Tillai Aurél:

Mindenki kell, hogy tanuljon karvezetést

    Bizonyára sokan csodálkoznak, hogy miért az egyetem képviseletében szólal meg valaki, s mindjárt a mondanivalóm kezdete az, hogy hogy kerül a zene az egyetemre. Nyilván ennek történeti okai is vannak, hiszen a Pécsről elvett bölcsészet visszahelyezése a Tanárképző Főiskoln, annak továbbfejlesztésén keresztül történt, és miután ott korábban működött ének-zene tanszék, természetes, hoy ez fölvethette azt a gondolatot, mi lesz ennek a sorsa, vajon az egyetem keretében tovább tud-e működni. De ha arra gondolunk, hogy az „universitas” szó önmagába foglalja azt, hogy a tudományoknak és a művészeteknek a teljessége kell, hogy az egyetemen megjelenjen, s továbbá tudjuk azt, hogy számos nyugati egyetemen a zene ugyancsak tanszéket kap, akkor talán már nem is olyan különleges az, hogy Magyarországon van egy olyan egyetem, amelynek zenei tanszéke is van. Sőt továbbmenőleg, a közeljövőben alakul meg a művészeti kar, amely a szépművészeteket és a zenét fogja összefoglalni, és a bölcsészettől immár különváltan egy újabb kara lesz az egyetemnek. A BTK és a TTK az ugyancsak Pécsett működő orvosi egyetemmel és a műszaki főiskolával együtt egy nagy, nyugati mintájú egyetemmé  kíván átalakulni.
    Mit veszítettünk el azzal, hogy már nem tanárképző főiskolaként és kétszakos tanárokat képző intézményként működünk? — talán erről is érdemes, hogy egy-két mondatot mondjak. Nemcsak praktikus szempont kívánja azt, hogy aki iskolába kerül, annak legyen megfelelő óraszámhoz megfelelő képesítése, hanem tapasztalataim szerint bizonyos szakokkal való párosítás igen szerencsés volt, és amennyire igyekeztünk az egyszakos képzés megvalósítására, ugyanakkor azért sajnálattal kellett tudomásul vennünk, hogy például a hajdani magyar-ének szakpárosítás megszűnt. Hallottunk is ma éppen arra utalást, hogy az anyanyelv, illetve az anyanyelvi irodalom és a zene Hollandiában is milyen jó, ha kapcsolatba kerül. Ez a szakpárosítás nagyon bevált, meg is szüntették. Aztán később a matematikával való kapcsolat is jónak bizonyult. Ott nem annyira a hallgatók érzelmi töltése és a művészeti tárgy kapcsolata, mint inkább a logikus gondolkodás és annak kiegészítéseképpen a zeneelméletre való jobb ráfigyelés, és ugyanakkor a kettőnek egymást kiegészítő mivolta bizonyult szerencsésnek. Ez is megszűnt. Aztán a népművelés annyiból volt jó a zene párosításaként, hogy a másik szakon tulajdonképpen semmi dolguk nem volt, így többet tudtak a zenei tanulmányokkal törődni.
    Mit tud nyújtani az egyetem? Az egyetemnek számos előnye van, így a zeneoktatást, a zenei tanárképzést és talán bizonyos mértékig a karnagyképzést illetően is. Egyik igen nagy erénye az áthallgatási lehetőség. Bármely hallgatónak módjában van saját órarendet készíteni, bizonyos alapvető tárgyak fölvétele mellett áthallgatni más tanszékre is. Tehát például aki zenei akusztikával akar foglalkozni, az a fizika tanszéken is megfelelő tárgyakat vehet föl, akit a zenetörténet úgy érdekel, hogy szeretné összekapcsolni az egyetemes vagy a magyar történelemmel, akkor az a történelmi tanszéken illetve intézetben is folytathat tanulmányokat. Ugyanígy tanulmányozhatja a művészettörténet és a zenetörténet kapcsolatait és más kapcsolatokat. Mindez még kialakulóban van, egy friss egyetemnél ezeket a lehetőségeket a hallgatók később még sokkal inkább ki fogják tudni használni. A múltból is hadd emlegessük föl: Kodálynak a képzettségében nyilvánvalóan az akkori Pázmány Péter Egyetem elvégzése és a zenei tanulmányok együttesen hozták lére azt a rendkívüli műveltségű zeneszerző-típust, akinek annyi mindent köszönhetünk.
    Tanszékünk is tud természetesen más szakos hallgatók számára sokmindent nyújtani, hozzánk is jönnek zeneesztétikát hallgatni magyar szakosok. Van, aki zenetörténetet vesz föl, sőt ilyenre is akadt példa, hogy angol szakos, aki jó  zongorista (tanára korábban nálam tanult), beiratkozott hozzám karvezetésre. Az első év elvégzése után úgy érezte, hogy szüksége van egyéb zenei tárgyakra is, így az történt, hogy ez évben angolból, karvezetésből és zongorából másodéves volt, a többi zenei tárgyból elsőéves. Erre is van lehetőség. Arra is, hogy a hallgató a tárgyakat más-más sorrendben vegye föl, vagy olyasmire is például, hogy a zenetörténet kronologikus tanulásában esetleg szünet következzék be, és ő egyetlen zeneszerzőre meghirdetett Wagner-kurzust, vagy Brahms-kurzust, vagy Bartók-kurzust hallgasson, és ez is beleszámít az ő kredit értékrendjébe. Tehát bizonyos kreditet kell megszerezni ahhoz, hogy végülis szigorlatokat tehessen, illetve hogy az egyetemet elvégezhesse. Van például olyan teológus hallgató is, aki átjár karvezetésre, mert szeretne majd egyházzenészként is működni a papi pálya mellett — éppen Jugoszláviában. Egyelőre egyetlen olyan magyar származású szabadkai, akinek a személye garancia arra, hogy ott a magyar egyházzene papi keretek között ápolva legyen, ezért szeretné ő a karvezetést is a teológia mellett elvégezni.
    A tanszék is tud az énekszakosok számára olyan kurzust meghirdetni, amely érdekességet jelent: az említett Wagner- vagy Bartók-kurzus mellett például operatörténetet, vagy Vidovszky Lászlónak van „Zeneszerzés alapjai” című kollégiuma, vagy például a „Számítógépes zenei alkalmazások”, amely egészen különleges, s a hallgatók jelentős körét vonzza — hozzá kell tennem azonban, hogy végülis csak a fiú-hallgatók maradtak meg, a lány-hallgatók egy-két ilyen foglalkozás után már nem érdeklődtek a számítógépek iránt. Ezt inkább csak az érdekesség kedvéért mondom. Ezen kívül egyéb művészeti tárgyakat kell felvenni, ezek kredit-értéke szintén beletartozik a teljességbe.
    Ami a karvezetést illeti, tekintettel arra, hogy általános iskolai, zenei tagozatos és gimnáziumi kórusvezetőkre mindenképpen szükség van, mindenki kell, hogy tanuljon karvezetést. Az első négy évfolyamon nincs is különbségtétel e tekintetben. Az ötödik évben azonban csak azok diplomáznak karvezetésből nyilvánosan, akik erre valójában méltóak. És mód van a diploma megszerzése tekintetében magánénekesi diplomakoncertet, vagy hangszeres diplomakoncertet is adni. Ezt természetesen a tanári karral közösen tudja a növendék eldönteni, hogy hova kell, vagy hova célszerű, hogy menjen az utolsó két szemeszterben.
    Néhány gondolatot szeretnék fűzni az imént elhangzott előadáshoz is. Párkai tanár úrnak volt egy megjegyzése, hogy a „vezénylés” szó helyett tulajdonképpen szívesebben beszél „zenei irányítás”-ról. Nagyon örültem ennek a megfogalmazásnak. Annál is inkább, mert szeretném mindezt kiegészíteni. Olyan vonatkozásban is,hogy talán egy kissé túlságosan is vezénylés-centrikus az a képzés, amit nyújtani akarunk. Holott a zenei irányításba az előadóművészetnek azon részei is természetesen beletartoznak, amelyek tanítására vagy időhiány miatt, vagy pedig a vezénylés alapjainak túlzottan technikai jellege miatt kevesebb lehetőség nyílik. Ha egy kórust meghallgatunk, nagyon könnyen rájövünk, hogy milyen iskolából jött a karvezetője, milyen elképzelései vannak a muzsikálás tekintetében. Például a kórus hangképzése vonatkozásában, a kórus színeit illetően. Természetesen nem gondolnám, hogy ezekbe itt most lehetőség volna belebocsátkozni. Miután a tanszékünkön négy karvezető tanár működik és mindegyik a saját iskoláját művelheti, elég nagy szabadságot kapunk e tekintetben is. Én ezt nagyon jónak érzem: lehetőség nyí1ik arra, hogy az elmélyűlésnek más-más szintjei kerüljenek előtérbe. Én a magam részéről nagyon fontosnak tartom, hogy minél több féléven keresztül valósággal éneklő legyen az a csoport, amelyik a karvezetést hallgatja. Gondoljunk csak arra, hogy milyen más a leintés akkor, hogyha egy sor végén mássalhangzó van, hogyha zöngés mássalhangzó, vagy úgynevezett folyékony mássalhangzó, vagy nincs mássalhangzó, amit a zongora nem képes produkálni, tehát ott a leintés ilyen vonatkozásban csak egy olyan gesztus, aminek nincs meg a hangzó alapja. De egy ív megformálása, egy crescendo, egy feszültség olyan növelése, amelyik fokozatosan történik, zongorahanggal nem produkálható. Nincs mód arra, hogy a szöveg és a zene vonatkozásai előtérbe kerüljenek, nincsen mód arra, hogy egy drámai kitörés, egy lírai hangvétel stb. megvalósuljon. Természetesen a kargyakorlat szolgálhatja ezt a célt is, hogy azok, akik zongora mellett vezényelnek, minél többet e tekintetben is elsajátíthassanak. Azonban – mint tudjuk – az idő mindig kevés a vizsgára való felkészüléshez! — tehát itt azért az az elmélyült kidolgozó munka, ami a módszertanát is képezi tulajdonképpen a karvezetésnek, bizony nem kerülhet eléggé előtérbe.
    Talán még egy olyan gondolat, ami egy ilyen töredékes hozzászólásban szerepet játszhatik: zenét azért tanulunk, hogy élvezzük a zenét, vagy hogy magunk is produkálni tudjuk. A produkálás – mint hallottuk Párkai tanár úr előadásában – a produkáltatás formájában történik a karvezetők esetében. Egy kicsit félő, hogy a magyar zeneoktatás egy olyan kört ír le, amelynek bizonyos szereplői kívül maradnak a zenélésen. Gondolok arra, hogy az iskolai énekoktatás sok esetben átveszi a zeneiskoláknak a módszerét olyan vonatkozásban, hogy nagyon szakszerű kíván lenni, ebből következőleg kevesebb élményt nyújt. A zeneiskolák arra törekednek, hogy valahogy felvegyék szakközépiskolába a növendéket, és mindent meg kell tenni azért, hogy jól meghallja az akkordokat és hogy jól tudjon zenét írni. A szakközépiskola igyekszik mindent megtenni, hogy fölvegyék a növendéket valamelyik főiskolára vagy egyetemre, ezért mindent megtesz annak érdekében, hogy a zeneelmélet és a szolfézs vonatkozásában minél jobb képzést kapjon; majd az illetőkből szolfézstanár vagy egy hasonló típusú énektanár lesz, aki éppen egy dologhoz nem jutott el soha, mégpedig a zenéhez.
    A zenének egy nagyon speciális területe a karének, és én úgy gondolom, hogy ez nem szakkör – hallottunk erről ma –, hogy nem azok számára egy kedvtelés, akik a zenéléssel akarnak foglalkozni, hanem tulajdonképpen az egyik lényege a dolognak. Tehát szolfézst azért tanulok, hogy zongorázni jobban tudjak, hogy hegedülni jobban tudjak, énekelni jobban tudjak, hogy jó kórusban énekelhessek. És a nagy tömegből száz tanul zenét, száz küszködik, és abból csak egy zongorista lesz, és végülis mégsem ő kapja a filharmóniában a koncertet, hanem egy másik százból valaki. De van egy lehetőség: az énekkar, ahol a dolgok értelmet nyernek, ahol megfelelő irányítás mellett az a sok zenetanulmány, amin végigment egy növendék, értelmet nyer, hiszen ő is beleadja sajátmagát. És a karvezető érzelmeihez, gondolatvilágához csatlakozva méltóképpen tud előadni egy művet. Én úgy gondolom, hogy egy Öregek-nek, egy Jézus és a kufárok-nak, vagy egy Magnificat-nak az előadása mindenki számára azt a roppant nagy örömet jelenti, amelyhez azonban – ahogy hallottuk – a karvezető jókedve, kedélye és még megannyi sok tulajdonsága kell, mert szakmailag hiába a legjobban felkészült, hogyha nincs meg az a kontaktusépítő készsége, ami miatt ottmaradnak az énekkari tagok a gyötrelmes próbákon.
    Én azzal szeretném befejezni, hogy mindannyian, akik itt most jelen vagyunk – úgy gondolom – a kedvünket leltük ebben a dologban. Talán nem hangzik dicsekvésnek, de én éppen kiszámítottam ma délelőtt, hogy pontosan száz éve vezetek kórust, olyan formában természetesen, hogy három kórusomnak külön-külön az idejét összeadva. És nagyon-nagyon izgatott vagyok minden kóruspróba előtt, hogy mi fog ma történni, ma biztosan valami érdekes dolog lesz.