UNGÁR ISTVÁN
Gondolatok
Kodály Zoltán Háry János című daljátékának zárótablójáról a szerző
születésének 125. és halálának 40. évfordulóján
„Elhallgatnám napestig, olyan szépen beszél.
Az ember manapság nagyon kutyául él!
De ha szárnyra kapja a lendülő mese,
Egyszerre kivirágzik nyomorult élete.”
|
H |
ol volt, hol NEM volt, vitéz Johannes Háry János; magyar huszár, az obsitos, aki felett az évek már eljártak – emlékei és ábrándjai elválaszthatatlanul egybemosódtak –; képzeletében megélt élményeit beszéli el, nem titkolt élvezettel, estéről estére a nagyabonyi kocsmában, ámuló és netán kissé irigykedő ivócimboráinak. Átszellemült lódításainak sora, gyermekien naiv történetei éppen hihetetlenségükben megkapóak; éppen lehetetlenségükben szépek.
A
délceg huszárból bácsivá lett Háry János; pipájában a dohányt tömködve;
„piroskával” – ahogy ő nevezi a kezében tartott pohár tartalmát –
meglehetősen közeli kontaktust tartva (akár a jó öreg Varlam, Muszorgszkij
Borisz Godunovjában), hogy az ihlet el ne szálljon, magára ne hagyja;
megállíthatatlanul mesél. Fogy a borból, de nem fogy ki a szóból. Sőt, az
ital egyre jobban megoldja a nyelvét, meghökkentő históriái
kimeríthetetlenek és izgalmasak. A múló idő és mérhetetlen fantáziája nem
hagyja cserben.
Garay János költeménye, a magyar vidék; a magyar falusi parasztember és a Mester egymásra találása, összefonódó, közös alapú költészete; szoros összetartozása; gondokból és vágyakból szőtt végtelen; mélységes fájdalom és szikrázó jókedv, keserűség és derű egysége; féltő „foglalatba” ágyazott népdal és bölcs humorral átitatott, remekbeszabott műzene; Paulini Béla és Harsányi Zsolt kitűnő szövegkönyve együttesen teremtette az 1926-ban végső formájában megálmodott daljátékot. Így teljes egész Kodály Zoltán: Háry Jánosa!
Négy kaland elevenedik meg a csodás, talpraesett katona legendás múltjából. Valamennyi, bátor hősiességnek, odaadó haza- és otthonszeretetének, minden akadályt legyőzni képes akaraterejének, a kicsinyességeken mindenkor felülemelkedni képes tisztalelkű emberségének, a gyökereihez való eltántoríthatatlan hűségnek példája. Nem csoda; hogy szívesen hallgatják, hiszen szavain keresztül felértékelődnek a hallgatóságát képező helybéliek mindennapjai; a kemény, verítékes munka, a föld szeretete, a család; megdicsőül a falu; Nagyabony és messzi tájakról visszapillantva megdicsőül egész Magyarország.
„Kezdődik a mese.” – Kodály Zoltán; a daljáték alapján készült zenekari szvitjének egyik tételcíme, ami az első kalandra utal. A hideg, fagyos Burkusország és a Napsütötte Osztria határán a burkus baka nem ereszti át a hazafelé tartó Mária Lujzát – Ferenc császár lányát, Napóleon feleségét – és kíséretét, mert morcos kedvében van. Az ekkor éppen szolgálatot teljesítő Háry a túloldalon nem engedheti, hogy császárának lánya bajba kerüljön. Miután ő sem tud szót érteni a mérges burkussal; egyszerűen áttolja a határbódét Császárlányostul, kíséretestül saját oldalára, amivel azonnal kivívja Mária Lujza – későbbiekben mind terhesebb – rajongását.
Jánosnak van párja; mátkáját Örzsikének hívják, akit neki teremtett a Jóisten s akitől meg nem válna a világ minden kincséért sem. Magával viszi Bécsbe; a fényes császári udvarba; ahová Mária Lujza akaratossága juttatta. Itt magára zúdítja a kellemetlen, gőgös Ebelosztin báró haragját, amiért a császárlány; megmentő vitézét, vagyis őt, Háry Jánost részesíti kegyes figyelmében; helyette. Ekkor már a második kalandnál tartunk; amelynek egyik csúcspontjaként Ebelosztin gonosz felbujtására Háry ráül a hírhedten megzabolázhatatlan vad Lucifer nevű lóra és megüli, befogja, megszelídíti, jámborrá teszi azt. Ebelasztin mesterkedésének eredményeként Háry János szembekerül a világverő francia gránátosokkal, sőt magával Napóleonnal is a harmadik kaland során Majlandban. Természetesen megsemmisítő, megalázó vereséget szenved Napóleon és serege Háry Jánossal szemben. A megszégyenült Napóleont Mária Lujza el akarja hagyni, hogy Háryhoz mehessen feleségül. A császárlány a daliás hőst minden áron ki akarja emelni abból a szegény paraszti sorból, amelyből ő maga soha nem kívánt kiemelkedni. Tervéhez a csata végeztével Örzsének is lesz néhány szava, de olyan hatalmassággal szemben, mint a császár lánya, még az ő szerelmes elszántsága sem elég.
Majd jön a negyedik kaland, a császári menyegző! A Burkus és Osztria határ, majd később Majland után János ismét ott találja magát Bécsben; Ferenc császár palotájában; ünnepeltként. Az elbeszélő Háry tiszta képzeletében a Burg fényűző, elegáns csillogása helyébe egy igazi falusi parasztlakodalom lép („Gyújtottam gyertyát a vőlegénynek” – „Elment a két lány virágot szedni”); ahol a császárné a háziasszony, a császár a gazda, ahol a gyerekek Isten hoztá-val köszöntik Háry bácsit és bemutatják az iskolában tanult magyar népdalt; az „Ábécédé”-t; majd illedelmesen megköszönik a szereplésük jutalmaként tőle kapott egy-egy aranytallért, ahol minden olyan romlatlanul, érintetlenül egyszerű, mint egy vidéki házban, ahol éppen ezek birtokában olyan csuda dolgok történnek, amilyeneket a bécsi palota valóságos szereplői soha sem tudtak volna elgondolni. János persze helyére tesz mindent ebben a megbolondult komédiában is; ő nem veheti el Mária Lujzát; nem élhet Bécsben, neki ott van Örzse; ott van Magyarország; ott van Nagyabony!
Minden, ami kedves a szívének, ott él abban a magyar paraszti sorsban, amelyben lelke mindig is osztozott az „övéivel”, ahová mindig is tartozott – amit soha sem felejtett el felvállalni – s amihez annak az úri tündöklésnek, amelybe belepottyant — s amiről istenigazából, lám, mesélnie is nehéz – a világon semmi köze nincs! Őt más fából faragták. Az első megdöbbenést követő felocsúdás oldódni tűnő pillanatában, az előkelő, tekintélyes környezetbe betoppan Örzse – a közvetlen előzményekről mit sem sejtve – hátán kis útibatyúval magányos búcsúra jött; hogy mielőtt Jánosa nélkül, egyedül nekivágna a hosszú útnak Nagyabonyba, előbb még elpanaszolja saját nyomorúságát. Az udvar együttérzően elcsendesedik, szinte megindultan hallgatja a nagyabonyi lányka szomorú énekét: „Szegény vagyok, szegénynek születtem.” Egyike legszebb népdalainknak. Nos; ha rajtam múlna, én most mondanám, hogy kezdődik a mese. Ugyanis, bár a történet vége felé járunk, innentől a racionalitás csírája is eltűnik, ez már nem nagyotmondás, nem füllentés; ez több annál! Egy más dimenzióba jutunk. Oda, ahová csak kivételes álmodozók segítségével kerülhet az egyszeri halandó. Könnyebb elhinni a félkézzel áttaszajtott őrház históriáját, Lucifer megjámborítását, a Napóleon felett aratott fölényes győzelem mulatságos, megmosolyogtató képtelenségét, mint azt, hogy a bécsi császári kastély kristálycsillárjai alatt a mezítlábas magyar falusi parasztlány elsírhatja keservét, feltárhatja, ezekben a percekben megélt tragédiáját és meghallgatják őt. Örzse könnyeivel válik valóban ünneppé az utolsó kaland és ettől lesz igenis hiteles az obsitos meséje!
A „szegény vagyok, szegénynek születtem” kezdetű népdalunk mixolíd dallam kupolacsúszással a harmadik sorban: „Az irigyek elrabolták tőlem” – „Úgy elmegyek a világ végére.” A nyitó sor visszatérése helyén apró finom kis változtatás teszi mégjobban borússá, vigasztalhatatlanná ezt az eleve szívszorítóan bús éneket: „Most lett szegény igazán belőlem” – „Hogy ne legyek senkinek terhére.”
Remekmű! Hangulatában, mondanivalójában rokon az ugyancsak mixolíd „Bújdosik az árva madár” indítású dallal. Mindkét dal sebekből fakad; mindkét dal gyönyörű! maradunk az előbbinél.
Kodály népdalfeldolgozásainál többízben megfigyelhető, hogy a dal kiemelése érdekében a zenekarnak – zongorának – mindössze annyi szerepet szán, hogy „félreállva” rámutasson az általa szült csendből kilépő nóta önálló szépségére, saját értékére. („A csitári hegyek alatt” / Székelyfonó.) Itt is ez történik. A háttérből „reflektorfénybe” helyezi, „megvilágítja” a dalt; csak „statisztál” hozzá — kísér (!) s eközben mégis összenő vele, magához ölelve azt. Ennek a dalnak zenekari kíséretét e helyütt egy mélyből feltörő sóhaj zárja le. Ennyit még hozzátesz Örzse énekéhez; melyet egyre vékonyabb szólamhangzások engednek útjára. Mintha még azt mondaná: hát igen! Miért nem szól közbe Háry vagy bárki más, hogy … de hiszen Örzsének nincs oka szomorkodni, kettejük számára épp az imént fordult jóra minden?! Miért nem mondják el; hogy János visszautasította Mária Lujza kezét és a vele járó mesés gazdagságot, hogy Örzsével együtt mehessenek Nagyabonyba?! Miért? – mert a művészet megállítja az időt, ha kell (semmi más nem képes erre); s az őszinte emberi bánat pedig mindenkor tiszteletet érdemel; azt meg kell becsülni, tekintélyt hordoz magában; abba nem lehet csak úgy belebeszélni! Ki merné megszakítani Pamínát a Varázsfuvolában; hogy téved, félreérti helyzetét, ne sírjon; Tamínó őértük hallgat?! Az ilyen panaszt végig kell mondani! Megakasztani méltatlan volna, mi több: otromba! Lám, hogyan talál egymásra Mozart szelleme és a magyar népdal! Az életünkről mesélnek és egyaránt igazat mondanak róla. Időtlenek!
A teljes elhagyatottság rémisztő gondolatától végsőkig meggyötört lány szava elakad; amikor számára is minden tisztázódik. Szinte rászakad a már elveszettnek vélt boldogság. Hazaindulásuk előtt Háry János elköszön a híres Burgtól. Szelíd, emelkedett, meleg hangon. Ezt fejezi ki a „Felszántom a császár udvarát” című népdal. Szerkezete és hangsora más; mint az előbbié; mi sor alsó „szi” váltóhanggal az elején; „fa” nélkül; ami a lehetőségét is kizárja sok fríg dallamunkkal szemben e dalban; a „fa-mi” kisszekund összetartó; mágneses vonzerejének. Igazi lírai dal, borongós meghatottsággal és gyengéd szeretettel átitatva. Pentatonszerű. A zenekari bevezetőben megfigyelhető a kezdő ütemek indulásra kész izgatottsága, amiben talán benne van a távozás szorongása.
A császárát feltétel nélkül, teljes szívvel szolgálni kész derék magyar huszárlegény egész megnyomorított népéért emel szót, de távozóban még megáldja uralkodóját. Ő nem követel – miként maga a népdal sem –, nem kíván szembeszállni a császárral; csak a jóindulatát kéri: „Ne sanyargassa magyar népét”! Miként a fiúgyermek beszél bizalmasan szeretett apjával. Erről szól a dal és amikor a második versszak odaér, hogy „Áldd meg Isten császár felségét!, Kodály Zoltán előbb a zenekari kísérőmuzsika folyamatát megállítja; ezzel fokozva figyelmünket; hogy utána a hangszerek elcsöndesült, lecsitult dúr hármas „glória” fénye alatt hangozzék el az áldás halk, imaszerű jókívánsága. Ez az áldást megelőző; nagyhatású zeneszerzői megtorpanás, mintha felénk fordulva akarna megszólítani bennünket; olyan, mint egy finom, irányított figyelmeztetés; gondoljunk csak bele nem megszégyenítő?! Válaszra nincs szükség!
Ezután kezdetét veszi a Háry János c. daljáték bécsi klasszikus mintájú – zárt zenei egység – finale-ja. „Kezdődik A MESE” VÉGE! A császári udvartartás megrendülten énekli a „Tiszán innen, Dunán túl” népdalunk hangjaira (!): „Szegény derék magyar nép.” Immár elrugaszkodunk a földi valóságtól. Háry és Örzse az első kalandban összebújva énekelt nótája – egészen kivételes magyar népdal – a császári udvar által, a Birodalom központjában – ezen az idegen helyen – válik főszereplővé! A képzelet ekkor már messze túl lép Háry János megpróbáltatásain. A Finale-t nyitó kórus imitációszerűen emelkedő – nem túlzás – „katedrálisa”, eszünkbe juttathatja a Psalmus Hungaricus 3 évvel korábbi fohászát Dávid 55. zsoltárából: „az igazakat Te mind megtartod, a kegyeseket megoltalmazod, a szegényeket felmagasztalod…” Erre a magasztos könyörgésre emlékeztet Kodály: Háry János finale-jának kezdő magaslata, ahová most felemelkedünk. Szentély! A „Tiszán innen, Dunán túl” első hangjainak zenekari fanfár unisonója vezeti be a finale-t, s ezt követi az az áhitatos, megilletődött „szertartás”, ami ebből a dalból nő ki és erre a dalra építkezik. Az uralkodóház megérti Örzse és János szerelmét; elfogadja hazavágyódását, megérzi a magyar nép szenvedéseit és a maga módján osztozik a két fiatal örömteli jövőjének ígéretében. Ez ám a mese!
Tekintsünk vissza és idézzük fel egy villanásnyira még egyszer a Finale-t megelőző „Felszántom a császár udvarát” kiemelését! Kodály Zoltán nyomatékul megismétli; (a második versszak 3. 4. sora), s így még egyszer feltündökölhet ezzel együtt a zenekar levegőt megállító aranyló dúr hármasa is. (Az már csak apró érdekes ráadás, hogy ebben a népdalban a közbülső 2., 3. sor ugyanaz.) A fentiekben felkínált békének simogató érzése meghatározóan velünk marad a Finale következő taktusaiban. Ebből a gyengédségből lép ki a „szegény derék magyar nép”; „búsongó magyar nép” mind szélesebbre tárt szeretettől fűtött kapunyitása; ahonnan egy képzeletbeli cigányprímás bensőséges hegedű szóló hangja vezet vissza az ifjú pár: Örzse és János meghitt, személyes végső elbúcsúzásához, a „Tiszán innen; Dunán túl” eredeti négy strófájából ekkor már csak az utolsó vallomásával: „Mindig azon jár az eszem, odavágyik az én szívem, párostul”. Az ajtón kilépve megismételve éneklik a szerelmesek a „párostul” szót; egyedül ők ketten. Előtte a háttérben végig szólt a népdal ihlette; éneküket megemelő, azt „szolgáló”; akkorra már mindössze szövegtelenül dúdoló kórus; ami az utóbbi „párostul” szó előtt elhallgat, hogy utána a bentiek csodálatának bizonyságaként kirobbanó, újult erővel, meggyőződéssel zengje utánuk, mint egy integetésként harsogja: „Áldott nép!”
Szép! – hát még ami ezután következik! Ebben a mesepalotában bizonyára nem felejtik el a nagyabonyi párt!
A Burg felfokozott szeretetmegnyilvánulása a távolodó fiatalok iránt, rajtuk keresztül immár az egész nehézsorsú, kiszolgáltatott magyar népnek szól szenvedélyesen, s miközben János és Örzse elindul szülőfaluja felé; Kodály Zoltán zenekara, mint egy diadémként felteszi a koronát erre, az elbeszélés kereteit jóideje szétfeszítő történetre; végleg megdicsőítve, a halhatatlanság égi trónjára ülteti a „Tiszán innen, Dunán túl” dallamát! Ismét a Psalmus Hungaricus köszön vissza a záróegység nagy kórustablója által: „Nagy tisztességre ismét felemeled!”
„A legsötétebb kétségekre is rásugárzott beteljesedés fölséges harmóniájának” vízióját említi Tóth Aladár egyik írásában a Psalmus Hungaricus kapcsán, melyben a próféta magához szorítja féltett nemzetét, hogy a legreménytelenebbnek tűnő kiúttalanságból is kivezesse egy szebb jövő felé.
Az 1939-es zenekari Páva variációk helyezi ilyen magaslatba címadó népdalát. A vármegye házára felröppenő díszes madár, az emberiség szabadságát hirdeti a világba.
A korábbi kalandok eltörpülnek, szinte semmivé foszlanak a mostani árnyékában. Hol van már mostanra a határház; a szilaj Lucifer paripa; kit érdekel Napóleon csatája?! Elmosódtak!
A „Tiszán innen, Dunán túl” meghódította Bécset és útjukra bocsátotta Örzsét és Jánost. Eközben káprázatos pompával kúszik a végtelen fölé. – Hogyan is mondta Szabolcsi Bence Kodály Zoltán ravatalánál 1967 márciusában? : „Kodály Zoltán … mindenek felett költő volt.” Soha ne feledjük; túl a népdalkutatói munkán, tudományos és zenepedagógiai tevékenységen; zeneszerzői géniuszt sirattunk 40 évvel ezelőtt!
Azonban ki sem élvezhetjük a zenekar által himnikusan felragyogó népdalidézetet; máris belefolyunk egy másik muzsikába. Ez műzene; az első és második kalandot összekötő intermezzo – közjáték – újabb felbukkanása, majdhogynem „beletolakszik” a népdal helyébe. Szinte birokra kelnek egymással; amiből e táncos s egyszersmind induló karakterű utóbbi jön ki győztesen. Büszke, férfias magabiztossággal tör utat magának és feltartóztathatatlanul megy tovább. „Utazózene”; Kodály Zoltán briliáns verbunkosa, triós szerkezetű, cimbalommal kibővített zenekari kompozíció, ami első ízben Burkusország, Osztria határától kísér Bécs városáig.
A Finale során csak a középrész második felétől kapcsolódunk az Intermezzo-ba; aminek keretszakasza – itt már ismétlés nélkül – lezáratlan marad. Az eredeti közjáték – akár egy vidéki mulatságban a talp alá valót adó zenekar – tömör három kurta határozott – megengedem e helyütt humoros – záróakkorddal vet véget a zenének. A Háry műzenéi között helye van a tréfának a francia csapattestek felvonulásától; Napóleon saját megjelenésén és az elhulló gránátosok ironikus groteszk siratásán át a saxofon-os gyászindulóig. Játék a bécsi harangjáték /második kaland/ rondója, a császári bevonulás /negyedik kaland/ mozgalmassága. Zseniális játék. Az intermezzo visszatérésekor ugyancsak az utazás a cél, ez esetben Bécsből indulunk haza Nagyabonyba. A fokozatosan „bátortalanul” halkuló ütemek elkomolyodnak s lassan lassan ez az út egyúttal visszavezet a mese birodalmából a valóságba. A félelmet nem ismerő deli huszárlegény legendája halványul s újra ott ül majd pipáját pöfékelve, borospohárral a kezében kocsmájában öregemberként.
A közjáték ezen a ponton nem csak távolságokat köt össze, hanem két népdalt is: a zenekar által diadalmaskodó „Tiszán innen, Dunán túl”-t az álom és az ébredés határán húzódó homályból felsejlő „Nagyabonyban csak két torony látszik” kezdetűvel. Ez a népdal a daljáték „mottója”. Háry Nagyabony szülöttje. A „Nagyabonyban” dallal kezdődik, a majlandi csatában tempo giusto büszke, kemény, menetelő vonóskari szvitekkel alátámasztva lelkesít hazaszeretetével tovább, s most vele is zárul a darab. Újra és újra tudatosítja: a majlandi 32 torony messze nem oly becses látvány a magyar embernek, mint a nagyabonyi kettő.
A közjáték motívumtöredékeinek lassított ködbe vesző meditáló felidézését követően egyszólamú férfikórus eleveníti fel még egyszer a dalt, valahonnan a távoli messzeségből. A „Nagyabonyban” Kodály Zoltánnál a daljátékban következetesen súlytalanul, kettőre indul. A zenekaron „átszüremlő” valószínűtlen derengés szinte impresszionista világba csöppent bennünket. Ezen a kettős határponton: hazaérkezés, visszazökkenés az álmodozó mesemondásból a nagyon is valós füstös kocsmába; a népdal fölötti szólóhangszerek kiemelés okozza bizonytalan, szinte „lebegő” érzetünket. Még egyszer utoljára a Psalmus!
Az első formai rész elkeseredetten jajgató lezárása teljes ének- és zenekarral: „az ellenségtől mert én igen tartok” és a második rész bizakodó, reménykedő tenorszólója: „Te azért lelkem gondolatodat, Istenben vessed bizodalmadat” közötti áthidaló; hárfával lágyított finom zenekari szövetből nő ki egy magányos klarinét, egy fuvola, majd egy éteri hegedűdallam s valami megmagyarázhatatlan, titokzatos misztikum ereszkedése uralja ezeket a perceket. A „Nagyabonyban” férfikarát ugyanilyen „félig lehúzott” távolító pasztellszínű függöny mögül halljuk énekelni. A hárfa kivételével a kiemelkedő szólisztikus hangszerek is megegyeznek. Miközben puhán elringat; és mi talán szívesen engedünk is ennek a ringatásnak, kétség nem marad afelől; hogy megérkeztünk, véget értek a kalandok és a kalandozások, immár itt van A MESE VÉGE!
Hol volt, hol NEM volt, vitéz Johannes Háry János, magyar huszár, az obsitos, aki felett az évek már jól eljártak – emlékei és ábrándjai elválaszthatatlanul egybemosódtak –; képzeletében megélt élményeit beszéli el nem titkolt élvezettel, estéről estére a nagyabonyi kocsmában, ámuló és netán kissé irigykedő ivócimboráinak. Szorítsunk helyet mellette, mert bár lehet, hogy őszülő bajuszát simogatva mára befejezte mondókáját, de ki tudja (?) holnap vagy másnap vagy azután újra regélni fog és újra „kezdődik a mese”! Az már egy másik lesz!
Ki
ne ismerné Bach két- és háromszólamú invencióit, Bartók Gyermekeknek-sorozatát?
Zenét tanuló fiatalok generációi
nőttek fel rajtuk, növendékhangversenyek emlékei élnek bennünk lámpalázas
produkciókról, gyermekeink, unokáink, növendékeink vagy éppen saját hajdani
szárny-próbálgatásaink emlékei. Most a kiváló művész-házaspár, Ránki Dezső és Klukon Edit arra vállalkozott, hogy
ezeket a – többnyire zenepedagógiai célzatú kompozíciókként ismert -
sorozatokat a legmagasabb művészi igénnyel, a koncertélet fellegvárában, a
Zeneakadémia Nagytermében mutassák be. A Filharmónia Budapest Kht. Bach-Bartók
bérletének keretében olyan művek társaságában hallhatjuk a Bach-invenciók
és a Gyermekeknek teljes sorozatait, mint pl. a Csodálatos mandarin, a
kétzongorás-ütős szonáta, vagy Bach két zongorára írott versenyművei.
Nem csak gyermekeknek, de a zenepedagógusoknak és minden zenebarátnak
különleges élményt ígér a lehetőség az ismert dallamok eddig talán
ismeretlen szépségeivel való találkozásra.
Minden
zenét tanuló, tanító és szerető érdeklődőt tisztelettel vár a
koncertekre a Filharmónia Budapest Kht. Bérletek válthatók a Filharmóniánál és
a jegypénztárakban.
Részletek: www.filharmoniabp.hu