A Parlando 2005./ 1. számában megjelent „Csembalózni jó!”c. interjúra Schön Károlyné Tódy Ilona Éva, a budapesti Szabolcsi Bence Zeneiskola zongoratanára reflektált elsőként. Megkértem, mondja el, az ő pályáján, életében milyen szerepet játszott a csembaló, és a historikus előadói gyakorlattal való találkozás.

– Köszönöm az alkalmat, hogy beszélhetek a csembalóról, ami számomra igazi nagy szerelem, és ezt persze a tanítványaim is érzik. Kérdezgetik: Ili néni inkább zongorista vagy csembalista? – a válaszom az, hogy a zene egy egységes egész, és én egyforma tisztelettel tekintek minden hangszerre. Elsősorban zenetanár vagyok, és a csembaló bizonyos korok muzsikáját tökéletesebben közvetíti, mint a zongora. Idén 41 éve tanítok, és elmondhatom, hogy boldog zenetanár vagyok. Már az elején eldöntöttem: én nem leszek „áldozat”; hisz annyi tönkrement embert láttam, aki megkeseredve, panaszkodva űzte ezt a foglalkozást. Számomra pedig ez a legszebb hivatás: emberekkel és zenével foglalkozni! Ha valakit valami igazán érdekel, az már nem válhat rutinszerűvé soha az életben.
 A csembalóval való ismerkedésem a Musici di Roma budapesti koncertjeinek időszakára tehető /1970-es évek/, a Liszt Ferenc Kamarazenekar barokk estjei is hasonló élményt jelentettek. Mindig felvillanyozott az az együtt-játék és hangzás, amit nem ismerhet meg az, akinek a billentyűs hangszer csak a zongorát jelenti. Az ragadott meg, hogy a csembaló hangja a vonósokéval milyen csodálatosan ötvöződik… vagy akár az énekesekével a recitativókban. Egyáltalán, a kifejezőkészsége fogott meg, aminek látszólag ellentmond az, hogy nem lehet rajta dinamikát játszani. De kit zavar ez? Annyi más kifejezőeszköz van…Tehát, miután így megismertem a csembaló hangzását, egyszer csak újságolta valaki, hogy a körúti zongora-teremben kapható kis, egymanuálos csembaló; ez az akkoriban hozzáférhető NDK gyártmányú Lindholm márkájú hangszert jelentette. Nem is volt túl drága, részletben is fizethettük, hazavittük a férjemmel. Otthon aztán kiderült: valahogy nem szól olyan szépen, zörög, kopog… Akkor fordultam kedves, régi évfolyamtársamhoz, Pertis Zsuzsához segítségért. Hozzá jártam két évig rendszeresen, ő mutatta meg a billentést és avatott be az irodalom és a stílus rejtélyeibe – mindezt egy kétmanuálos Ammer hangszeren. A franciákkal kezdtük, F. Couperin csembalóiskolájának Prelude-jeit tanultuk, meg természetesen a barokk alap-repertoárt. Egyszer aztán Zsuzsa bedobott a „mélyvízbe”, elküldött maga helyett continuózni Liszték egy lemezfelvételére, Janota Gáborral vettek föl Vivaldi fagott-versenyeket. Jó lecke volt, ezután pedig sok kisebb-nagyobb zenekarral játszottam, kalandos koncertek és utazások mélyítették el a hangszerrel és az irodalommal való kapcsolatomat. A Corelli kamarazenekarral  például ifjúsági koncert-turnékat csináltunk, emlékszem, ahogy a kedves fiatal zenészek segítettek a csembalóm szállításában, láb-csavarásban; gyors hangolás, próba, napi 2-3 fellépés…Megnyílt számomra az az irodalom is, ami addig – zongoristaként - rejtve maradt. A franciák mellett talán a legfontosabb a korai olasz stílus volt, a Frescobaldi Toccáták elsősorban. Olyan komponálási módokkal ismerkedhettem meg, amit nekünk a zongora-szakon nem is tanítottak. Itt más a zenéhez való hozzáállás – ütem, szabályosság, egyenletesség, állandó tempó eddigi elképzelései mind romba dőltek, illetve az lett volna a baj, ha ezeket  a tanult módon fogta volna föl az ember. Frescobaldinak a Toccátákhoz való Előszóban megfogalmazott előadási utasításai remek irányítást jelentettek.
 Ezután megragadtam minden továbbképzési lehetőséget. Igen sokat köszönhetek a Soproni Régizenei Napok kurzusainak, főleg a Jos van Immerseel-lel való munkának./Immerseel minden historikus billentyűs hangszer kitűnő mestere, az antwerpeni Konzervatórium professzora. H.A./ Itt láttam először egyszerre három gyönyörű csembaló-kópiát egy teremben – viszont mindössze ketten voltunk aktív hallgatók Gál Mártával. A passzívak meg szerettek volna mindent végighallgatni, így belevágtunk a közös – és nyilvános! –  tanulásba, ami gyakorlatilag improvizációt jelentett  Nagyszerű volt, kottát nem is láttunk; harmóniavázat adott, amire 2-3 féle„megoldást” kellett rögtönözni. A kora-barokk tipikus basszus-vázaira kerestünk konszonanciákat és disszonanciákat, és így megértettük, hogy amit mi a korból ismerünk, az mindössze a töredéke annak, ami akkor élő zeneként elhangozhatott.
 Kezdő tanárként Székesfehérváron tanítottam, és az út napi 4 órát vett igénybe. Így pl. az V. Brandenburgit a vonaton tanultam – ez persze nem volt könnyű, de úgy éreztem, lassan kinccsé válik az évek alatt megszerzett tudás.

– Vissza tudsz emlékezni, hogyan alakult át a szemléleted a régi darabok zongorázásában is? Rögtön érezted, hogy be tudod a tanultakat építeni, máshogyan tanítasz, mint a csembaló megvétele előtt?

– Igen, ez nagyon érdekes volt: a másfajta hallás a tanításban mutatkozott meg először, akkor ugyanis még az volt a szokás, hogy Bachot dús legatóval, artikulálatlanul, érzelmesen adjunk elő. A régi elvek megismerése után  érződött, hogy egy 2 szólamú invenciót vagy egy Haydn szonátát már másként képzelek el – és nagy öröm volt, hogy ezt a kollégáim is pozitívan fogadták. Voltak érdekes szakmai előadások, pl. Somfai Lászlóé a Haydn kutatásról, és megszülettek a fontos könyvek a régi zene előadásáról: Donington, Harnoncourt írásai, a Péteri Judit szerkesztette magyar Régi Zene kötetek. Emlékszem, egyszer még kérdőíven is felmerült: vajon, hogy fognak a zenetudomány, a korszerű historikus látásmód eredményei az alsó fokú zeneoktatásba beszivárogni? Úgy tapasztalom, ezek először kisebb szakmai körökben terjednek, mert a tanárok hallását, hangzás-igényét a legnehezebb átformálni,  lassan lehet elfogadtatni azt, ami eltér a megszokottól.

– Tehát Nálad ez párhuzamosan történt: az elképzelés megváltozása, és a megvalósítás játékban-tanításban egyaránt?

– Igen, és szerencsére volt is alkalmam sok mindenben részt venni, ami ebbe az irányba mutatott. A zeneiskola furulya-tanárai ugyanis felvetették: vásárolni kéne a barokk kamara-repertoárhoz  egy spinétet. Ez megtörtént, és a Lindholm spinét még jobb is, mint a cég csembalója, itt ugyanis még nem „hasznosították a zongoraépítés vívmányait” – ez egy gyönyörű kis hangzó doboz. Könnyű, nem probléma a szállítása, és mivel én korábban megtanultam a hangolás és karbantartás titkait, a mai napig én ápolom a zeneiskola –immár – két spinétjét. Ugyancsak megtanultam Bali Jánostól a historikus hangolásokat, gyönyörűen szól egy korabeli módon, nem egyenletesen hangolt csembaló! Az Immerseel-kurzus ezért is jelentett szemlélet-váltást, mert ő erre nagyon kényes volt: az első napokban csak un. középhangos temperatúrában játszhattunk; így aztán nagyokat nevettünk, milyen szörnyűségesen szól ebben némely hangnem.
 Megszületett az iskola hangszere, az ügyesebb furulyások rávetették magukat a barokk szonátákra és kérték hozzá a csembalistát. Elsőként egy okos, intelligens, nem zenei pályára készülő növendékemet küldtem – ma már kétgyermekes apuka - ő nagy örömmel tanulta meg a continuo-játékot. Kellemes meglepetés volt ez a fiú, több zenekarban is helyettesített később. Nagyszerű érzés ilyen fiatalokkal dolgozni, hisz egy zeneiskolában a zenei pályára készülő növendék tulajdonképpen „melléktermék”, a normális az, hogy valaki 7-8 éves korától 12-14 éven át ott marad, és kamarazene-szakos lesz. Ez nagy zenei elszántságot jelez, igaz?

– Ezért érdemes tanítani, ugye?

– Így van, és mert látjuk a lelkesedést és az emberi kiteljesedést. Ebben az időszakban egyébként a furulyások számára még nem volt olyan gazdag kotta-anyag kisebb művekből, mint ma. Azóta megjelentek Bali János közreadásai, (Repertoire – furulya, A barokk díszítés iskolája, Táncok és kontratáncok, stb.), melyek azért nagyszerűek, mert kidolgozott continuo-szólamot és számozott basszusos változatot is tartalmaznak. Ebben a szellemben íródott a Perényi házaspár Altfurulya kaleidoszkóp B kötete: Díszítéstanulmányok- és variációk. Igy tehát, aki szívesen játszik a több kreativitást és önállóságot igénylő szólamból, az megteheti, kísérletezhet, s ezáltal bizonyára közelebb kerül a darab igazi megértéséhez. Egy alkalommal pl. egy testvérpár együtt-zenélésénél kapott a csembalista egy „árva” basszus-szólamot, amit aztán a variációk során maga formálhatott. Megbeszéltük a lehetőségeket, de le se kellett írni, koncerten is eljátszották – mindnyájunknak nagy öröm volt! Énekeseink is gyakran kérnek Purcell és más barokk szerzők műveihez csembalót. Ha egy zeneiskolának ilyen fontos a kamarazene, mint a miénknek – ez a fő pedagógiai programunk – akkor változatos lehetőségei vannak a csembalós kamarázásnak. Amúgy meggyőződésem, hogy a kamarazenélésnek meghatározó szerepe van a személyiség–formálásban, hosszú távon  nagyon nevelő hatású.
 Természetesen vannak néha konfliktusok a tanárok eltérő gondolkodása, munkastílusa miatt. Régebben elhangzott az is: miért kell a kamarát tanítani, megtanulja, eljátssza, kész. Pedig a gyerek érzékenysége akkor derül ki igazán, ha az egyedül megtanult szólamot először játssza össze több partnerrel, akik elvonják a figyelmét. 

– Tehát nálatok a csembaló elfogadott, rendszeresen használt hangszer a vonós, fúvós, énekes tanszakokon –  órán, koncerten, vizsgán egyaránt. Barokk műveknél fel se merül a zongora?

– Nézd, ízléssel kapcsolatban nem lehet vitatkozni. Előfordult, hogy valaki azt mondta: találtam egy Corelli-kottát, oda van írva, hogy zongora…Néhány kolléga azért fél az Urtext kottától, mert neki kényelmesebb, ha be van írva az ujjrend, a kötések. Nekem az alkotó hozzáállás felel meg, amikor a játékos- szinte mint egy rejtvényt- megfejti a kottát a stílus ismeretében, s nem pedig végrehajt egy feladatot. Annál inspirálóbb nincs tanár és növendék számára, mint amikor megnézzük, mi hová tartozik, hol lehet pont, kötés, akcentus, levegő – ez a munkánk legfőbb szépsége! És a csembaló kifejezési skálája tényleg nagyon színes lehet a billentéstől, az a tévhit, hogy „a csembalónak kis, pattogó hangja van, nem alkalmas dallamformálásra” – már szűnőben van. Dandrieux „Sóhajtozó lány”-át játszotta egy kis növendékem, szép letartásokkal, pici levegőkkel, finom egyenlőtlenségekkel, melyek beszédszerűvé teszik a formálást – meggyőző volt  és élményszerű! Fontos megemlíteni, hogy amiként  én magam is sokat tanultam Szél Rita historikus tánc-kurzusain, úgy a gyerekeknél is  meg kell éreztetnünk a zene és a mozgás összefüggését.
 Már megvan a módja, hogyan lehet magunkat szellemileg és testileg karbantartanunk. Számomra a zenei munkaképesség-gondozás gyakorlatával való megismerkedés és Dr. Kovács Géza módszere igazi útmutatóvá vált, sőt ma már nálam tanulják az ELTE posztgraduális képzésében ennek zeneórán való alkalmazását az érdeklődő kollégák.
 Úgy érzem, hálás lehetek a sorsnak, hogy erre a pályára vezérelt, hiszen naponta kapok örömteli feladatokat. Öröm látni azt is, hogy a régi zene sajátos nyelvének ismerete terjed, és gazdagítja azokat a növendékeinket, akik fogékonyak erre. Zajos, egyre hangoskodóbb világunkban kincset jelent a csönd, és a csöndben megszólaló csembalóhang! Reméljük, hogy zeneiskoláinkban egyre több helyen lesz elfogadott, megszokott, sőt kedvelt hangszer a csembaló, mely nem hangerejével, hanem számos más értékes tulajdonságával tűnt ki korának hangszerei közül – 200 éven keresztül. Gyönyörű feladat 2006-ban erről tudni és tenni érte!