Ha én felnőtt volnék,

avagy egy gyerek-koncert tanulságai

Ha én felnőtt volnék – írom Janikovszky Évának, a jeles gyerekírónak modorában – , és koncertet szerveznék gyerekeknek, akkor ugyan nagyon örülnék, ha teltház van a Zeneakadémián, de mégiscsak kiírnám a plakátra, hogy a fellépő művészek a gyermek-korosztály melyik csoportját tekintik „célközönségnek”. Mert bizony más egy óvodáskoncert, más szól a kisiskolásoknak s megint más a kiskamaszoknak. S ez még mind gyermekkoncert. (NB a szóban forgó koncerten fellépő ensemble elég népszerű a fiatal szülők körében, s az ütőhangszerekről elterjedt az a közhiedelem, hogy „bevezető” zenei nevelésnek igen kiváló, ha a plakát rajza még ráerősít a kortalanságra, akkor könnyen adódik az, hogy karonülők és kisóvodások töltik meg a nézőteret…)
    Ha én felnőtt volnék, akkor megértéssel fogadnám, hogy a Zeneakadémiának éppen aznap szabadságon van az ügyeletes hangmérnöke, s képtelenség megoldani azt a feladatot, hogy a műsorközlő-ceremóniamester szavait – hiába nyelte le a mikrofont – alig érteni.
    Ha én felnőtt volnék, akkor érdekelne is, amit a műsorközlő-ceremóniamester, aki egyben a jeles zenekar tehetséges vezető muzsikusa közölni kíván két zenedarab között. A féligértett szövegből követném mondandóját, s talán kíváncsi is lennék arra, hogy a muzikológia hogyan osztályozza az ütőhangszereket, milyen neveket találnak ki itt és ott. Nem igényelném, hogy a műsorközlő-ceremóniamester átgondolja a dolgokat és felkészüljön a célközönség számára érdekes történetekkel, mesékkel a sámánok, táltosok varázserejű vagy éppen vadat űző dobjaitól a hadseregeket rohamra kísérő kisdobosokig (elődeink szabadságküzdelmeiből), egy január eleji koncerten az újévköszöntés zajjal járó szokásait is szóba hoznám (hejgetés), a bécsi torony harangjainak játékát emlegetném-idézném, (Kodály mestertől), a Moszkva feletti hajnalon felcsendülő harangzúgást (Muszorgszkij mestertől). De tán egy idézetnyi játék Bartók mester szonátájából is érdekes lenne. Weöres Sándor mestertől, Tamkó Sirató Károlytól még egy-egy versre is futná. Konecsni plakátművész mestertől még jóravaló grafikát is kölcsönöznék.
    Ha én felnőtt volnék, nem igényelném, hogy műsorlapot kapjak a jegyszedőtől, hogyha már nem hallom, mit is mond a műsorközlő-ceremóniamester, el tudjam olvasni, vagy padtársamat megkérhessem: olvassa el nekem. Még arra se lenne szükségem, hogy egy kis leporellón a koncerten elhangzott kulcsszavakat (hangszernevek, zeneszerző-nevek, műcímek) olvashassam, vagy akár „munkalap”-szerűen én tölthessem ki magamnak. (Még kis grafikát se igényelnék e munkalapokhoz.) De még arra se tartanék igényt, hogy a műsorközlő-ceremóniamester fontosnak tartott kulcsszavait – hogy megjegyezzem – valaki számítógépes projektorral kivetítse a kíváncsi nézők számára.
    Ha én felnőtt volnék, nem zavarna, hogy az oldalerkélyről csak a fele pódiumot látni, s a /be/rendező nem törődött azzal, hogy lehetőség szerint a pódium centrumában helyezkedjenek el a megszólaló hangszerek, hiszen ha én felnőtt volnék, tudnám, hogy a koncerten a hangzásélmény a fontos.
    Ha én felnőtt volnék, tudnám, hogy a koncert vége felé a műsorközlő által feltett három kérdés nem egyéb, mint a CD-k promóciója, nem zavarna az a végletes diszkrimináció, hogy az erkélyről és a pódium mögötti széksorokból nem is lehet jelentkezni, s az úgyis a véletlenen múlik: kinek a vékony kezecskéjét veszi észre a ceremóniamester.
    Ha én felnőtt volnék, nem igényelném, hogy valami aktivizáló-bevonó játékba kapcsoljanak a muzsikusok. Tapssal vagy ujjaimmal a szék támláján, saját térdemen dobolva legalább egyszer a hosszú délutánban magam is előállítsak érdekes zajokat, hangzásokat.
    Ha én felnőtt volnék, akkor tudnám, hogy a hangfelvételhez, videofelvételhez odakészített eszközöket vékony huzal tartja, s e huzalok az oldalerkély korlátaihoz vannak erősítve, s ezek nem arra valók, hogy húros hangszerként pengessem őket – különben is ütőzenekarról van szó.
    Ha én felnőtt volnék, tudnám, számon tartanám, hogy a gyerekek és az ütős hangszerek kapcsolatának nagy hagyományai vannak a zenepedagógiában. Hogy Orff mester egész hangszerkészletet állított e feladat szolgálatába, hogy Gát József a második háború után „csimpilimpi-zenekarnak” elnevezett próbálkozásokról nevezetes, s hogy Balázs Oszkár etűdjein nemzedékek (talán a tehetséges előadók is) nevelkedtek. Egy-egy „homage” talán nekik is járt volna.
    Ha én felnőtt volnék, tudnám, hogy végső soron a gyerekek a Zeneakadémián is, erkélyen, földszinten, ölben, karon, széksorok közt mászkálva is a zenét szeretik. S ezért hallgattak nagy, tiszteletre méltó figyelemmel – néha úgy éreztem, minden zavaró körülmény ellenére – bizonyos Mozart, Husek, Zempléni és Márta mesterek kompozícióira.
    Ha én felnőtt lennék, akkor gratulálnék az Amadindának a kezdeményezéshez, de a feni jó tanácsokat mindenképpen megüzenném nekik. Szeretném, ha ők is s segítőtársaik a Zeneakadémián is megértenék, hogy a gyerekkoncert, s a gyerekkoncert-vezetés külön, önálló szakma. Legalább olyan nehéz, mint boszorkányosan megszólaltatni a kedvenc hangszerüket, az amadindát.

Trencsényi László