EMLÉKEZÉS Szirányi János

zongoraművész – tanárra

    Elment egy idős tanár. Olyan türelemmel, békésen búcsúzott az élettől, ahogy mindig is élt. A következőkben fia és volt tanítványai emlékeznek rá.
    Apám csodagyerek volt – mondja Szirányi János, a Bartók Béla Emlékház igazgatója. Csak úgy becézték odahaza, hogy Temesvár „kis Mozartja”. Hároméves korában már kiderült, hogy remek füle van, mindent le tud játszani, minden harmóniát megtalál a zongorán. Ha mód lett volna mai értelemben vett komoly zeneoktatásban részesíteni, tehetsége sokkal nagyobb nyilvánosságot is kaphatott volna, de hát Temesvár akkoriban elég nehéz sorsú város volt. Amikor alig 17 évesen leérettségizett, szülei úgy döntöttek, hogy fel kell hozni Pestre. A családi legenda szerint nyolcvan darabot vitt fejből a Zeneakadémiai felvételire, amit többé-kevésbé autodidakta módon tanult meg. Kodály rögvest felvette zeneszerzés szakra, zongorából azonban még csak a Zeneakadémia előkészítő osztályába került, Tauszky Jolán szárnyai alá. Egy évvel később Keéri-Szántó Imre tanítványaként már a rendes zeneakadémiai osztály hallgatója, ahol tanári oklevelének megszerzése után, három éven át Dohnányi Ernő legendás művészképzőjében folytathatta tanulmányait. Zongoraművészi diplomáját 1940-ben abszolválta. Tanulmányai során két ízben nyerte el a Zeneakadémia komoly rangot jelentő Liszt-díját, még diákként oklevelet szerzett Bécsben egy nemzetközi Liszt-versenyen,1938-ban pedig egy főiskolai koncerten Dohnányi vezényletével játszhatta el Liszt: Esz-dúr zongoraversenyét. Ha jól tudom,1942-ben egy sikeres olaszországi szóló-turnéról nagyon szép kritikákkal tért haza, sőt kapott újabb koncert-meghívásokat is, többek között Berlinbe, ahová már nem ment. A történelem beleszólt az életébe: ’44 végétől katonaság, majd három év hadifogság… Így már majd négy éves lehettem, amikor megismerhettem, amikorra első apai emlékképeimet vissza tudom vezetni.
    Hárman voltunk fiú testvérek, mindannyian a muzsikus család légkörében nőttünk fel. Intenzív házi muzsikálós élet folyt odahaza. Emlékeim szerint apám anyámmal négykezesezett, Dullien Klára hegedűművész-tanárral és Pallagi Jánossal pedig elég rendszeresen kamarázott. Az nem merült fel, hogy szüleink tanítsanak is minket zongorázni, de a gyakorlás számonkérése soha nem maradt el. Péter bátyámról hamar kiderült, hogy nem lesz muzsikus – annál inkább zeneszerető -, én viszont jól éreztem magam a zongoránál, Gábor öcsém pedig (aki a Zeneakadémia könyvtárosa) később klarinét szakot végzett.
    – Jöttek-e a tanítványok házhoz is, vagy a tanítás külön élete volt az édesapjának?
    – Nem tudott külön élete lenni. Gyerekkoromban szinte minden vasárnap a zongoratanítás körül forgott. Hol anyámnak jöttek a kis tanítványai, hol apámhoz a nagyobb szakiskolások. És elkápráztattak, bámulatba ejtettek, hogy mi mindent tudnak már…
    Apám az ötvenes években elképesztő mennyiségű tanítást vállalt. Volt olyan év, amikor 103 (!) növendéke volt. A Bartók Béla  Szakiskolán kívül tanított a MÁV zeneiskolában, s a tetejébe volt a lakásunkhoz közel egy magán-, akkoriban „munkaközösségi” zeneiskola is, ahol szintén tanítottak anyámmal együtt. A hat nap - hétfő reggeltől szombat estig - nagyjából szülői távolléttel telt…
    –Voltak-e Édesapjának úgynevezett „kedvenc” tanítványai, akikkel kiváltképp szeretett foglalkozni?
    – Az idősebbek közül mindenképpen meg kell említenem Hazai Tibort, akire nagyon büszke volt és nagyon fontos tanítványként hallottunk róla otthon. De bizonyos, hogy a pályára kerültek közül Neszlényi Judit, Ábrahám Mariann, Krause Annamária szintúgy, Füzesséry Tibor, és az ő későbbi felesége, Simon Anikó is a nagyon kedvesek közül való. A picit későbbiekből Fellegi Ádám is tanult nála, igaz, hogy nem sokáig, de tőle ment felvételizni a Főiskolára. Apám szerint talán egész pályájának legkiemelkedőbb tehetségű tanítványa lehetett. Emlékszem, nagyon készült minden órájára, hogy színvonalasan tudjanak kommunikálni. Persze nem is tudom, hogy a nevében én mondhatok-e bármit, hogy ki is volt az igazi kedvenc, de az biztos, hogy a későbbiek sorából Horváth Anikó állt érzelmileg legközelebb hozzá.

    – Horváth Anikó csembaló művész-tanár: A Zenei Gimnáziumban kerültem János bácsihoz. Ő akkor a negyvenes éveiben járt, de nekem persze szörnyű öregnek tűnt, mert aki kopasz, bajszos és szemüveges az csak öreg lehet egy kamaszlány szemében. Pedig nagyon fiatalos volt, most ahogy visszaemlékszem, az jelenik meg előttem, hogy mosolyog , élénken beszél és minden érdekli. Nagy operarajongó voltam és ő minden operáról mindent tudott. Visszatekintve nagyon tetszik, hogy mennyire széleskörűen művelt volt. Ha valamit rosszul mondtam valamilyen idegen nyelven, rögtön kijavított. Nem látványos eszközökkel, de nagyon jó tanár is volt. Felmérte mindenkinek a tempóját. Semmi olyasmire nem emlékszem, hogy valamit muszáj volt megcsinálni, de arra sem, hogy lazaságot megengedett volna. Nagyszerűen tanított Bachot. Egy egész sorozat Wohltemperiertes Klavier Prelúdiumot és fúgát eljátszott kívülről. Nagyon karbantartotta magát, azt hiszem rendszeresen gyakorolt is, ez egészen imponáló volt. Egy szó, ami talán mind a két jelentésében jellemző rá az, hogy lelkes. Lelkes az emberi kapcsolatokban, a tanítványok felé, és lélekkel átitatott volt minden, amit csinált. Sose szidott úgy meg, hogy megalázott volna. Nagyon jó ember volt, jó muzsikus. Élő anyagnak tekintette a zenét és ebben a szellemben felnőni, az jó dolog.

    – Krause Annamária zongoraművész-tanár: Leányfalun laktunk, itt nem nagyon volt zeneoktatás, aztán hetedikes koromban bekerültem Budapestre a Plán  Jenő–féle magán zeneiskolába és ott tanított a Szirányi házaspár. Először a Gabi néninél tanultam, de János bácsi is gyakran ott volt, és ők készítettek fel engem a Konzira. Aztán a Konzit a tanár úrnál végeztem. Sugárzott belőle a zeneszeretet. Gyakran felhívta a figyelmünket egy –egy jó koncertre. Egész konzis korom alatt ott lógtam a Zeneakadémián, és ők is ott voltak. Az törvény volt, hogy szünetben meg a koncert után összegyűltünk az első emeleti erkélyen és megbeszéltük, hogy mit hallottunk. Ez egy zenei közösség volt, ahol fontos volt, hogy azonnal kicseréljük az élményeinket. A tanítására is úgy emlékszem, mint zeneszeretet központú oktatásra. Sokat mesélt régebbi mestereiről, ami nekem különösen nagy élményt jelentett, hiszen nem budapesti gyerek lévén korábban nem volt ilyesmiben részem. Nagy szeretettel készített fel a Zeneakadémiára. Nagyon fontos volt neki, hogy bekerüljek, velem együtt izgult, egészen családias volt a légkör. Mindig mosolygott, és örült annak, ha valami jól ment. Az ötvenes években nem volt szabad skálázni meg etüdözni, hogy minél inkább elhatárolódjunk a német iskolától, mindent a népdalon keresztül tanultunk. De persze titokban azért skáláztunk meg etüdöztünk. A technikai képzés is kicsit konspirációs alapon ment. Amikor Pestre kerültem, szükségem volt segítségre, hogy szolfézsból fölzárkózzak és ebben is támogatott a tanár úr, és növendékét, Ábrahám Mariannt ajánlotta. Nekem nagyon sokat segített a tanár úr emberileg és szakmailag is.

    – Dr. Ábrahám Mariann zongoraművész-tanár: Az ötvenes évek elején voltam a Tanár úr növendéke. Nem sokkal azelőtt kerültem fel vidékről Budapestre, csaknem autodidakta, kevéske tudással, minimális előtanulmányokkal. Valami tehetséget mégis felfedezhettek bennem, mert felvettek a Semmelwies utcai Bartók Béla Konzervatórium zongora szakára. Két évig jártam Tanár úrhoz egy igen jó barátnőmmel, Pfeiffer Judithtal, aki jelenleg Kaliforniában él. Szirányi tanár úr akkori lénye emlékezetemben úgy él, mint karcsú, csinos, mindig mosolygó fiatalember. Nagyon szerettük őt, mindig lelkesen jártunk hozzá órára. Eleinte valószínűleg sok gondja lehetett velem, és egyik órán elege volt már abból, amit én csinálok, mert meghallgatott, majd így szólt: „Kedves Mariann, most zongorázok magának valamit.” Leült, és eljátszotta fejből az egész Waldstein szonátát. Addig soha nem hallott nagyságrendű, hatalmas élmény volt. Felejthetetlen. És utólag megítélve, nem kis pedagógiai érzékre vall. Varázsütésre irányt szabott későbbi zenei érdeklődésemnek, munkámnak. Megláttatta velem, mi a dolgom. Később az a megtiszteltetés ért, hogy két növendék elméletre oktatásával is megbízott. Tudta, hogy nagyon jó hallásom van, és ezek a dolgok soha nem jelentettek problémát. Ő készített fel a felső fokú tanulmányok felvételijére. Köszönettel tartozom Neki és emléke elevenen él bennem.

    – Fellegi Ádám zongoraművész: Szirányi tanár úrral viszonylag rövid volt a tanár-növendék kapcsolatom, összesen két tanévet tanultam nála, a konzervatórium utolsó két évfolyamában, és ő készített elő a zeneakadémiai felvételire. Majdnem esélytelen voltam, amikor hozzá kerültem, és egyéb tanári korrepetálások segítségével, de koron alul –17 éves koromban –felvettek, a második legjobb pontszámot elérve. Nagyon hálás vagyok ezért Szirányi tanár úrnak. Attól kezdve, ha ritkán is , de barátságos volt a kapcsolatunk, sőt néha még bridzseztünk is. Nagyon sajnálom, hogy búcsút kellett venni tőle.

    – Neszlényi Pfeiffer Judith, koncertező zongoraművész, zeneszerző, a Los Angeles-i Állami Egyetem v. professzora, a Los Angeles-i Nemzetközi Liszt Zongoraverseny rendezője: 15 éves voltam, mikor Édesapám, Pfeiffer Ede a „Konzi” csigalépcsőjének az aljában bemutatott. Ők kollégák voltak régről– mindketten Dohnányi Zeneakadémiáján kapták arany diplomájukat. Apám hegedűből, Szirányi pedig a híres és szépreményű zongorista, Dohnányi növendékeként. Mindketten a Konzervatórium tanárai voltak akkoriban. Barátságuk „tűzön-vízen” át tartott, a II. világháborúban együtt szolgáltak a Légvédelmi Tűzérség alakulatában Fertőrákoson...
    Zongoraóráink mindig rövidnek tűntek, mert a Tanár úr minden alkalommal „előjátszott” – amikor is páratlan technikai felkészültsége alátámasztotta a művész ihletett előadásmódját. „Hanzi”, ahogy felesége hívta, mindig megmaradt művésznek: a zene iránti odaadása átragadt a tanítványaira is. Született pedagógiai tehetsége és végtelen, szeretetteli türelme elengedhetetlenül ismételtette velünk a zenei mondanivalót, amíg az ki nem fejeződött a mi előadásunkból.
    Én a Zeneakadémiára kerültem Antal Istvánhoz, majd 1956 után Kaliforniába. A kapcsolat megmaradt élőn, és mikor 1991-ben ismét budapesti pódiumon léptem fel a Liszt Múzeum meghívására, Szirányi János és Gabi az első sorban tapsolták meg, Göncz Árpád akkori államfő társaságában, Liszt műsoromat.
    Megemlítendő, hogy sohasem mint növendékként kezelte a tanítványait, hanem mint a leendő muzsikust; egyenlőképpen! Előjátszásaiban sokszor utalt Dohnányira, illetve saját élete előbbi zongorakoncertjeire. A tanár/növendék kapcsolat párosult a tehetség elismerésével, annak feltétlen további kibontakozásához.
    1994-ben, a MAGYAR REQUIEM c. művem ősbemutatójára, a hideg esős novemberi este ellenére, mégis megjelent, és az Akadémia tanári páholyából hallgatta végig. Elismerő, büszke értékelése most is fülembe cseng: „Juditkám, én mindig tudtam”!
    2001-ben, Liszt Múzeum-beli koncertem műsorának minden egyes művét volt szeretett tanáraimnak ajánlottam, zenei emléket állítva a kiváló magyar zenepedagógiának. Akkor, az egyetlen élő művész már csak Szirányi János volt. Beethoven Pathetique Szonátáját Vele tanultam annak idején. Reméltem, hogy eljön, de fia, „Jancsika” – ifj. Szirányi – tudatta velem, hogy drága Édesapja gyengélkedik...
    Szirányi János, a magyar zenekultúra és zongora-pedagógia egyik brilliáns képviselője.
    Szerény, finom, mindig helyes meglátásai megnyitották növendékeinek a muzsika megismerésének szívbéli óhaját: Sosem „kritizált”, de előjátszott. „Én így gondolom” ... „Bach ezt írta” ... „Próbáljuk meg eképpen” ... kifejezései bennem maradtak a sok éven át. Véleménye mindig sokoldalú volt: „így is lehet, úgy is lehet”, ha meggyőző az interpretáció.
    A művész, a tanár, a családapa végtelen szeretetével vett körül. Megalkuvás nélküli technikai biztonságot követelt a zene mondanivalójának teljes értékű kifejezése érdekében.
    Szirányi János élete, munkássága példát mutat a jelen és a jövő muzsikusainak. Szerénysége, úriembersége, kedves mosolya és végtelen szeretete munkája iránt a legnagyobb magyar pedagógusok soraiba emeli.
    Isten áldása volt életén – Örök elismerés szálljon emlékére!