BARANGOLÁS AZ ISMERETLEN MOZART VILÁGÁBAN

Hamarosan megjelenik Mozart 22 színpadi műve DVD-n a Salzburgi Ünnepi Játékok produkcióiból. Erről Peter Ruzicka, a Salzburgi Ünnepi Játékok művészeti vezetője nyilatkozik. 

Peter Ruzicka kortárs zeneszerző és karmester 2002 óta felelős a Salzburgi Ünnepi Játékok művészeti programjáért. Elődjének, Gerald Mortier belga színpadi rendezőnek viharos távozása egy olyan periódust zárt le a fesztivál életében, amely a legellentmondásosabb véleményeket és kritikákat kapta. Mortier határozott, koncepciózus ember volt, de véleményét nem vonta be cukormázzal, többeket sértő módon kezelt, és a közönséget, amikor csak módjában volt, provokálta. „Pavarotti nem fog itt énekelni” – utalt az általa megvetett sztárkultuszra, ám nem sokkal ezután Placido Domingo lett a fesztivál egyik visszatérő vendége. Napszámra voltak konfliktusai a fesztivál elnöknőjével, Helga Rabl-Stadler-el, aki konzervatív politikusként és sikeres üzletasszonyként került a háromtagú direktórium élére. A harmadik tag, a magyar származású Hans Landesmann próbált egyensúlyozni a két öntudatos ember között, és ő felügyelte a koncertprogramokat, valamint a pénzügyeket. Mortier a világ vezető (sokszor posztmodern) rendezőit hívta meg és nagy hangsúlyt fektetett a kortárs zene megjelenésére, de ebben Hans Landesmannak is jelentős szerepe volt. Ő tette lehetővé Ligeti György, Kurtág György műveinek ciklikus bemutatását is, és a fesztivál fokozatosan a kortárs művészetek központja (is) lett. A pohár azonban lassan betelt a konzervatív osztrák vezetésnél és Mortier-nak mennie kellett. Búcsúzásként még előadatta a Strauss Denevérjéből készített és nagy botrányt kavart politikai pamfletet. Az a tíz év azonban, amelyet Mortier és Landesmann a Festspiele átalakításában eltöltött, nem múlhatott el nyomtalanul. A kritika egyre többet foglalkozik a pozitívumokkal, és ekkor jött a meglepetés. Peter Ruzicka nem, hogy visszább vonult volna a modern törekvésekkel, hanem azokat igyekezett még jobban kiteljesíteni: a klasszikus rendezések szinte eltüntek az operaprogramból. Évente sok felkért kortárs zenemű bemutató és minden évben (úgy, mint Mortier idejében is) kortárs opera-premier volt. „Akinek nem tetszik, az…” Ez talán kicsit durvára sikerült, de a Szöktetés a szerájból rendezője ezt is bemutatta. Aki jelen volt az előadáson 2004-ben, ahol Ozmin hátsó felével üzentek a közönségnek – nem feledheti a nagy tüntetést, kiabálást, majd a letiltást. Az inkriminált részt Ruzicka kihagyatta, de kijelentette: az előadás a 2006-os Mozart évben is szerepelni fog. Rendezőjét kiemelkedő tehetségnek tartja, aki igenis Mozart szellemében – aki a polgárpukkasztásnak is mestere volt - alkotott. Azonban a 2005-ös Varázsfuvola rendezést – ami némileg parodisztikus volt és Sarastro birodalmát szenilis öregek menhelyeként ábrázolta – már nem tudta átmenteni: a sajtó és a közönség tiltakozása volt az erősebb. A tavalyi előadás helyett új, ötletes, de döntően hagyományos rendezésben mutatták be a hallhatatlan művet. 

 – Tisztelt Igazgató Úr! Végigkövetve az Ön ötéves működését, amelyről minden évben írtam Magyarországon, szerintem sikeres, ötletgazdag és színes időszak volt ez. Megtartotta az előző vezetés értékeit, és tovább vitte a koncepciót, amely a kortárs művészetek központjává is tette Salzburgot. Felújított, kiváló akusztikájú „Mozart-ház” (a korábbi Kis Festspielhaus) nyílt meg és 2006-ban az összes Mozart színpadi művet és töredékeket bemutatták. Ennek ellenére Ön már két éve elhatározta távozását, mintha ez az időszak kudarc lett volna.

 – Nem mondhatom kudarcnak, és én igyekeztem minden energiámat abba fektetni, hogy a fesztivál valóban megfeleljen nemzetközi hírének. Nem szeretek konfliktusokról beszélni, de sokszor hihetetlen támadásoknak volt kitéve a művészeti vezető. Energiámat olyan módon kötötte le az, hogy a munka itt gördülékenyen menjen és az is, hogy az általam meghívott, nagyra becsült művészeket méltó módon kezeljék, hogy szinte semmi időm nem maradt saját alkotói munkámra. Hiszen elsősorban zenész, zeneszerző vagyok. Úgy gondoltam, öt év az a maximum, amelyet felvállalhatok úgy, hogy ezt követően vissza tudjak térni eredeti hivatásomhoz. 

 – Mozart 250. születésnapja alkalmából nem mindennapi ötletet valósított meg. A „Mozart 22” szlogen azt a 22 színpadi művet, vagy töredéket jelzi, amelyet Mozart ránk hagyott, de nem biztos, hogy egyetértene valamennyi bemutatásával. Tény, hogy 2006-ban Guiness-rekordot ért el a fesztivál, ahol szinte az összes fontos Mozart mű megszólalt (bár voltak kivételek: néhány a jelentős Mozart zongoraversenyek közül, és a vonósötösök).
 
 – A 2006-os év dramaturgiáját az alábbi címmel illettem írásomban: „Mozart – az ismert ismeretlen”. Mozartnál mindenki biztos talajon érzi magát. Ismerik zenéjét, úgy élik meg műveinek hangzásnyelvét, ahol jól ismert a muzsika, a zenei nyelv meghitt, közvetlen. De ismerjük e a valódi Mozartot? Ha megnézzük Köchel híres jegyzékét, gyorsan rájövünk, hogy jelentős számú alkotás nem került be a standard repertoárba. Elsősorban Mozart bécsi éveinek nagy alkotásai, a zenekari művek és a késői kamaraművek szerepelnek a koncertprogramokban. Szülővárosával, Salzburggal való szakítás előtti alkotófázisa rendkívül alulreprezentált. Ifjúkori miséi, vesperásai, litániája, a templomi szonáták, a korai kvartettek és hangszeres szonáták alig hallhatók. Különösen feltűnő a helyzet az opera területén: a hét nagy színpadi mű az Idomeneo-tól és a Szöktetés-től a Varázsfuvoláig és a Tituszig világszerte repertoáron van. Ám, ha valaki a többi 15 színpadi művet szeretné megnézni, annak nagy türelemmel kell lennie, és a végén rezignáltan feladja törekvését. Még a Salzburgi Ünnepi Játékok – amely mindenkor középpontjába helyezte szülöttjének életművét – sem mutatta be eddig valamennyi színpadi művét. Mindmáig vártunk a „Schuldigkeit des ersten Gebots” („Az első parancsolat megszegése”), az „Apollo és Jácint”, a „Megszabadított Betulia”, a „Scipione álma” és a „Pásztorkirály”, valamint olyan kiváló muzsikát tartalmazó töredékek, mint a „Kairói lúd” és a „Sposo deluso” („A rászedett vőlegény”) bemutatóira. Tehát hét nagy mű partitúrája áll szemben hét másikkal, amelyeknek még nyoma sem volt a zenei kalendáriumokban, így a teljes Mozart életmű így még felfedezés előtt állt. A 2006-os jubileumi évben, ha Mozart mítoszát akartuk volna növelni, akkor a „Best of Mozart” –ra szűkíthettük volna a programot. Egy zeneszerző sohasem áll magányosan és előzmények nélkül a zenetörténetben.  Felelősnek érzi magát, hogy megfelelőképp kibontakoztassa művészetét úgy, hogy az kapcsolódjon a kor történelmi eseményeihez. Ha Mozart zsenijét a maga valóságában akarjuk megérteni, akkor meg kell fosztanunk a mítosztól, ki kell nyomoznunk a kortörténetet és az ideális kontextust. Nyomon kell követnünk az egyedülálló művészi pályát, amely oly szűk idő alatt ért elképesztő fejlődést. Vegyünk egy példát: Csak egy év van a „Mitridate (1771)” és a „Lucio Silla (1772)” között és mégis mekkora utat tett meg Mozart néhány hónap alatt! A Mitridate-ban az opera seria szigorú hagyományait betartja, míg a Lucio Silla-ban már kezdi szétfeszíteni a kereteket. A secco-recitativokat feszültséggel teli accompagnato-kal helyettesíti. Az áriaformáknak, az együtteseknek és kórusoknak olyan sokféleségét komponálja meg, amely már messze a jövőbe mutat. Szubjektív hangulatokat fejez ki a zene a lelki élet szakadékaival: ez már egy darab „Sturm und drang”.  Mindenekelőtt az áriák szimfonikus, tematikailag gazdag és hangszeresen koncipiált alakítása az, ami Mozart kitörő individualitását aláhúzza, egyéniségének áttörő erejét mutatja. Ez már nem az a színpad, amely a koloratúra technika bemutatását, a dívák, a kasztrált énekesek kabinetalakítását tekinti céljának, hanem művészi összefüggés láncolatot komponál, amely mozarti vívmánykésőbb a Don Giovanni, Figaro, vagy Titusz mesterművekben teljesedik ki.

 – Tehát nyomon követhető a színpadi művekben Mozart teljes eszköztára?

 – Mozart egyszer azt írta, hogy a kompozíciónak minden fajtáját és stílusát el kell fogadni és utánozni kell. És valóban a fiatal operakomponista Mozarttal való találkozás megajándékoz minket azzal a felismeréssel, hogy a műfajnak nagyon sok arcával találkozott és azoknak sajátosságait azonnal perfektül alkalmazta. Ezek az egyházi daljátékok, a latin intermediumok, opera buffa, opera seria, azione sacra, festa teatrale, dramma per musica, dramma giocoso. Csak csodálni lehet az ilyen tehetséget és átváltoztató erőt, a virtuozitást, az idegen anyag teljes asszimilálását és azok határának átlépését. Eldöntendő az a kérdés, amely a fiatalkori Mozart művek elemzése során adódik: hogyan és mikor talált rá Mozart az ő összehasonlíthatatlan zenei nyelvére? Mikor győzedelmeskedett az egyénisége korának kötöttségei felett? Válaszom: Már a legkorábbi színpadi művekben – kezdve az „Első parancsolat megszegésétől”, amelyet 11 éves korban írt – megnyilvánul Mozart egyéni stílusa. Először csak habozva, és tapogatózva, majd egyre tudatosabban, végül szabadon és függetlenül. Fantasztikus példa arra, hogyan szabadítja meg magát Mozart a konvenciók béklyóitól, összetéveszthetetlen művészetével hogyan tör magának utat a „La finta giardiniera (Az álruhás kertészlány) című opera buffa 1775-ből. Itt Mozart teljesen lemond a commedia dell’arte műfaj sablonjairól. Tragikus elemekkel ötvözi a buffo részeket, akár a jóval későbbi három da Ponte operában. Harmonikus, melodikus és ritmikai világa már a bécsi időszak színpadi műveit előlegezi. 

 – Hogyan fogadták a 22 Mozart opera bemutatásának ötletét?

 – Egy ilyen vállakózás esetén érvénytelenné tehetjük a korábbi előítéleteket, pedig egyike ezeknek igen nagy mestertől való: „Mozartról operaszövegeivel kapcsolatban nem lehet jellemzőbbet elmondani, mint, hogy teljesen gondolkodás és válogatás nélkül látott mindig munkához” – írta Richard Wagner. „Az opera szövegében rejlő esztétikai problémákkal nem foglalkozott, elfogulatlanság nélkül dolgozott a zenén és nem érdekelte, hogy a szöveg hálás-e vagy sem” – folytatta Wagner. Ha Mozart a librettókat, egy naiv, játékos gyermekhez hasonlóan válogatás nélkül használta volna fel, hogyan magyarázhatók a befejezetlen művek, mint a „Kairói lúd” vagy a „Rászedett vőlegény”?  Talán úgy, hogy a librettók a dramatikus Mozartnak mégsem voltak megfelelőek. Mi ezeket a töredékes műveket is színpadra állítjuk, mert a zsenit ott is látni akarjuk, ahol a szöveges anyaggal csődöt mondott. Igen tanulságosak Mozart operaszerzői munkásságában e félbemaradt művek, ahol a drámai ösztön mégiscsak győzedelmeskedett a zenei játékosság és kedv fölött.
 A jubileumi és emlékévek mindig lehetőséget adnak olyan jelentős tettekre, mint zeneműkiadók összkiadásaira, amelyekből mai napig profitálunk. 1956-ban Mozart 200. születési évfordulóján indult meg az új Mozart-összkiadás, amelyen jelenleg is minden mértékadó produkció alapul. 1991-ben, halálának 200. évfordulóján a Philips hanglemezcég Mozart valamennyi művét lemezre vette és ez az összkiadás tartalmazza Mozart műveinek azt a négyötödét, amely koncerten alig hangzik el. 2006-ban, Mozart 250. születésnapján az előtt a kihívás előtt álltunk, hogy a teljes színpadi életművet egy helyen egy hat hetes periódusban előadjuk. Az enciklopédikus gondolkodásmód, amelyet e mögött feltételeznek, számomra nem jelent ideált, és nincs köze ahhoz, ami a teljesség igényének a mániája. Egy olyan időszakban, amire a specializáció a jellemző, jusson eszünkbe az, hogy egy mű, egy korszak, vagy egy személyiség csak akkor érthető meg, ha ahhoz az ember a maga teljességében próbál közeledni. És nem utolsósorban ezzel az előfeltétellel akarjuk elindítani az akciót a divatos highlight kultúra és a „Best of…” piac ellen.