Malcolm Troup

Akkor döbbentem rá, midőn álltunk a többiekkel együtt Munkácsy idős Liszt-portréja alatt: Mik is vagyunk, ha nem Liszt gyermekei – mi mindannyian, úgyis mint az EPTA nemzeti szervezeteinek elnökei, azért jöttünk itt össze, hogy számot adjunk arról, miként sáfárkodtunk az ő zongorás örökségével az eltelt idő alatt — hogy pontosak legyünk, 125 év alatt, ami eltelt az eredeti budapesti Liszt Akadémia (most Liszt Múzeum) megalapítása óta, mely évfordulóját ünnepli. Kétszer gyűltünk össze parancsoló tekintete alatt – először éves találkozónkra (a legdinamikusabbra és leglátogatottabbra az összes közül, amire csak visszaemlékezni tudok), most pedig a 22-ik Nemzetközi EPTA Konferencia közelgő befejeződése alkalmából, Falvai Sándornak, a Liszt Ferenc Zeneakadémia Elnökének kifejezett meghívására.

Csak néhány nappal előbb léptünk be először az Akadémia hatalmas, méltóságot sugárzó kapuján, ahol az elkövetkező hat napot készültünk eltölteni, Stróbl Alajos Liszt-szobra alatt, miközben a közelben, a Liszt Ferenc téren egy talapzaton egy még grandiózusabb, életnagyságút is meghaladó Liszt-szobor áll, melynek óriási, kitárt kezei mintha Magyarország nemzetét vezényelnék új életre. Bizony ez Kelet-Európa: itt a zongoristák magasan tarthatták a fejüket – ahol Liszt egy felemelkedő nemzet valódi lelkületét testesítehette meg, ahol Paderewski Lengyelország elnöke, Landsbergis Litvánia elnöke lehetett.

Épp olyan kétségbevonhatatlanul, mint egy startpisztoly, megszólalt a hátunk mögött Madarász Iván Fanfárja az Ewald Brass Együttes előadásában, melyet egy Liszt-motívumra írt, hogy a nyitó ceremóniára invitáljon bennünket, majd a beszédeket követte az avató koncert, Liszt Pathetikus concert-jének Falvai Sándor és Lantos István (a Zongora Tanszak vezetője) általi brilliáns előadásával, mintha csak professzionális megbízólevelüket nyújtották volna át a ‘multi-piano’ kurzusok és bemutatók előkészítésére. Elég jellemzően a fanfár után hallott első zene, a Játékok, mégis az avantgarde név alatt futhatna, Magyarország legkiemelkedőbb élő komponistájától, Kurtág Györgytől, mely művet két gyermek adta elő a Budapesti Zeneiskolából, hogy a konferencia hangsúlyát egyúttal a kortárs zenére és az ifjúság szerepére helyezze. (E darabok egyikének címe, rendkívül kifejezően: „Magyar nyelvlecke külföldieknek”!)

Felülmúlhatatlan új európai elnökünk, Dominique Merlet úr, első belépőjeként egy EPTA konferenciára, elfogadta Falvai és Lantos kihívását, s bizonyos Ducasse-darabokhoz való bensőséges viszonyának felmutatásával bebizonyította, hogy az EPTA elnökök és elnökhelyettesek egyúttal előadók és pedagógusok is. Alberto Portugheis pedig további tanúbizonyságot adva ugyanerre magyarországi premierként bemutatta Dinu Lipatti Op. 8 Fantáziáját.

Nem mintha a férfinem uralta volna a terepet – sőt, egy pillanatnyi kétely sem férhet hozzá, hogy közöttünk, akik kiállnak a dobogóra, a legfontosabb, a leginkább számításba veendő erők: Carola Grindea, az EPTA alapítója, és Ábrahám Mariann, kétszeresen is Elnök – az EPTA Magyarországé és az EPTA Európai Tanácsáé 1999-2000-ben –, aki ezt a hihetetlen konferenciát életre varázsolta. Carola, akinek beszédét a megnyitón Falvaié után hallhattuk, azon a reggelen már kemény munkát végzett: néhány háztömbnyire, Liszt eredeti Akadémiáján „A zongoristák fizikai és pszichológiai problémáinak megelőzése és gyógyítása” kérdéseivel foglalkozott. Ábrahám Mariann az üdvözlőbeszédében valóságos mesterkurzust tartott arról, miképpen szerzett a társadalom minden szekciójából támogatást – Pokorni Zoltán oktatási minisztertől a Magyar Kulturális Alapítványon át a Magyar Zenetanárok Szövetségéig (ZETA) – álmának, egy valódi Milleniumi Konferenciának a megvalósításához, amely a MÚLT és a JELEN legjobbjait mutatja fel a JÖVŐ számára. Röviden, hogyan kell két lábbal szilárdan a földön járnunk, miközben zongoraista-álmaink a fellegekben szárnyalnak! S ne felejtsük el, a magyarok első milleneumukat ünneplik, párhuzamosan a mi másodikunkkal, hiszen Szent Istvánt i. u. 1000-ben koronázták Magyarország királyává a pápa áldásával, így vezetve Magyarországot a kereszténység elismert tagjává.

Ahogyan a hét haladt előre, úgy kaptunk kurzusokat az összes ‘iskola’, az összes módszer működéséről, mindazokról, amelyekről már hallottunk, s olyanokról, amelyekről még soha — mindegyiknek megvolt a maga mondanivallója – Willems, Orff, Suzuki, Yamaha, Sztaniszlavszkij, Dalcroze, Kodály, Kurtág – nem kihagyva Lisztet magát sem, Ábrahám Mariann és Esztó Zsuzsa meggyőző, demonstrációval egybekötött előadásában a záró napon. Bár az EPTA, ha e rövidítésben rejlő nevet vesszük, elsősorban Európához kötődik, mégis barátai és szervezetei révén távoli tájakról is megtiszteltetést kapott: Ireneus és Luba Zuk Kanadából, Elfrieda Hiebert, Sam Holland, Paul Pollei, Diana Rahbee és Benjamin Saver az USÁ-ból, André Hajdu és Miriam Boskovich Izraelből, Asuka Nakamura, egy 16 éves felfedezés Japánból, aki (Stockholmban) Sonoko Kase tanítványa (utóbbi szintén tartott előadást „ Clusterjáték – a zenei kifejezés technikai alapjai” címmel).

Az EPTA vezető csillagai közül sokan jelen voltak, hogy újra és újra elbűvöljenek: Marcella Crudeli, csillogó formában előadott Galuppi, Scarlatti és Cimarosa-művekkel; Lotte Jékeli Beethovennel, Michael Davidson Mozarttal, Diane Andersen Bartókkal, Rév Lívia és Walter Groppenberger Schuberttel, Albert Brussee az ifjú Liszttel, Nancy Lee Harper és Malcolm Troup az idős Liszttel. A jókora brit és ír különítmény teljesítménye büszkeséggel töltötte meg öreg szerkesztőtök keblét: közöttük Christine Brown és Reamonn Keary (Írország), Gillian Scottowe Earl (Kodály-módszer), Sue Bettany (Anglia), s nem utolsó sorban Nadia Lasserson, sokoldalú tehetségű szervezőtitkárunk. További új és üdvözlendő arc volt Alikki Vatikioti, aki jelenleg az EPTA Görögország elnöke.

Az érv, hogy a sokaságban az erő, győzelmesen bebizonyult a Sokzongorás Marathon eseménye során, mely mind a Kis, mind a Nagy Koncerttermet megtöltötte a Zeneakadémián vasárnap, s mely brilliáns duók sorával kezdődött: Oszipova és Prozorova (Oroszország), a Szláv Piano Duó: Kazimirova Goretszkaja és Omelcsenko, (Ukrajna), Visekruna és Cvijic (Jugoszlávia), Boskovich és Raz (Izrael), Luba és Ireneus Zuk (Kanada), Fujimoto és Both (Japán/Magyarország), s végül, az esemény megkoronázásaként, az utánozhatatlan Litván Zongora Kvartett (Grybauskas, Rindzeviciute, Venckus és Norkute), akik nélkül egyetlen EPTA konferencia sem lehetne teljes, s akiknek a bája és mozgásszinkronitása a bizonyíték rá, hogy egy zenei kifejezést legalább annyira fizikailag, mint zeneileg közvetítünk. Különálló programpontként halhattuk az Amerikai (Lazar és Scanlan) valamint az Angol Piano Duót (Dagul és Beyer, Schubert Andante varié-jének inspirált előadásával); valamint a duhaj és örökké népszerű Amerikai Piano Kvartett (akik az amerikai himnuszt játszották el a Rákóczi induló után); majd a záró koncerten az újonnan alakult London Piano Kvartett (Brown, Deering, Lasserson, Werry) premierjeit, köztük Rory Boyle felvidító All Blether-jét és egy hatásos Divertimento-t (Hommage ŕ Manuel de Falla) Charles Camilleri-től, akinek a zenéje egy előadás témája is volt Fransina Abela (Málta) részéről. 

A multi-zongora témával fontosságban versenyzett az improvizáció szekciója, valamennyi aspektusának erőteljes bemutatásával: itt Sam Holland (USA), André Hajdu (Izrael), aki Kihívások könyve című művét is prezentálta egy ifjú izraeli zongorista, Shai Wasner mértékadó interpretációjában; Esztényi Szabolcs (Lengyelország) és 
Gonda János (Magyarország) remekeltek.

Azok számára, akik egy előadót szeretnek kiemelni, a konferencia két csúcspontja kétség kívül a fiatal magyar Balog József bemutatkozása volt a ‘Győztesek fesztiválján’ és a japán Asuka Nakamura, aki különleges kommunikációs erővel jelenítette meg Kurtág, Ichiyanagi, Mamiyá és Takemitsu modern műveinek ‘klasszikus’ szerkezetét. De a konferencia valódi csillagfordulója Pál István volt, egy 81 éves juhászember Nógrád megyéből, akinek a népzenekutató Juhász Zoltán mutatott be bennünket, s aki olyan, már kihalt melódiákat énekelt és játszott el bőrdudán, amelyeket Bartók saját felvételeiről és átirataiból ismerhettünk fel. Ez emlékeztetett bennünket arra, hogy bizonyos billentyűzeten ismert idiómák, állandósult jelformák megértésében nem jutunk túl messzire az etnomuzikológia segítsége nélkül. 

Az egyik leggondolatébresztőbb prezentációért Andreas Pfeifer-nek (zongora) és Peter Paul Kainrath-nak (kommentátor) tartozunk köszönettel, akik bevezettek minket egy Metazene elnevezésű új osztrák (tiroli) kortárs zenei mozgalomba. Állításuk az, hogy a zene története végállomáshoz érkezett, s a komponisták számára nem maradt más, mint a zeneírás helyett „reflektálni” a már létező zenékre – amire egyik társuk, Hubert Stuppner azt mondta, hogy „halászni egy üres fürdőkádban”. Kissé narcisztikus irányzatukat legjobban és legpontosabban az utolsó darabjuk valósította meg, Herbert Grassl Reflexionen 4 für Klavier und 4 Kanal-Tonband című műve, amelyben a zongorát, úgy ahogy van, egy tükör elé állították, s a hangjait szimultán vették és elektroakusztikusan transzformálták. 

Egy ilyen konferencián az egyik legnagyobb élvezet az információk folyamatos cseréje. Benjamin Saver volt ott, hogy informáljon és invitáljon minket a 2001-es Pedagógiai Világkonferenciára az Egyesült Államokba; Marcel Baudet, hogy a Fiatal Zongoristák Alapítványára hívja fel a figyelmünket, amely a fiatal zongoristák professzionális és specializált oktatását felügyeli Hollandiában; Paul Pollei, hogy szívből jövő meghívást nyújtson át számunkra a 2002-es Nemzetközi EPTA Konferenciára Salt Lake City-ben, ahol a Gina Bachauer Nemzetközi Zongoraversenyt is tartják; Radoslav Kvapil, aki előzőleg egy mozgalmas bemutató előadást tartott számunkra disszidens cseh komponisták műveiből, most az általa elnökölt cseh EPTA által szervezett új jihlavai  Zongoraversenyt ajánlotta figyelmünkba, mely 2001. március 21-28. között lesz, egy Mahler-díjjal kiegészítve, melyet egy 10-15 perces, Mahler-szimfonikus témára írt imporvizációra írtak ki; Petra Bleser a német EPTA részéről megerősítette, hogy a Harmadik Európai Zongora Fórum 2001-ben Berlinben lesz október 18-28-ig a Hochschule der Künste-ben, „A zongorapedagógia múltja és jelene” témájában, együttműködve a következő EPTA találkozónk házigazdájával, az EPTA GERMANY-val. Valóban, ez a bejelentés volt az a ‘magas C’, amellyel a mi életteli éves általános találkozónk a tökéletes kadenciába jutott.

A konferencia hat napja alatt bőséges lehetőséget kaptunk, hogy megcsodáljuk a Nagyterem századvégi pompáját és ragyogását, ezüst és arany díszítéseivel, faburkolatainak gazdaságságával, szuper akusztikájával, s Liszt és tanítványai örökké jelen lévő szellemével, nem beszélve Dohnányiról és Bartókról, Szigetiről és Soltiról. Még a Kisteremre nyíló előcsarnokban is ott van egy pazar pre-raffaellói Ifjúság forrása freskó a Ruskin és William Morris tanítvány Körösfői-Krieschtől. Egyik délután iskolakerülőt játszottunk, hogy felfedezzük az öreg budai polgárvárost. Ha a siklóval mentünk volna, az éppen a Várszínház sarkán tett volna le minket, ahol Beethoven játszott 1808-ban. Ehelyett azonban a huszárok emlékművénél parkoltunk le a Dísz téren, s az öreg Arany Sas patikamúzeum előtt elhaladva jutottunk a pompázatos Mátyás templomhoz, a Halászbástyához és Mátyás király lovasszobrához, közel az Erdődy-palotával, ahol Liszt is, Beethoven is megszállt, s ahol Bartóknal is volt dolgozószobája. Bartók otthonához (a hazája elhagyása előtti utolsóhoz), mely jelenleg Bartók Múzeum, az 56-os villamos visz ki a Moszkva térről, s a budai hegyek lombos városnegyedében található.

Soha az EPTA történetében ilyen hosszan tartó konferenciánk nem volt még. Még így is, azon érthető igyekezetben, hogy annyi élményt pakoljunk be, amennyi csak lehetséges, minden egyes esti koncert is kétszer olyan hosszú volt, mint általában lenni szokott. Mit lehet csinálni egy városban, ahol a meleg étel iránti utolsó rendelést este tízig veszik fel? A válasz, amint azt hamar felfedeztük, kéznél volt – csupán egy háztömbnyire az Akadémiától, a Kertész utca és a Dob utca sarkán ott a Fészek klub, művészek székhelye, amely, bár privát, simán beengedett. Mekkora volt az örömünk, amikor nem csupán egy korábbi zárda festői kolostorában, hanem egész Budapest leggazdaságosabb és legétvágygerjesztőbb éttermében is találtuk magunkat — egy valóban ‘forró’ tipp minden leendő utazónak, aki gulyásra és libamájra vágyik!

Ami kis időnk még a városnézés és az éjszakai dunai hajókirándulás után maradt, megmártóztattuk magunkat (nem alkalmatlan hasonlat a történelmi török fürdők városában) a szecessziós art nouveau divathullámban, amelyben a modern Magyarország újjászületett hamvaiból 1867 után. Abban az időben, amikor mi Angliában a mesterséges, széthulló Viktoriánus világbirodalmi konstukcióval kapcsolatos kételyeinkben és vitáinkban vergődtünk, tanulságos volt látni, hogy egy másik ‘nemzetállam’ miképpen teretmette meg magát és műemlékeit majdnem a semmiből. De miért is vájkáljunk a múltban, amikor éppen egy új hatalom megszületésének lehetünk szemtanúi – egy olyan EPTÁ-nak, mely szétterpeszkedik a glóbuszon, mégha Európa is a székhelye? Csupán egyetlen nap, s máris levelet kaptam India mélyéből, hogy az engedélyünket kérjék az EPTA INDIA megalapításához — első gondolatom a megkönnyebbülésé volt: még csak nevünk rövidítését sem kell megváltoztatnunk, ha Eurázsiai Piano Teachers’ Association-ná válunk ... !

Azt merem mondani, hogy Liszt – aki oly könnyedén járta be a világot, ahogyan ujjai a billenytűzetet – még Liszt is elégedett lenne az EPTA szolgáltatásaival, az atyai örökségként ránk bízott tehetségek felmutatásával, s annak a beszámolónak a tartalmával, amelyet elé terjeszteni képesek vagyunk. Valóban észleltem egy jóváhagyó lágy mosolyt töprengő portréján az utolsó napon, midőn elhagyni készültünk őt?