Találkozásomat Önökkel, magyarokkal mély érzések kísérik, nem csak azért, mert férjem magyar, hanem elsősorban azért, mert a magyar zongoratanítás, művészképzés színvonalát és eredményeit őszinte megbecsüléssel s mély csodálattal kísérem figyelemmel évtizedek óta.

Bevezetésként talán érdemes röviden, egyszerűsítve válaszolni a kérdésre: mi a ritmika? mi a ritmika célja? Emile Jaques-Dalcroze (1865-1950) svájci zenepedagógus módszere ez, melyet a XX. század első évtizedeiben kezdtek alkalmazni Európában, majd később az egész világon népszerűvé vált. A ritmikát tehát az első európai edukációs koncepciónak lehet tekinteni. Nézzük, mit mond erről maga Dalcroze: “A ritmika célja a zenei folyamat lényegének, jelentésének kifejezése testmozgással. Ez nem más, mint spontán megjelenítése azoknak az emócióknak, melyek magát a zenét éltetik. (...) Ne keverjük össze a ritmikát a tánccal, balettművészettel. E bájos mozgások művészete természetesen nagyon értékes, nem áll viszont kapcsolatban jellemünkkel, temperamentumunkkal s ezek alapvető fejlesztésével – egyszerűen szólva bizonyos testmozgásokra képez és külsőleges egyensúlyt biztosít. (...) Mindenekelőtt a személyiséget kell fejleszteni és számos különféle izom- és idegpályák ellenállását kell feloldani – s csak ezután javasolni a megfelelő mozgásformát.” (Emile Jaques-Dalcroze: Prisma wybrane [Válogatott írások]m WSiP [Pedagógiai Könyvkiadó], Warszawa 1992).

Ezek szerint tehát a testmozgás itt nem cél, hanem eszköz, mely hallás által a zene megérzéséhez, felfogásához vezet. Dalcroze szerint a módszer alapját a zenei folyamat ritmusai, valamint a test természetes ritmusai közötti kapcsolat képzezi – innen az elnevezés: ritmika. A módszer népszerűsége, széleskörű alkalmazása is itt válik érthetővé, ugyanis lényegében arról van szó, hogy minden ember  k é p e s  mozogni, s szeret is mozogni – még akkor is, ha valamilyen betegség miatt mozgáskorlátozott (innen fakad a módszer zeneterápiában való alkalmazása is).

Mivel nem az a célom, hogy tovább elemezzem Dalcroze módszerét, a témához híven megpróbálom bevilágítani a zongoratanítás fő feladatait az iskolákban alkalmazott Dalcroze-módszer viszonylatában.

A módszerben a pedagógiai gyakorlat alapvető formái a testmozgás, ének és zongorajáték, mind interpretációs, mind improvizációs szinten. A zenei folyamatok bemutatására – univerzális kifejezési lehetőségei folytán – a zongora a legalkalmasabb, s így a pedagógiai gyakorlat nélkülözhetetlen eszköze. A zongorán bemutatott zenei folyamat minősége, előadási színvonala egyrészt meghatározó jellegű a gyerekek, fiatalok zenei nevelésében, másrészt a tanári gyakorlat minőségét is közvetlenül befolyásolja. A gyerekekkel kezdődő foglalkozások (zenei anyagát gyerekdalok, népdalok, remekművek irodalmából válogatott miniatűr zongoradarabok és ezekből alakított variánsok, mozgással-énekkel gazdagított improvizációs játékok alkotják) kultúrszociológiai szempontból döntő fontosságúak, hiszen a gyerek zenei edukációjának és későbbi esztétikai fogékonyságának bázisát teremtik meg.

Kezdő fokú (óvodai, zeneiskolai előkészítő és alapfokú) foglalkozásokra jogosító pedagógiai képesítést a középfokú zeneiskolák 6 évfolyamos ritmika-szakán végzett növendékek kapnak; a zenei középiskolák ritmika-szaktanárai pedig a zeneakadémiák 5 évfolyamos ritmika-szakán végzett hallgatók sorából kerülnek ki (diplomájukkal együtt képesítőt kapnak a kötelező zongora és zongoraimprovizáció középfokú tanítására is).

A lengyelországi középfokú zeneiskolák és zeneakadémiák ritmika-szakán a főtárgy a Ritmika; a jelentős rangú zongora-tárgy a ritmikával szorosan összefüggő szaktárgyak csoportjába tartozik (mozgáskompozíció, mozgástechnika, zongora, zongoraimprovizáció). A növendékek zongoraoktatásának említett fontos szerepét olyan zongoratanárok vállalhatják, akik ismerik és értik a Dalcroze-pedagógia lényegét, a tanszak (ritmika-szaktanárképző) specifikus jellegét és a végzős növendékek előtt álló szakmai feladatokat. A zongoraoktatás lényege alapvetően nem mutat eltérést a zongorafőtanszakhoz viszonyítva; ami különbözik, az a szélesebb határok közötti zongorairodalom alkalmazása, különös tekintettel annak felhasználására a ritmika-szaktanári gyakorlatban (ezért a vizsgákon játszott anyag és az értékelés szempontjai már észrevehetően különböznek a zongoratanszaktól) – ugyanis a ritmikai órákat vezető tanár mind óvodai, mind zeneiskolai, mind főiskolai szintű foglalkozásain a zongora sajátos jellegű használata szükséges.

Erre a legjellemzőbb példák:
1.) A ritmika-tanár felváltva végzi a mozgásos gyakorlatok bemutatását és a zongorajátékot, vagyis gyakran és gyorsan váltja a kétféle aktivitás formáit. Ilyen szituációban játéka minőségi szintjéről az azonnali zongorajátékra való készenléti állapota dönt.

2.)  Amikor mozgásos folyamatokhoz zongorázik (improvizál vagy darabot ad elő), egyúttal szemléli és beszélve korrigálja a mozgásgyakorlatokat végző csoportot. Itt tehát nélkülözhetetlen a figyelem több síkon való párhuzamos aktivitása, valamint a klaviatúra szemkontrolltól mentes gördülékeny használata.

3.) Gyerekdalok, népdalok tanításakor először maga énekli el a saját kíséretű dalait, melynek szövegét világosan, érthetően énekli, dallamát helyes hangképzéssel, tisztán intonálva adja elő, egyúttal diszkréten “lefogva” zongorajátékának dinamikai fokát.

A ritmika-szakos növendékek zongoraoktatásában tehát specifikus szakmai képességek képzésére is igény van, melyet az említett példák egyértelműen igazolnak.

Ehhez kapcsolódik az improvizáció tanulásához szükséges zongorajáték előkészítése is, melyet néhány mondatban körvonalaznék.

A lengyel iskolarendszerben a középfokú ritmika-szakon kezdő fiatalok még nem tudnak improvizálni. Ezt a számukra új területet csak akkor tudják elsajátítani, ha pszichológiailag felszabadítjuk őket, a felszínre hozzuk, felébresztjük alkotó invenciójukat, kreativitásukat. Mivel mindnyájan tudnak zongorázni (zeneiskolai fokon), a legkézenfekvőbb lehetőség az, ha tudatosítjuk velük a zongora faktúrájára jellemző tipikus technikai formákat, valamint az interpretációban alkalmazott egyszerű eszközöket, majd ezeket az összes hangnemre fokozatosan kiterjesztve, variánsok formájában számonkérjük tőlük. E formák, modellek, eszközök transzpozíciós játékait a tanuló a zongoraórákon sajátítja el – az első zongoraimprovizációs órákon tehát már ezekből lehet elindulni.

A felsorolt specifikus szakmai képeségek képzése természetesen nem külön-külön történik, ugyanis szoros kapcsolatban áll a zongoraoktatás általános programjával, valamint a lapról való játékkal és transzponálással.

A ritmika-szakon alkalmazott speciális zongorairodalomban különleges helyet kapnak a zenei kisformák: miniatűrök, ill. kis zongoradarabok sorozatai. A lényeg: ezek elsajátítása és  m ű v é s z i  jellegű elóadása. A darabok formája, szerkezete integrált szerepet töltenek be: a ritmika-órákon az elfoglaltságok lényegét képezik, különösen a térben való mozgásreakciók, valamint a zene és mozgás elemzése területén. Az improvizációs órákon modellként használják: egy kiválasztott miniatűr formájára, szerkezetére variánsokat, különféle átalakításokat improvizálnak ill. komponálnak, s a növendék saját improvizációjának javasolt előadási szintjét is példázza. A zongoraórákon pedig a darabok hiteles, művészi előadását valósítják meg.

A ritmika-szakon végzett növendékek gyerekekkel folytatott pedagógiai gyakorlatában a megkomponált vagy improvizált miniatűrök magát a zenei bázist jelentik. Ezért rendkívül lényeges a kiválogatott darabok számának, vagyis a repertoárnak állandó bővítése; egyszerű, világos szerkezetük következtében remek alkalmat nyújtanak a növendékeknek a darabok önállóan folytatott megtanulására is, hiteles előadásra törekedve.

Megjegyzendő, hogy a ritmika-szak zongoráztatási programja magában foglalja a már korábban említett gyerek- ill. népdalstilizációs darabok gyűjteményét, táncformában írt műveket és a közös (kamara) játékot igénylő darabokat. Ez utóbbiaknál főleg négykezes-kétzongorás művek, valamint vokális darabok zongorakísérete dominálnak.

A fentiekben tárgyalt anyag tehát a ritmika-szak zongoraoktatási programjának csupán szélesebb határait, a ritmikára jellemző speciális zongorairodalmat és hangszerhasználatot mutatja; az oktatási program gerince viszont – összehasonlítva a zongoratanszakkal – változatlan (etüdök, szonáták, fantáziák, fúgák, zongoraversenyek, balladák stb.).

Összefoglalva: a Dalcroze-módszer sajátosságainak megfelelően, a zenei középiskolák és zeneakadémiák ritmika-szakos növendékeinek zongoraoktatása három szférát tartalmaz:
1.) teljes személyiség, valamint zenei-pianisztikai kvalitások kibontakoztatását;
2.) a zongora tanításának tartalmi-formai integrálását más gyakorlati és elméleti tárgyakkal (Ritmika, Zongoraimprovizáció, Ellenpont, Összhangzattan, Zongorakíséret, Kamarajáték);
3.) speciális zongorairodalmat és a Dalcroze-módszerre jellemző gyakorlati tevékenységre való felkészítést.

A fentiekhez végeredményben egy negyedik szférát is kapcsolunk: a növendék önálló tevékenységre való felkészítését – régi kínai mondás szerint: ne halat, hanem horgászbotot adjunk a kezébe!

Előadásom végére érve, kiemelem a legfontosabbat: a ritmika-szakos pedagógiai gyakorlat legjellemzőbb vonása az integrációra, egységességre való törekvés. Az ilyen célkitűzésű oktatás feltételezi a “többségben az egység”-elv megvalósulását, s ennek kapcsán a harmonikus személyiség kifejlődését.