A tanító és nevelő Liszt Ferenc

 

Aki azt a feladatot tűzi maga elé, hogy Liszt Ferenc jelentőségét mind saját kora, mind a mai ember számára újraértékelje, annak ezt a művészegyéniséget minden megnyilvánulásában, tehát igen sokoldalúan kell ábrázolnia. „Amint egy szobrot, ha Ítéletet akarunk mondani róla, minden oldaláról meg kell tekintenünk, ugyanúgy, ha jelentős személyiségekről beszélünk, azoknak teljes életművét meg kell ismernünk, nemcsak alkotásainak egy részét.” (Liszt)1 Ezért szükséges, hogy Liszt Ferencről nemcsak, mint zeneszerzőről és előadóművészről, mint íróról és zenetudósról, hanem mint tanítómesterről és pedagógusról is beszéljünk.

 

Liszt Ferenc pedagógiai felfogásában és zenetanításának gyakorlatában is úgy jelenik meg valamennyi filozófiai, politikai, művészi és szociális elképzelése, mint egy gazdag szőttesben a különböző színű, de egységes mintát alkotó szálak. Ha megvizsgáljuk e szálak eredetét: korának szellemét és pedagógiai törekvéseit, arra az eredményre jutunk, hogy Liszt életművét nemcsak a XIX. század első felének történelmi eseményei befolyásolták, hanem, - különösen, ami oktatói munkáját illeti, - kétségtelenül felismerjük benne a Saint Simonisták és Félicité Lamenais abbé pedagógiai törekvéseinek jelentős hatását.

 

I.

 

A XVIII. század végén és a XIX. század első felében az európai országok közül kétségkívül Franciaország élte át a legviharosabb időket, melyek, mint Lenin mondta: „egész Európát elárasztották a szocializmus eszméjével.”2 Saint Simon számos írásában mélyrehatóan foglalkozott az akkori társadalom bírálatával és egy kialakítandó új társadalom tervével. Ítéletében persze csak addig megy, hogy a kapitalizmust erkölcsi síkon marasztalja el. A forradalmi jellegű akciók gondolatát elutasítja, és úgy véli, hogy a különböző társadalmi osztályok együttműködése is képes megteremteni az egész társadalom harmóniáját. Ezt az új társadalmat felvilágosítás, a felnőttek továbbképzése, a gyermekek nevelése és a humanizmus eszméinek elterjesztése útján kívánja létrehozni.

 

Ebben a társadalomnevelő programjában Saint Simon jelentős szerepet szán a különböző művészeti ágaknak. A művészek feladatául tűzi ki, hogy az új társadalmi rendet megnemesítsék. „Különleges képességükkel a humanizmus ragyogó világosságát mindenütt a földön elterjesszék.”3 A művésznek az a hivatása, hogy művészetével felébressze az emberekben a humanizmus érzését, és így az új társadalom alapvető törvényeit a művészet eszközeivel mindenki számára érzékelhetővé és érthetővé tegye.4 Nyilvánvaló, hogy a fiatal Liszt Ferencre - aki maga is a társadalmi ellentmondások megoldásán töri a fejét -, igen nagy hatással voltak Saint Simon fenti tételei. Több ízben részt is vett Párizsban a Saint Simonisták összejövetelein, később azonban elmaradt ezekről, annál is inkább, mert ezek az együttlétek mindinkább egy vallásos szekta jellegét vették fel.5 Saint Simon tanításainak alaptételeihez azonban Liszt élete végéig hű maradt.6

 

Különösen vonzotta természetesen Saint Simonnak a művészek és művészetek nagy jelentőségéről vallott felfogása. Amint Saint Simon, Liszt Ferenc is azt tartotta, hogy a művészet nevelő hatásánál fogva hivatott „a társadalmi osztályok egymással való kibékítésére, és arra, hogy az emberiséget egymással való szeretetteljes egyetértésben vezesse a közös cél felé.”7 Az ő számára is eszköz a művészet, melynek segítségével a humanizmus eszméjét kell terjeszteni és az emberiséget nemesebbé tenni. Csaknem szóról szóra csatlakozik Saint Simon gondolataihoz, amikor ezt mondja: „A művészet feladata az, hogy felidézze a népben a szépség utáni vágyat, a hősi gondolatokat, az erőt, a humanizmust, tehát önmaga legszebb tulajdonságait.”8 Ezért követeli Saint Simon „Erkölcsi nevelési elvei” alapján a zenetanítás bevezetését és kiterjesztését minden iskolára. A kórusok munkájának megjavítását, a jelentős zenei művek olcsó kiadásban való megjelenését, és nem utolsó sorban az előadóművészek jobb kiképzését, hogy így méltók legyenek azokra a feladatokra, amelyeket egy új társadalomban meg kell oldaniuk.

 

Saint Simon mellett különösen Lamennais abbé volt nagy hatással Liszt pedagógiai elveinek kialakulására. Amikor személyes barátságot kötött az abbéval, ez utóbbinak már megjelent „Paroles d’un croyant”9 című műve, melyért egyébként az abbét az Egyház kiátkozta. Az egyházi átok még inkább hozzájárult ahhoz, hogy Lamennais - akit 1848-ban a francia nemzetgyűlés tagjainak sorába választottak - izzó lelkesedéssel harcoljon tovább a polgári demokrácia és a szocializmus eszméiért, és e harcában egyre közelebb jusson Saint Simon elveihez. Így ő is, mint Saint Simon, elutasítja a forradalmi cselekvés gondolatát. Az a véleménye, hogy az egyes néprétegek közötti ellentéteket a felebaráti szeretetnek kell elsimítania.10 Íme Lamennais pedagógiai alapelve: Minden embert alkalmassá kell tennünk arra, hogy az emberiség nagy családja javára fejthesse ki képességeit, és el kell érnünk, hogy minden ember szüntelenül azon fáradozzék, hogy minden képességével a humanizmus nagy eszményét szolgálja.

 

E feladat megvalósításában Lamennais szerint is döntő szerepe van a művészeteknek. A nevelés végső célja az ember megnemesítése, tökéletesítése. Éppen ezért a „művészet a művészetért” (l’art pour l’art) elv egyszerűen képtelenség. A művészet célja az, hogy mind tökéletesebbé tegye az emberiséget, amelynek eddig elért fejlődését tükrözi.11 Mind az alkotó, mind az előadó művésznek az a feladata, hogy kifejezésre juttassa korának haladó eszméit és az ezzel kapcsolatos érzésvilágot, valamint az, hogy a művészet eszközével megnemesítse az emberiséget.12 A művész legyen próféta és „egy új világ úttörője”.13

 

II.

 

Liszt Ferenc hat évtizeden keresztül folytatott nevelő munkásága Saint Simon és Lamennais előbb felsorolt filozófiai, esztétikai és pedagógiai elveit tükrözi. Nevelő munkájának az volt a célja, hogy olyan muzsikust neveljen,

 

 

 

 

 

 

A hangszeres művésznevelés területén Liszt Ferenc minden kortársánál jobban megköveteli a technikai képzés és embernevelés egységét. Az ő számára a hangszeres zene oktatása „nem gyakoroltatás, sem pedig egyoldalú kifejlesztése valamiféle szellemi tevékenységnek, hanem olyan nevelés, amely az egész embert magával ragadja és továbbfejleszti.”14

 

Minden nevelői tevékenysége oda irányult, hogy világossá tegye növendékei előtt: a művészet nem önmagáért van, hanem az emberiség életének egy részét alkotja. Éppen ezért csak akkor érthetjük meg a művészet lényegét, ha az ember életének egész tartalmával együtt vizsgáljuk. Mindig újra és újra bebizonyítja növendékeinek, hogy egy művész sem érvényesülhet, aki társadalmán és korán kívülállónak érzi magát.15

 

Liszt Ferenc nevelési elveit mindenekelőtt önmaga példájával igazolta. Mint zeneszerző, és mint előadóművész egyaránt megmutatja: „hogyan kell egy művésznek lírája húrjait saját korának alaphangjaihoz hangolnia.”16

 

Példát mutatott saját humanista megnyilvánulásaival is. Amikor segít kortársainak művészi fejlődésükben, amikor magas összegekkel járul hozzá alapítványokhoz, vagy maga ad jótékony célú hangversenyeket, mindig ott találjuk - Lamennais szavaival – „a humanizmus ügyének sodró áramlatában”17, és így mindig újra és újra megmutatja, hogyan kell művésznek és művészetnek a humanizmus ügyét előbbre vinni.

 

Mindig hangsúlyozott nyomatékkal állt ki a munkások ügye mellett. „Lyon” című zongoradarabjában világosan kifejezi szimpátiáját a selyemszövő munkások iránt, akik ötnapos harcot vívtak elnyomóik ellen. Lamennaisnak ajánlott művének mottójául a lyoni munkások jelmondatát választja: „Vivre en travaillant ou mourir en combattant” (Dolgozni és élni vagy harc közben meghalni). Adolphe Nourrit énekművésszel együtt több hangversenyt adott a munkáscsaládok megsegítésére.18 Egy alapítvánnyal kapcsolatban így ír: „Szerintem kitüntetést annak kellene adni, aki végre célszerűen beosztott és jól szellőztethető munkáslakásokat tervez.”19

 

Így mutatott példát növendékeinek, hogyan kell a művészet nevelő, humanista erejét az emberiség haladásának szolgálatába állítani. Növendékei közül sokan lettek követői és harcostársai a nagy cél elérésében: „a művészet nevelő hatásával elősegíteni az emberiség erkölcsi fejlődését.”20 A szegények és kezdő muzsikusok támogatásában is követték e tanítványok mesterüket.21

 

Növendékeitől, akikhez őszinte, meleg szeretet fűzte, igen kemény, lelkiismeretes, szinte a pedantériáig menő pontos munkát kívánt.22 Ugyanakkor őszinte érdeklődést mutatott növendékeinek magánélete iránt, mindig mellettük állt tanáccsal, segítséggel.23 Érdeklődött pénzügyi helyzetük, lakásviszonyaik iránt, és figyelemmel kísérte sorsukat tanulmányaik befejezése után is.24

 

III.

 

Liszt Ferenc nevelői, tanári munkássága fontos feladatának tekintette, hogy egyetemleges műveltségű művészegyéniségeket képezzen a polgári társadalom számára. Az akkori társadalmi és politikai körülmények az új művésztípussal szemben már fokozott művészi és jellembeli követelményeket támasztottak. Már nem volt elég, ha valaki csak „az egyoldalú technikai készség fejlesztésére törekedett.” „A művésszel együtt az embert, mint egyéniséget is fejleszteni, nevelni kellett.”25 Liszt Ferenc tehát ezen a területen is következetesen igyekszik megvalósítani Saint Simon elképzelését: a muzsikus egyetemes emberi és művészi átfogó továbbképzését.26

 

Ő maga ezen kívül Rousseaunak „Dietionaire de musique” című művében közölt tételére hivatkozik. Amely szerint „Csak az érdemli meg, hogy a megtisztelő muzsikus névvel illessék, aki nemcsak arra képes, hogy ujjai vagy hangja szolgai teljesítményével produkáljon zenét, hanem aki gondolkodásával, kutatásaival a szükséges tudományos képzettséget is megszerezte.”27,28 A művész átfogó szellemi továbbképzését Liszt főképpen a filozófia, esztétika, történelem, a többi művészet és különösen az irodalom beható tanulmányozása útján kívánja elérni. A muzsikus „nem állhat meg ezen a területen sem a tudás küszöbén”, „meg kell ismernie a tudományosan gondolkodó és cselekvő ember eszméit.” Azt, hogy a zenészek ilyen mérvű szellemi nevelésének milyen nagy jelentőséget tulajdonít, milyen sokat vár ettől a zenei élet fejlődése érdekében, abból a meghatározásából is látjuk, mely szerint a hangszeres oktatásnak magában kell foglalnia „a zenész egyéniségének szellemi egészségtanát” is.29

 

Pedagógiai munkásságában következetesen meg is valósította ezt a feladatot. Igen gyakran a költészet segítségével magyaráz meg egy-egy zeneművet, egy-egy vers segítségével kelti fel növendékeiben a megfelelő hangulatot. Az előadásmód különböző problémái esztétikai és filozófiai megbeszélésekhez vezettek, és ezen beszélgetések során kiderült, mennyire otthon van Liszt Ferenc ezen a területen is. 30 Bizonyításai során történelmi és zenetörténeti tényeket sorakoztat fel.31 A zene történelmi fejlődésének és kö1csönhatásainak szemléltetésére az építészet, festészet és szobrászat területéről veszi példáit. 32 Liszt ily módon egyidejűleg fejleszti tanítványainak általános zenei műveltségét és zenei képességeit, zeneelméleti vitákat rendez, kamarazene-délutánokat tart, és együtt látogatja növendékeivel a nyilvános hangversenyeket.

 

IV.

 

A hangszeres zeneoktatás új céljai, tanárral és növendékkel szemben felállított újszerű követelményei szükségképpen kifejlesztették az új metodikai alapelveket is. Liszt megkívánja a zenei neveléstől, hogy az „elsajátítsa a haladó idők új bölcsességét, az új módszerek kialakításához. S új dolgokat fedezzen fel a kor szükségleteinek kielégítésére.” Hogy „megfigyeljen és kísérletezzen,” hogy a „tananyag és a tanítás módszere tartson lépést a művészet mindenkori fejlődésével.”33 Ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy a pedagógia jó hagyományait ezentúl már el kell vetni, inkább azt, hogy ezeket a modern zeneoktató első lépcsőnek tekintse a felfelé haladó úton.34

 

Liszt művészeti és filozófiai nézeteinek összegezése után három olyan tanítási elvet szűrt le, melyeket zenetanítása alapjainak tekintett:

 

1.      az elmélet és a gyakorlat egysége,

2.      a tudatos cselekvésre való nevelés,

3.      a fejlődő művész egyéni tulajdonságainak kiaknázása.

 

Liszt számára már a Saint Simonisták útmutatása világossá tette, hogy a tanító tevékenységét nem lehet elválasztani a tanított tárgy gyakorlati és társadalmi megjelenési formájától.35 Így a hangszeres tanításnak is meg kell felelnie a zenei élet követelményeinek, sőt segítenie kell abban, hogy ezek a követelmények a haladás szellemében változzanak meg. „A tanítás akkor felel meg hivatásának, ha elválaszthatatlanul összeforr a művészi élet külső és belső megnyilvánulásaival, s azokat szinte észrevétlenül irányítja.”36 Pedagógiai és metodikai módszerét Liszt Ferenc ezeknek a gyakorlati célkitűzéseknek megfelelően építi fel. Azt akarja, hogy tanítványai a közönség minden irányú művészi igényének meg tudjanak felelni. A legfontosabb azonban számára, hogy művész-növendékei képesek legyenek a zenei élet fejlődésének vezetésére és irányítására, ne pedig annak szolgai követőivé váljanak. Ennek érdekében felléptette legjobb tanítványait az otthonában vasárnaponként rendezett matinékon, és elvárta tőlük, hogy megállják helyüket a különböző nyilvános hangversenyeken is, melyeknek rendezését ő maga szorgalmazta.

 

Liszt Ferenc élesen szembefordult minden dogmatizmussal a tanításban. Elvárta növendékeitől, hogy egyik vagy másik irányzathoz tudatosan csatlakozzanak, annak lényegét gyökeréig megismerjék, és kö1csönhatásain gondolkozzanak. „Minden törekvés célja a tudatosság, az egyre növekvő és mélyreható felismerés. E nélkül minden fáradozás befejezetlen, eredménytelen marad.”37 Így fejlesztette tanítás közben növendékeiben az önbírálat, az éleslátó bírálat és az önálló alkotás képességét.

 

Ezek mellett különös fontosságot tulajdonított annak, hogy önálló művészegyéniségeket alakítson ki. Gondosan elemezte tanítványainak egyéni adottságait, kifejlesztette jó tulajdonságaikat, és lecsiszolta a hátrányosakat. Fontos feladatának tekintette, hogy „megnemesítse az egyéni felfogás és kifejezési szándék sajátosságait, ahelyett, hogy kiirtaná azokat.”38

 

Növendékeit így buzdította: „Legyetek egyéniek, ne pedig utánzók, adjátok önmagatokat. Mindig jobb egy rossz, de eredeti felfogású, mint egy jól utánzott előadási mód.”39

 

Egyéni tanítási módszerével mégis meg tudta akadályozni, hogy egy ilyen méretű tudatosságra, cselekvőkészségre és önállóságra-nevelés végül is önfejűséget, vagy gőgös beképzeltséget eredményezzen. Hetenként kétszer vagy háromszor - rendszerint kedden, csütörtökön és szombaton - délutánonként meghívta magához tanítványait, sőt gyakran átutazó művészeket is. Nemegyszer huszonöten is voltak ott, és így ezek a tanítási órák szinte egy koncert-közönség előtt zajlottak le. A tanítványok nyitva egy asztalra helyezték az órára hozott zenedarabok kottáit, a mester pedig kiválasztotta közülük azt, amit hallani akart. Így azután felváltva követték egymást zongora-növendékek előadási darabjai és zeneszerző-növendékek legújabb művei. Liszt utasításokat adott, helyesbített, dicsért és szidott, gyakran maga is a zongorához ült. A felmerülő problémák felett pedig élénk vitákat rendezett.

 

Ezek az órák, melyekért soha semmiféle tiszteletdíjat nem fogadott el, hamarosan a csoportos tanítás ragyogó új módszerévé fejlődtek. Liszt véleménynyilvánítása és a „közös megbeszélések” minden jelenlevő számára igen hasznosak voltak. A növendékek megszokták játékuk közben a közönség jelenlétét, és amit Liszt a legfontosabbnak tartott: megtanulták egymás kölcsönös megbecsülését, megértését és támogatását. Maga Liszt is ezzel a módszerrel tudta leginkább megfigyelni tanítványainak szellemi adottságait, munkamódszerét és gyakorlási módját. Ezt a csoportos tanítást arra is felhasználta, hogy felébressze tanítványaiban a törekvést művészi teljesítményük javítására és egyéni, pozitív jellemvonásaik fejlesztésére. Az ilyen csoportos órán szerzett tapasztalatai alapján néha úgy döntött, hogy egyes tanítványainak különórát ad. Ezeket a növendékeket rendszerint a kora reggeli órákban rendelte magához.40

 

Ha ennek a kis tanulmánynak a nyomán – amely egyébként az első kísérlet arra, hogy áttekintse Liszt Ferenc pedagógiai törekvéseit - visszatekintünk ennek a nagy művésznek nevelő munkájára, úgy elsősorban azt állapíthatjuk meg, hogy Liszt korának változó, forrongó időszakában megtalálta a korszellemnek megfelelő, általános pedagógiai törekvések között, a helyes utat a zeneoktatás sajátos területén. Megpróbálta a gyakorlatban megvalósítani azt, amit Rosseau és Pestalozzi után Saint Simon és Lamennais követeltek: a muzsikus sokoldalú szakmai kiképzés mellett erkölcsi-etikai nevelésben is részesüljön. Természetesen nem ismerhette még fel a gazdasági és politikai okokat, melyekből azok a társadalmi ellentmondások keletkeztek, amik gátat szabtak törekvéseinek. Bár az általa felállított követelmények többségükben megelőzték a kort, melyben élt, és éppen ezért süket fülekre találtak. Mégis Liszt elméletben és gyakorlatban bebizonyította, hogy a XIX. és XX. században „a muzsikus csak akkor lehet igazi művész, ha mint ember is értékes.”41 Kora leghaladottabb polgárainak válik szószólójává, amikor kifejti, hogy azok a művészek, akiket az ő elvei szerint neveltek, a művészetek ápolásával és fejlesztésével közmegbecsülésre méltó népnevelő munkát végeznek.

 

Most, amikor újból áttekintjük Liszt egész életművét, számunkra pedagógiai törekvései különösen nagy jelentőséget nyernek. Nekünk ma az a feladatunk, hogy Liszt Ferenc pedagógiai elveiből, célkitűzéseiből és tapasztalataiból levonjuk a tanulságokat a magunk számára. Csak így tudjuk ezt az értékes örökséget eleven hatóerejében megőrizni, és minden energiánkkal megvalósítani a mi időnkben, a mi új társadalmi viszonyaink között.

(Fordította: Karczag György)

1. August Göllerich, Franz Liszt, Berlin 1905, 171. old.

 

2. Geschichte der Philosophie, II. kötet. Berlin 1960, 145.old.

 

3. Saint-Simon, Lettres d’un habitant de Geneve a ses contemporains, in: Oeuvres de Saint-Simon, publiés par Olinde Rodrigues, Paris 1832. 13. old.

 

4. U. o.. 157. old. Vö. még: Oeuvres de Saint-Simon et d’Enfantin, XV. kötet, Paris 1868, 27. old.

 

5. Franz Liszt: Briefe, La Mara kiadásában, 1. kötet Leipzig, 1893, 133. old.

 

6. Peter Raabe, Franz Liszt, 2. könyv, Leipzig, 1931. 205. old.

 

7. (1) Franz Liszt, Zur Stellung des Künstlers, a Gesammelte Schriften 2. kötetében, Lina Ramann kiadásában, Leipzig, 1881, 25. old.

    (2) Cosima Wagner, Franz Liszt, Ein Gedenkblatt von seiner Tochter, München, 1911. 116. old.

 

8. Franz Liszt, Gesammelte Schriften, u. o. 2. kötet, 157. old.

 

9. Paris 1834, német ford. Ludwig Börne, Paris, 1834.

 

10. (1) F. R. Lamennais, Le livre du peuble, Bruxelles, 1838, 132. old. vö. még F. R. Lamennais, Correspondences, Oeuvres posthumes de F. Lamennais, pupliés par E. D. Forgues, 2. kötet, Paris 1864, 495. old.

      (2) F. R. Lamennais, De l’esclavage moderne, Bruxelles, 1840. 83. old.

 

11. F. Lamennais, De l’art et du beau, Paris, 1872, 10. old. (3. könyv „Esquisse d’une philosophie”, Paris, 1841)

 

12. U. o. 344. old.

 

13. U. o. 272. old.

 

14. Franz Liszt, Gesamrneite Schriften, u. o. V. kötet, 189. old.

 

15. (1) Auguste Boissier, Liszt Pédagogue, németül kiadta Liszt unokája, Daniela Thode-Bülow, Berlin, 1930, 15. és 103. old.

      (2) August Stradal, Erinnerungen an den letzten Aufenthalt Liszts in Rom, a Der Merker című osztrák színházi és zenei folyóiratban, II. évf., Wien, 1911, 1056. old.

      (3) Franz Liszt, Gesamelte Schriften, u. o. V. kötet, 216. old.

 

16. U. o. V. kötet, 204. old.

 

17. Lamennais, L’esclavage moderne, u. o. 57. old.

 

18. Vö. Julius Kapp, Franz Liszt, Berlin/Leipzig, 1909, 96. old.

 

19. Franz Liszt: De la Fondation-Goethe a Weimer, Leipzig. 1851. 153. old.

 

20. U. o. 71. old.

 

21. Vö. pl. (l) Franz Milde, Ein ideales Künstlerpaar, II. kötet, Leipzig, 1918, 93. old.

                 (2) Alexander Siloti, Meine Erinnerungen an Franz Liszt, Zeitschrift der Internationalen Musikgesellschaft, XIV. évf. Leipzig, 1912-13, 307. old.

 

22. Felix Weingartner, Akkorde, Leipzig, 1912, 42. old.

 

23. Tanítványa, Amy Fay így ír erről: „A megrepedt nádat nem töri ketté, az aggódó és megtört szívet nem hagyja magára.” a Musikstudien in Deutschland c. írásában, Berlin, 1882, 138. old.

 

24. Vö. pl. Ludwig Meinardus, Ein Jugendleben, Gotha, 1874, 170. old.

 

25. Franz Liszt, Gesammelte Schriften, u. o. V. kötet, 185-186. old.

 

26. Doctrine de Saint-Simon, Premiere année, Paris, 1S29, old. és köv.

 

27. Paris 1767, ill Geneve 1782, 430. old.

 

28. Franz Liszt, Gesammelte Schriften, u. o.II. kötet, 9-10. old.

 

29. Franz Liszt, Ges. Schr. u. o., V. kötet, 217 old.

 

30. Felix Weingartner, Lebenserinnerungen, Wien/Leipzig, 1923, 22a. old.

 

31. August Göllerich, u. o. 20. old.

 

32. August Stradal, Erinnerungen an den letzten Aufenthalt Liszts in Rom, u. o. 1056. old.

 

33. Franz Liszt, Ges. Schr. u. o. v. kötet, 187 old. és II. kötet. 93. old.

 

34. U. o. 189. old.

 

35. Doctrine de Saint-Simon, u. o. 289. old.

 

36. Franz Liszt. Ges. Schr. u. o. V. kötet. 198. old.

 

37. Henri Kling, Franz Liszt pendant san séjour a Geneve en 1835/36, a Le Guide Musical-ban, 43. évf., Brussel/Paris, 1887. 123. és köv. old.

 

38. Franz Liszt, Ges. Schr. u. o. V. kötet, 188. old.

 

39. August Stradal, Liszt aIs Mensch und Künstler, a Neue Musikzeitung-ban, 23. évf., Stuttgart/Leipzig, 1912, 36. old.

      (1) Alexander Siloti, u. o. 239. old.

      (2) Felix Weingartner, Akkorde, u. o. 44. old.

      (3) Vendelin Weissheimer. Erlebnisse mit Richard Wagner, Franz Liszt und vielen anderen Zeitgenossen, Stuttgart/Leipzig. 1891, 40. és köv. old.