Szirányi JánosBartók ürügyénA minap fontos látogatói voltak ennek a kert mélyén szerényen meghúzódó, megjelenését tekintve, mondhatni tisztes polgárháznak. Zeneakadémisták. Egy évfolyamnyi diák, vagy tizenöt huszonéves leány és fiú a karvezetés tanszakról, akik az utóbbi félévben elmélyülten foglalkoztak Bartók zenéjével. S most tanáruk, Avarné Nemes Zsuzsa javaslatára a mester egykori otthonába jöttek személyesen ismerkedni a legnagyobb zenész mindennapjaival, szokásaival, gyönyörűen faragott kalotaszegi bútoraival, az erdélyi szőttesek és bokályok regimentjével, otthonának különleges szellemiséget sugárzó varázsával. És persze számot adni megszerzett tudásukról. Énekeltek és zongoráztak dalokat és népdalfeldolgozásokat, szavaltak megrendítő Márai verset, majd piciny kórussá formálódva sorra elevenítették meg, Bartóknak épp ebben a Házban született két- és háromszólamú kórusait. Értőn, mívesen, odaadó átéléssel. Nem a gyakran álságos tapsokért, hanem egymásnak, saját közösségüknek, s nem csupán egy érdemjegy sikeréért, hanem a zenei kifejezés őszinte öröméért. E rendhagyó kis házi koncertnek, pontosabban vizsga-délelőttnek persze nem volt hírverése, nem volt nyilvános, s a találkozás élménye is csupán a résztvevőkre, tanárra és tanítványaira, no meg a Ház elbűvölt munkatársaira tartozott. Hatása és emléke azonban hiszem, hogy maradandó. Arról szólt, amiről egy ilyen szent helynek szólni kell: a tisztelet, az emlékezés, a hagyományok ápolása és az élő nemzeti zenekultúra szétválaszthatatlanságáról. Bízvást remélhetjük, hogy ezek a muzsikuspalánták művésszé, tanárrá válva is személyes ismerősként, s talán majd tanítványaikkal, gyermekeikkel, kézen fogva fognak vissza-visszajárni Bartókhoz, akár csak picit is megmártózni a tiszta forrás utolérhetetlen szépségében. Merthogy a jó példákra nagy szükségünk van. Szükségünk, mert most oly korban élünk, amikor a zene tanulása ismét kezd amolyan úri huncutsággá válni, amikor a zenei ismeretek egyre távolabb kerülnek a közérdeklődéstől, amikor az iskolai óraszámokat szinte kizárólag az egzisztenciális hasznosság elve határozza meg, s amikor az oktatáspolitika fennen hirdetett tudásalapúsága mintha elfeledkezne az érzelmek, a lelki rezdülések, vagy épp a zenei-művészi megnyilvánulások embert formáló jelentőségéről. Mintha már nem lenne érvényes az, amit oly bizton tudtak egykor a görögök, gyakoroltak a reneszánsz polgárok, vagy éppen hirdetett Kodály Zoltán elhíresült zenei nevelési alapvetésében a test, a lélek és a szellem összetartozó harmóniájáról. S mindez abban az országban, amely az európai zenekultúra talán valaha élt legnagyobb hatású apostolát, Liszt Ferencet adta a világnak, ahol Bartók Béla a Kárpát-medence ezer éve együtt élő népeinek sok évszázados, már-már elfeledett zenei anyanyelvét tette közkinccsé, ahonnan évtizedeken át muzsikusok, pedagógusok százai lesték el, vitték hírül és honosították meg világszerte az ének-zenei oktatás magyar csodáját. A feszültség, a szakadék máris jelentős. Hol vagyunk már az „Éneklő Magyarország” ideájától? A zene értésének és befogadásának mindenki számára elérhető lehetőségétől? Amíg a professzionális, tehetséggondozó oktatásunk még javában virágzik, a különórás hangszert tanuló zeneiskolások száma országszerte rendre gyarapszik, az iskolai többség zenei beavatása egyre hiányosabb. A valós érdektelenség, vagy éppen hibás szakmai döntések következményeként rohamosan fogyatkoznak az ének-zene szakos osztályok, már az általános iskolai képzésben is elmaradhatnak az énekórák. Mintha az egész zenei köznevelés az oktatáspolitika felesleges nyűge lenne. Szakmailag is, anyagilag is. De hol vannak a felelős döntéshozók, az odaadó zenepedagógusok, a gyermekek egészséges testi-lelki-szellemi fejlődését vállaló iskolák? Sajnos, Bartók Béla imént említett Emlékmúzeumában, de vélem, a többi hasonló intézményben, mint például Liszt Ferenc, vagy Kodály Zoltán gyönyörűen berendezett pesti otthonaiban is, csak ritkán! Hiteles statisztikák mutatják, hogy a látogatók döntő része bizony külföldről, gyakran a tengeren túlról érkezik, de azt is, hogy a hazai szakmai érdeklődés alig-alig mérhető. Mintha egyre kevesebb lenne az olyan pedagógus, aki hivatásának tekinti, hogy alkalmanként kisiskolásainak is megmutasson egy-egy titkot a nagy emberek mindennapjaiból. Pedig az ilyen emlékhelyek, mint ahogy a Csalán úti ház is, rengeteg mindenről árulkodnak. Mondják, a stílus maga az ember. Talán nem tévedek, ha e megállapítás érvényét kiterjesztem otthonainkra is. Hiszen bútoraink, mindennapi használati eszközeink, olvasmányaink, gyűjteményeink, hivatásunk lenyomatai, kényelmi vagy éppen esztétikai környezetünk, a szigorú rendhez, vagy éppen könnyed nagyvonalúsághoz való viszonyunk bizonyítékai, és persze családi, személyes kapcsolataink dokumentumai mind-mind rólunk szólnak. A gyarló, vagy éppen nemesen kiemelkedő emberről, az apáról, férjről, a gyermekét féltő-nevelő szülőről ugyanúgy, mint a világ, az emberiség gondjait megértő és mélyen átérző alkotóról. S hiszem, hogy az utóbbiak, a zsenik „hétköznapi” lenyomatai érzékletesen, hitelesen és élményt adó módon segíthetik a sokszor rendkívüli magaslatokban szárnyaló művek megértését, befogadását, s nem utolsó sorban megszerettetését is. Ahogy Bartókról írta oly szépen Fodor András: „Egyre többen vagyunk, akik testi valójában nem láthattuk őt. Sorsa és műve ismeretében, vagy csak közeledve hozzá, zenéjét hallgatva, jogos-e mégis az igény, hogy személyisége eleven fluidumát keressük, ha környezete megmaradt tárgyaiban, működése, foglalatosságai dokumentumaiban magát az alkotót szeretnénk tetten érni?” Igen, az alkotót, aki a 30-as évek derekán éppen itt, a külvilág zajaitól eredetileg még párnázott ajtóval is óvott, piciny emeleti dolgozószobájában vetette papírra, remekműveinek egész sorát. A Kétzongorás szonátát, a Kontrasztokat, Paul Sacher és a Baseli Kamarazenekar számára a Divertimentót, és az utolérhetetlen szépségű Hegedűversenyt. De e puritán környezetben, Péntek Gyugyi György körösfői asztalosmester mívesen faragott bútorai és a falakat ékítő szebbnél-szebb folklór-relikviák között, napi népzenetudósi munkájához nélkülözhetetlen fonográfja és kedvelt Bösendorfer-zongorája társaságában születtek kórus és kamarazenei remeklései is. Többek között a már említett vendég zeneakadémista-diákok által is oly szépen énekelt Egyneműkarok, a Péter fia zongoratanításához is kapcsolható Mikrokozmosz-sorozat, az V. vonósnégyes és ’39 novemberében az édesanyját gyászoló, de talán már lélekben a hazától búcsúzó, megrendítő VI. kvartett. Tagadhatatlan, hogy Bartók zenéjében mindig ott rejtőzködik az is, ami otthonában látható: a népi kultúrához, a parasztemberekhez való őszinte kötődése, a természet tárgyainak végtelen szeretete, a világ megértésének kitartó vágya, szigorú rendszeretete, egész lényének már-már aszkétikus puritánsága. A minap a BBC egy forgatócsoportja dolgozott a Házban. Munkájuk végén elcsodálkozva kiáltottak fel, hogy mily különös és egyedül való is Bartók tárgyi világa, mennyi, eddig talán csak műveiben hallható titkot is hordozhatott magában az a géniusz, aki ebben a varázslatos, sok szempontból ősi környezetben élte, egyébként az egyszerre humanista és szörnyűségesen kegyetlen XX. századhoz kapcsolódó, értelmiségi életét. Bartók 1981-ben megnyitott otthona most megújítására és bővítésére vár. A család jogörökösei, hagyatékának gondos gazdái felajánlották a fővárosnak, de sokkal inkább a magyar kultúrának, hogy átadják, és megközelítőleg eredet-közeli módon kiállítják a zeneszerző még bőven fellelhető személyes tárgyait, s ehhez saját költségükön beépítik a ház padlásterét és felújítják az egész épületet. Nagyvonalú, pénzben nem mérhető gesztusként, kötelességtudó felelősséggel. Csak remélni merem, hogy a zeneszerző születésének 125. évfordulójára, 2006. március 25-ére elkészülő kiállításhoz zenei közéletünk is méltó, megújuló felelősséggel fog társulni. (Elhangzott a Bartók Rádióban 2005. március 1-én) |