A hivatalos köszöntők (Magyar Margit, a Tóth Aladár Zeneiskola igazgatója és Kékesi Tibor országgyűlési képviselő köszöntőjéből e beszámoló után idézünk. A szerk.) mellett Illyés Gyula Bevezetés egy Kodály-hangversenyhez című verse is felhangzott a Tóth Aladár Zeneiskola február 16-i hangversenyén. Nemcsak protokolláris gesztus volt ez, mellyel az iskola tanárai és diákjai a 40 éve elhunyt zeneszerző emléke előtt  tisztelegtek, hanem jelezte a működésének 103. tanévében járó intézmény ars poeticáját is.
 Ünnepekre szükség van. Ilyenkor megállunk egy pillanatra, körülnézünk, számot vetünk, egymásra figyelünk – azaz, rövid időre kiszakadunk a napi munka állandóságából, s talán kicsit erőt is merítünk a továbbiakra. Az iskola most már több éve hagyományos zeneakadémiai hangversenyei ilyen alkalmak. A helyszín megválasztása önmagában is üzenet, a magas mérce egyértelmű jelzése. Megtiszteltetés és kihívás gyerekként vagy kamaszként játszani Bartók, Dohnányi, Stravinsky, Fischer Annie vagy Ferencsik János egykori pódiumán, abban a teremben, ahol ma is a hazai és nemzetközi zenei élet leg- kiválóbbjai lépnek fel. És persze felelősség is felmenni erre a színpadra, s – a mostani kerek évfordulók ürügyén – Schubert-, Schumann-, Kodály és Járdányi műveket játszani. A február 16-i hangverseny szólistái az iskola legígéretesebb növendékei közül kerültek ki. Ahogyan az a növendékhangversenyeknél mindig is lenni szokott a műsorban elhangzott szóló- és kamaraművek nemcsak a gyerekek saját rátermettségét, hanem tanáraik igényes felkészítő munkáját is bizonyították.  Az együttesek (Tücsökzenekar, Gitárzenekar, Fuvolaegyüttes, Leánykar, Ifjúsági Zenekar) által megszólaltatott művek képet adtak arról is, hogy milyen jelentős tartalékok hordozói azok is, akik úgymond a derékhadat jelentik. A pódiumon megjelenő több mint száz szereplőből valószínűleg csak néhányan lesznek majd hivatásos zenészek, produkcióik mégis azt sugallták, hogy a közös muzsikálás a legjobb dolgok egyike. A felkészülés intenzív munkája, a pódium „itt és most” izgalma életre szóló tapasztalat, mely talán akkor is elkíséri őket, amikor orvosok, tanárok, jogászok, netán az ország dolgairól felelősen gondolkodó közgazdászok és politikusok lesznek.
 Hasonlóan a többi alapfokú művészetoktatási intézményhez a Tóth Aladár Zeneiskola fölött is gyülekeznek a viharfelhők. Másokat is sújt a biztonságos működést garantáló erőforrások megnyirbálása, a tanárok óraszámának várható növelése, de ennek az iskolának (a fenntartó VI. kerületi Önkormányzat egyéb gondjai miatt) hamarosan valószínűleg máshová is kell majd költöznie, s nem úgy tűnik, hogy a helyváltoztatás a jelenlegi körül- ményeknél jobbakat hoz majd. Az itt tanító tanárok mégsem sztrájkolnak, nem tüntetnek és tiltakozó nyilatkozatokat sem fogalmaznak. Végzik a munkájukat (gyakran a megfizetettnél számolatlanul nagyobb óraszámban), vezetik a próbákat, megtanítják a rájuk bízott gyerekeket a zene szeretetére és értő művelésére, ápolják a Fodor Ernő által 1903-ban megkezdett, majd sok jelentős tanáregyéniség által folytatott hagyományokat. Ennél többet nem tehetnek, legfeljebb reménykedhetnek abban, hogy az iskolájuk sorsáról olyan (szak)emberek fognak majd dönteni, akik egykor gyerekkorukban – talán épp ebben a zeneiskolában – megtapasztalták Illyés Gyula Kodály-versének igazságát: „…mert egybe álltunk általad / s az is, ki nem dalol,/ érzi a Lét, a Rend szabad / összhangját valahol.”