Ungár István
Az Ünnepelt
Köszöntő Wolfgang Amadeus Mozart születésének 250. évfordulóján
Isten éltessen születésnapod alkalmából (!) — de hiszen éltet kétszázötven
éve és jaj nekünk, ha nem így lesz!
Lovaskocsik helyett azóta szupergyors vasutak száguldanak, repülőgépek
hasítják az eget – kontinenseket kötve össze –, más bolygók meghódítására
törünk; gombnyomás segítségével ezer kilométer távolságból tudunk beszélni
egymással, mindentudó masinákkal rendelkezünk, a tudomány felfoghatatlan
fejlődésének hála, hangverseny és operaelőadást varázsolhatunk otthonunkba;
de Te titok maradtál.
Újra és újra felfedezünk; megfejteni azonban nem fogunk soha
— és ez így van jól, Wolfgang Amadeus Mozart, mert az elmúlt több mint
két évszázadban a zenédben megmártózók csodálatának lényege éppen ez a
titok.
Semmi kétség, külön átjárásod volt az égiekhez és rajtuk keresztül
szórtad közénk műveiden át azt a mindenekfeletti bölcs tisztasugarú fényt,
mely szépségével egyszerre képes megmutatni a megszégyenítő messzeséget
és magával emelni egy jobb, egy másik, boldogítóbb világ magaslatába.
Elsápaszt és ugyanakkor erőt ad, bátorít.
Harmincöt esztendősen elmentél, magad mögött hagyva muzsikád
örökérvényű, időtlen igazságát, megmutatva világunkban a helyes utat mindazoknak,
akik nemcsak hallgatják, de meg is hallják zenéd. Isten éltssen!
Magától értetődő természetességgel ontottad a tökéleteset; mintha
nem is lehetne másként.
2006. január végén Téged ünnepel a zeneszeretők hatalmas tábora;
vagyis az emberiség jobbik fele; s ki tudja, hátha majd egyszer a távoli
jövőben már nem lesz másik. Ez volna a Földön talán a legszebb áldás. Isten
éltessen!
Azért hadd legyek szemtelenül őszinte – szerintem nem bánod –:
fel tudsz ám olykor „bosszantani” azzal, hogyha úgy érzem egy-egy zeneműved
befejezésénél, hogy végigélveztem határtalan színgazdagságod, végtelen
fantáziád minden apró csodáját és már készülök az érzelmi pihenésre, Te
mégsem engeded; mert csak nem állod meg, hogy rá ne tegyél még egy gyönyörű
újabb meglepetést, s megsemmisülve kell megértenem ilyenkor: egyértelmű,
hogy így és csak így teljes az egész! Isten éltessen!
Suzanne G-dúr öltöztető dalát követő, velünk szinte pajkosan
összekacsintó kecses fuvoladallamod a Figaro házasságában; vagy a Pamina
g-moll panaszát követő lefelé kúszó fájdalmas vonóskari sírást is elsötétítő
nápolyi sext a Varázsfuvolában; a Cosi fan tutte E-dúr búcsútercettjében,
az ugyancsak vonósok megrajzolta békét, nyugalmat árasztó, időt megállító
tengerhullámzás utolsó ütemeibe belekapcsolódó fúvósok — megannyi megidéző
„záró fricska”, melynek hallatán a magamfajták bizonyosan zavarba jönnek
Tőled. És mekkora lehetne még a példatár?!
Isten éltessen!
Honnan tudtad?! Ki súgott neked? Hogyan voltál ennyire tévedhetetlen?!
Egyáltalán: milyenek voltak mindennapjaid; amikor éppen nem alkottál?
Talán ilyen nem is létezett?
Jó a sejtésem, hogy az alkotóláz mindenhová elkísért és nem hagyott
csipetnyi pihenést sem Neked, s ez égetett el ilyen fiatalon?
Hogyan, miként születtek meg Benned azok az „elköszönések”, melyeknek
bizonyos, hogy nincs párjuk a zeneirodalomban?! Utolérhetetlen szépségűek!
A 482-es Esz-dúr zongoraverseny c-moll lassú tételének sötétjéből
megváltó, a mennyboltból integető, dúr hármas pianók felett kisimuló taktusai,
az A-dúr zongoraverseny siciliano ritmusú, hasonlóképp lassú tételében
a búcsúzást előkészítendő vonóskar visszahúzódó – pizzikatoi –, a d-moll
zongorakoncert második tételvégi tovatűnése; a Varázsfuvola B-dúr tercettjében
a három szereplő – Pamína, Tamíno, Sarastro – egymásba fonódó, összeölelkező
melizmocsokra mind ezt mintázza csakúgy, mint megannyi más helyen az oboás
kvartettől a nagy g-moll szimfónián át a c-moll miséig.
Magányos voltál? Úgy gondolom, hogy ilyen pillanatok csak magányban
születhetnek. Nem biztos, hogy ez a magány fájdalmas.
Álmaidban mosolygott Rád a Requiem Confutatis égi C-dúr és a-moll
„voca me”-je, a Lacrymosa könnyeinek szelídsége, az A-dúr klarinétötös
zárótételének sziporkázóan játékos önfeledt derűje?! Hogyan talált Rád,
miként szólított meg Téged a Jupiter szimfónia nyitó és befejező tételt
meghatározó, minden földi bajjal hősiesen farkasszemet néző elszánt fejedelmi
bátorsága és boldog lelkesültsége?!
Honnan a Figaro házasságát záró megbocsátás torokszorítóan fájdalmas
emelkedettsége; a Masetto-ját gyógyító és vigasztaló Zerlina C-dúr ária
utójáték „szívdobogásának” szeretetteljes simogató melegsége; meghittsége
a Don Giovanni-ban; a Varázsfuvola-végi hálaadás igehirdető, méltóságteljes
imájának sziklaszálrdsága?! Miképp találtál rá az Ave verum corpus végső
békéjére, megtisztult, ám megrendítő, ahitatos csendjére?!
Nos ez a titok a Tiéd és igen, ez így van jól; Wolfgang Amadeus
Mozart! Isten éltessen!
Nem tudunk magyarázatot adni a Szöktetés a szerájból D-dúr kvartettjének
sicilianojában arra a szinte meseszerű, álomba ringató hangulatra, melyet
a tervezett szökés árnyékában, a kételyek feloldásával négy ember: Konstanze,
Belmonde, Blonde és Pedrillo megél; vagy arra a meghatott, megindító idillre,
mely a Figaro házassága hatosában egy család egymásra találásakor születik;
arra a „mégis boldogságra”, melyet a haldokló ibolya érez a szeretett,
de elérhetetlen lány iránt, aki észre sem veszi a szerelmes virágot, ám
rálépve, rátaposva Ő miatta, Ő érte halhat szép halált.
A csodára nincs ész-szerű magyarázat! Ám mielőtt meggyújtanánk
születésnapi tortádon a 250 gyertyát, még szólnom kell valamiről; innen
a XXI. századi Magyarországról, a „szomszédból”. Márciusban is ünneplünk
egy másik muzsikusóriást. Fele annyi idős, mint Te, „mindössze” 125 esztendős.
Bartók Bélának hívják. Köszöntjük Őt itt, szülőhazájában, Magyarországon
és szerte a világon — tudod, ama „jobbik felében”. Képzeld el: mielőtt
történelmi kényszer hatására el kellett, hogy hagyja örökre a szülőföldjét,
búcsúhangversenyén, melyet zongoraművész feleségével együtt adtak, saját
darabjai mellett a Te kétzongorás Esz-dúr versenyművedet játszotta! Kikezdhetetlen
szépséggel akart búcsúzni és tudta: ez feltétlenül az! Jó ízlésre vall;
igaz?!
Ahogyan Te, Ő is eljutott a tökéletesig, Veled együtt a „beavatottak”
közé tartozott, vagyis tartozik.
Gyújtsuk meg hát a képzeletbeli gyertyákat! Kérlek foglalj helyet
a halhatatlanok asztalánál! Őt is ott fogod találni. Ülj mellé s a születésnapi
torta felett beszélgessetek! Jól meg fogjátok érteni egymást!
Kedves Ünnepelt! Isten éltessen!
Egy rajongód:
Ungár István
|