Tízéves a miskolci Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola
A társadalom és intézményei történetében 10 esztendő kevesebb a múló pillanatnál.
Ennek tudatában utaztunk el - érthető kíváncsiságtól hajtva - a miskolci Zeneművészeti Szakiskola november 20-án kezdődő jubileumi ünnepségeire. Miskolc ma hazánk II. legnagyobb ipari városa. A felszabadulás előtti időkből voltak a zenekultúra területén bizonyos le nem becsülhető hagyományai. Körülbelül tucatnyi dalárda és zenei önképző egyesülete volt a városnak a második világháború kitörését megelőző években, megközelítőleg 1000 aktív műkedvelő taggal. Ezek fele egyházi irányítás alatt működött, és jórészt az egyházzene céljait szolgálta. Talán a legjelentősebb volt köztük a Vasgyári Kórus.
1927-től, az ország katasztrofális gazdasági helyzete következtében, csak a „Lévay József”-ről elnevezett egyesület volt képes évente átlagosan 8-10 hangversennyel ébren tartani a miskolci zenekultúra ügyét.
1901-ben alakult meg az úgynevezett Városi Zeneiskola, mely 1927-ben kapta meg épületét. 1936-ban 10 tanárral és 175 növendékkel működött a Miskolci Városi Zeneiskola, - mint kortársai általában -, az állami szubvenció hiányában, a megszüntetés állandó rémével küszködött. Dacára, hogy testületében kiváló képességű tanárok működtek, mégis: tantervét tekintve, lényegében befejezetlen volt, a tananyag az alsó- és középfok bizonyos körülhatárolt szükségleteit nem haladta meg.
Az olvasó rögtön megérti, hogy nem lehetett ezen tények előrebocsátása nélkül a tárgyra térni, különben beszámolóm brosúra ízű lenne, és ami rosszabb -, őszinteségében találnának egyesek kételkedni.
Ugyanis csak a múlt ilyen felidézése után merem bátran leírni: fantasztikus az a fejlődés és az a távlat, amelyet a miskolci szakiskola jubileumi ünnepségei elénk vetítettek.
Nem becsülöm túl a statisztika jelentőségét, de lehetetlen le nem írni, hogy szemben az 1936-os adatokkal, ma:
egyedül a szakiskolán 304 növendék tanul 25 kinevezett és 17 óra-adó tanártól,
a két alsó fokú zeneiskolában 950 a növendéklétszám, 38 tanárral.
Ez csak a hivatalos állami zeneiskolák adata, a munkacsoportokban kb. 1900-2000 gyerek részesül 60 tanártól zeneoktatásban, szemben az 1936-40-es évek statisztikába sem vehető törpe számadataival.
10 év alatt a szakiskola tantestülete és a köréjük csoportosuló miskolci zenetanárok, a múlt szegényes és nyomorult örökségén egy új, gazdag és virágzás előtt álló zenekultúra alapjait rakták le, mely megérdemli, hogy felfigyeljenek rá, és beszéljenek róla.
A szakiskola munkájából különösen a fúvós tanszak nagyszerű színvonala érdemli meg az őszinte elismerést, de Bartók két zongorára és ütőhangszerekre írt szonátájának bemutatója egyben azt is igazolja, hogy a vidék és a főváros hangszeres kultúrája közti döntő színvonalkülönbségek elenyészőben vannak.
A szakiskolai munka sikerének fontos záloga a tanári testület, mely eredményesen törekszik a szakmai, a nevelő és politikai nevelőmunka egységének kialakítására. A Horváth Kiss László igazgató által vezetett tantestület jó kollektíva benyomását keltette. Igaz, olyan kitűnő tagjai vannak, mint Herszényi Bálint, Rőczei Ferenc. Gombás Ferenc, Ágh Magda, a szakszervezeti mozgalom régi, bevált harcosai, és még sokan mások. Közülük hárman részesültek - a jubileum alkalmából - kormánykitüntetésben.
A tantestület összeforrottságát méltán bizonyította a kiállítás és a hangverseny, mely világosan tükrözte az elmúlt 10 esztendő és a ma zenei nevelőmunkáját.
Miskolc egyik élő bizonyítéka annak, hogy a vidék zeneoktatásának fejlesztési tervei 10 éve sem voltak utópiák.
A szakiskola, megfelelve a várakozásnak, hazánk egyik legfontosabb ipari vidékén a fejlődő szocialista zenekultúra jelentős bástyája lett.
Az iskola növendékeinek döntő többsége az ország különböző vidékein folytat tanári tevékenységet.
A végzett növendékek hangversenye bizonyította, hogy a szakiskola milyen magas színvonalú képzéssel látta el az ifjú pedagógusokat, és ugyanakkor egyre égetőbbé teszi a - többségükben kitűnő képességű - fiatalok problémáját.
Sem a Művelődési Minisztérium, sem a szakszervezet Zenepedagógus Szakosztálya nem törődhet bele, hogy olyan kitűnő fiatalok, mint Czakó István vagy Kovács Magda, csak mert vállalták a vidéken végzett zenepedagógiai munka minden nehézségét, saját további fejlődésük biztosítására ne találjanak nyitott kapukat.
Akár a főiskolai levelező oktatás, akár a vidéki zenepedagógus-képző akadémiák formájában, meg kell adni a lehetőséget ezeknek a fiatal kartársaknak a főiskolai tananyag megismeréséhez. Ezt követelik különösen a vidék fejlődő zeneoktatásának eredményei is, amely egyre nagyobb és nagyobb igényeket támaszt immár a vidéken dolgozó zenepedagógussal szemben is.
E gondolatok jegyében kívánunk a miskolci jubiláló szakiskola tantestületének és növendékeinek sok, sikerekben gazdag évtizedet.