljuk meg.

P.P.: Ennek az iskolának én voltam az első növendéke. Gyerekkoromban, pontosabban kamaszkoromban fújtam szaxofonon vagy két órát – de aztán jött ez a 25 év szünet. És miután elhangzott a nagyszerű ötlet, hogy írjunk szaxofon-iskolát, jóllehet, egyikünk sem szaxofonozik, hazavittünk egy szaxofont. Éva, mint klarinétos, két hét után rendesen tudott szaxofonozni, én meg maradtam a rendkívül tehetséges kezdő, iskolánk első növendéke.

F.K.: Hogyan viszonyul a mostani Szaxofon-ABC a korábbi verzióhoz?

P.É.: Az 1996-os kotta magánkiadásban jelent meg, jelentősebb része kikerült külföldre, idehaza úgy 50-100 példány maradt. Hamarosan elfogyott ez a kis mennyiség, annál is inkább, mivel a minisztériumi tanterv tananyaggá nyilvánította. Igény tehát volt – és ez találkozott az Editio Musica Budapest ABC-sorozatával. 2000 őszén indultak a „diplomáciai tárgyalások”, az eredetileg egybefüggő kötetet az ő igényeiknek megfelelően kibővítettük-átdolgoztuk és két kötetre választottuk szét. 2001 nyár elejére összeállt ez a módosított verzió – és nagy örömünkre még a tanév megkezdése előtt a boltokba került.

F.K.: Korábban milyen kottákból tanultak szaxofonozni a gyerekek? 

P.É.: Mindezideig tudomásom szerint egyetlen zeneműkiadós magyar szaxofon-iskola született, lassan fél évszázada. A könnyűzenész Herrer Pál a már meglévő klarinét-tudásra alapozva állította össze a kottát. Ezenkívül tavaly jelent meg, kifejezetten zeneiskolások számára Kraszna László válogatásában egy zongorakíséretes előadási darabokat tartalmazó gyűjtemény. A Simonffy-Kiadónál megjelent egy olyan szaxofoniskola is, ami elsősorban kicsik számára készült. Ennyit a hazai kínálatról – ki-ki úgy bővíti a játszanivalót, ahogy tudja, ezt szinte bármilyen hangszeres tanár a saját praxisából ismeri...

F.K.: A szerzők-összeállítók ismeretében nem csoda, hogy értékes, szép történeti zenék teszik ki a kötetek javát. Hogyan építették fel a tananyagot, s honnan vették az ötleteket?

P.P.: Valamilyen értelemben a darabválasztás logikájánál figyelembe vettük, hogy a hangszer megszólaltatási módja a legősibbek közé tartozik. Feltételezésünk szerint mindaz, ami közel áll  a népzene hangzásvilágához, az jól szól a szaxofonon. A módszerünkhöz tartozott, hogy Éva megszólaltatta a darabokat, s érzetre megállapítottuk, hogy jól szól vagy sem, tehát a hangszín–elképzelés is fontos szerepet játszott.

P.É.: Régizenészként megközelítve, erős párhuzamot érzek a hazai furulyaoktatás és szaxofon–oktatás sorsa között. Mindkettő valamilyen módon, mértékben „degradált”. A furulyát évtizedekig kezdő–hangszernek tekintették, afféle „felvezető” hangszernek – és csak nehezen lehetett elfogadtatni komoly szóló–hangszerként, jóllehet többévszázados története, alapja volt annak. A szaxofon pedig a hagyományosan könnyűzenei szerepe miatt került be nehezen a zeneiskolában oktatott hangszerek sorába, jóllehet a fúvószenekarokban mindig is nagy igény volt rá. 

F.K.: Honnan jön az igény a klasszikus  szaxofon–játékra?

P.É.: Egyre több hanglemezen hallható klasszikus, történeti komolyzene  szaxofonon. Nálunk elsősorban Götz Nándor ennek a jeles képviselője. Ő is klarinétosként kezdte, de lassan már elsősorban szaxofonosnak mondható. Egyébként továbbra is nagyon szépen klarinétozik... Rengeteg átiratot készített, igaz, egy részüket rajta kívül kevesen tudják eljátszani. A Budapest Szaxofonkvartett is nagyrészt klasszikus átiratokat játszik. A kvartett-műfajban is gyönyörűen szól a szaxofon – egészen megdöbbentő zenei élményeket ad.

P.P.: A kamaszkorú gyerekek egyik vágyálma a szaxofon, a másik gyakran a basszusgitár. Ha egy–két szép felvételt meghallgat egy „szimpatizáns”, máris beleszeret ebbe a hangszerbe.

F.K.: Kik jönnek  szaxofont tanulni?

P.É.: Rendkívül színes a skála. Több olyan növendékem volt, aki más típusú hangszer után kezdett szaxofonozni. Klarinétról szinte kínálkozik az út – de van olyan tanítványom is, aki soha semmiféle hangszert nem tanult korábban. Egyébként ez egyre gyakoribb jelenség, hogy mindennemű zenei előtanulmány nélkül jelentkeznek szaxofonosnak.

F.K.: Mikor optimális kezdeni a szaxofon-játékot és e kotta használatát?

P.É.: Ezt a kottát felsőtagozatosoknak, 10-11 éveseknek tudom ajánlani jó szívvel. A fiatalabbak számára a Schuster-féle iskola való.

F.K.: Két melléklet található a kottában, B és Esz hangolású hangszerre. Melyikkel kezdenek a gyerekek?

P.É.: Általában az alttal, tehát az Esz–szaxofonnal praktikus kezdeni. Méretét tekintve kisebb, könnyebb tartani – bár egy kisgyereknek az altszaxofont is elég nehéz tartani. A befúvás ezen a hangszeren könnyebb, hamarabb képes megszólaltatni (lehetőleg szép hangon) a tanuló. Nem tudom,  miért, de nálunk a szoprán–szaxofon kevésbé elterjedt, főleg a zeneiskolai gyakorlatban. Ha van is egy–egy hangszer az iskolákban, legfeljebb kamarazenei gyakorlatban használják.

P.P.: Az is párhuzam a régizenével, hogy  a szaxofonosok is kedvelik a consort-műfajt. 

F.K.: Vannak olyan ABC-k és hangszeriskolák, amelyek terjedelmes metodikai szövegeket tartalmaznak. Ez nem tartozik közéjük.

P.P.: Fényképekkel sem illusztráljuk, hogy hogyan kell tartani a fúvókát. Tanár nélkül nem praktikus hangszertanuláshoz kezdeni. A hangképzést nem célszerű önállóan kikísérletezni, az alapfunkciók jó beidegzéséhez okvetlenül szükséges a külső segítség. Gondolok itt a légzésre, szájtartásra, hangindításra, nád- és fúvókaválasztásra.

P.É.: A klarinétiskola elején például többoldalas ismertető szól a légzésről-hangindításról-szájtartásról-nyelvmunkáról. A tanár elolvassa rendszerint ezeket a szövegeket – én a gyerekekkel is elolvastatom, de meggyőződésem, hogy nem ilyesmiből lehet megtanulni, hogy hogyan vegyük kézbe-szájba a hangszert. Azt pedig végképp nem lehet leírni, hogy mit csináljon a gyerek ahhoz, hogy szépen szóljon a hangszer. Egyedi problémák, egyedi feladatok megoldása szükséges minden alkalommal. 

F.K.: Mivel számítani lehet arra is, hogy semmiféle zenei előképzettséggel nem rendelkező diákok is vannak, elméleti ismereteket is kell adni a hangszereseknek. 

P.É.: Más hangszeres iskoláknál azt tapasztaltam (furulya, klarinét), hogy kizárólag hangszertechnikai tudnivalókat adnak, és nem foglalkoznak az elméleti tudnivalók következetességével. Rossz tapasztalataim vannak a ritmus terén például. Éppen ezért ez az ABC maximális mértékben törekszik arra, hogy fokozatosan, apránként és következetesen jelenjenek meg az elméleti tudnivalók. Én például klarinétosként annakidején szinte egyáltalán nem találkoztam bizonyos ütem– vagy ritmusfajtákkal. Régizenészként játszottam először 3/2 ütemmutatójú darabot.

P.P.: Meglepő tapasztalatom volt, hogy ha valaki másfajta hangszeren kezdett tanulni, az egyéb technikai – hangszertechnikai – problémák annyira lekötötték a figyelmet, hogy gondot jelentettek olyasmik, amiket egyébként korábban már tudott. Tehát például újra „feladat” lett egy–egy szokatlan ritmusképlet.

P.É.: Tehát nem alapozhattunk a gyerekek szolfézs vagy egyéb zeneelméleti tudására, ismereteire.

P.P.: Pedagógusként nehezen tudom használni az olyan kottákat, ahol a közreadó időnként „bedob” egy–egy ritmusképletet, s ezzel elintézte: nincsen ismétlése, továbbdolgozása. Ezért is igyekeztünk különböző szinteken megmutatni ugyanazokat az egymáshoz mért arányokat. Tudatosan törekedtünk az ütemmutatók széles választékára: olvasson a hangszeres 4/4-ben, 4/8-ban és 2/2-ben egyaránt!
F.K.: Ezek szerint célszerű maradéktalanul eljátszani, megtanulni az ABC anyagát?

P.É.: Alapvetően a tanár szabad kezet kap, szíve joga eldönteni, hogy sorban halad vagy sem, kihagy valamit vagy sem. Szándékaink szerint egymásra épülő dolgok követik egymást, nem célszerű kihagyni belőle semmit. 

F.K.: Elmondhatjuk, hogy ebben az ABC-ben „minden benne  van”?

P.É.: Ha nem hat nagyképűségnek...

P.P.: Esetenként, ha szükséges, kisegítő anyagot is lehet használni. Hogy  ne legyen a gyereknek „sikertelenségi” élménye, akár, amiért lassan halad, akár, mert kevés anyagot végez – akár, mert sokat kell „szenvednie” valamelyik darabbal.

P.É.: A Kraszna-féle zongorakíséretes előadási darabok között van olyan, amit már fél év hangszertanulással szépen le lehet játszani. Az a kotta mindenképp jól használható az ABC mellett.

F.K.: A korábbi szaxofoniskolához hasonlóan, kedvező az ABC fogadtatása is?

P.É.: Büszkén mondhatom, hogy a gyerekek szeretik a benne lévő anyagot és szívesen játsszák. A kollégák azért dicsérik, mert sikerült olyan darabokat kiválasztani, amelyek tényleges zenei élményt adnak. Tehát nemcsak hasznosak, stúdiumként tanulságosak, hanem a szó nemes értelmében élvezetesek is.

Fittler Katalin