„ … derült lassanként a sötétség országa”

Misztikum és megtisztulás a XIX. és XX. század zenevilágában

Ungár István


Amikor belehallgatunk Muszorgszkij szimfónikus költeményének, az „Egy éj a kopár hegyen” címűnek borzongató és elképesztő mód izgalmas indításába, nehéz eldönteni, hogy miként is viszonyuljunk ehhez a sötét kalandokra csábító zenéhez; félnünk kell-e, vagy inkább a titkok nyomába szegődni. A fejünk fölött „elsuhanó” boszorkányok művészi hallucinációi egyszerre okoznak szorongást és kalandvágyat, de ha a seprűnyélen röpdöső boszorkákra gondolunk, még egy cseppnyi humorérzék is vegyül kételyeinkbe. Az biztos, hogy ez a muzsika „rakétasebességgel” kerget be minket egy beláthatatlan kimenetelű éjszaka mítoszába.
    Mi ez a boszorkányszombatos misztikum?!
    A mindenkori emberi lélek romantikus fantáziájának örökös és kielégíthetetlen igénye. A megmagyarázhatatlan iránti, ősidők óta meglevő, olthatatlan vágyakozás.
    Miért is ez a „csábulási kényszer” bennünk a „sötétség országa”, az ördögi ismeretlen felé? — Mert szeretjük a még oly félelmetes rejtélyeket, amelyekre nehezen jön válasz, mert gyönyörűséget okoz a bizonytalanság; a nem megérthetőség; a kétség, hiszen magában rejti egy majdani talán boldogítóan szép megoldás sejtelmes reményét.
    Verdi öregkori operája: az Otello, gigantikus erejű viharral indul. Nem; ez nem természetzene; s mégcsak nem is – a romantikát amúgy olyannyira meghatározó – sorstragédiák mellé társuló természetbeli fokozás, ez nem Arany János V. Lászlójának, Verdi Rigolettójának, Erkel: Bánk bán Tisza-parti jelenetének emberi drámát „kísérő” viharképe.
    Ez a vihar azonnal magával ránt bennünket; miközben Ciprus szigeténél a hatalmas hullámok miatt nehezen tudnak csak kikötni a törökök feletti győztes hadvezér, Otello gályái. Ez a sodró erejű, lélegzetelállító vihar azonban egyértelmű, hogy nem a színpadon tombol, hanem bennünk, nem másokkal történik Ciprus szigetén, hanem velünk, valamennyiünkkel; nem mások hánykolódnak partközeli hajóikon, hanem mi küzdünk a partraszállásért.
    Az Otello viharzenéje Muszorgszkij halála után keletkezett, ám vitathatatlan a „kézfogója” az 1873-ban teljessé vált Requiem Dies irae-jével, ami még Muszorgszkij kora. A végítélet, a pusztító erejű vihar, boszorkányok sátáni találkozója; a rémület megálmodott megannyi szörnyűséges víziója, mind magában hordozza a feloldás ígéretét is.
    Erről, az éj sötétjéből homályosan ránk kacsintó reményről már szó esett, arról azonban nem, hogy talán éppen az teszi oly ellenállhatatlanul vonzóvá ezt a végsőkig feszült, rettegett zenei világot, hogy állandó bizonytalanságban, állandó kiútkeresésben tart bennünket, amiben egyszerre rémisztő és mégis jó részt venni, mert az emberi élet már csak ilyen: örök dinamizmus, melyből szívesen „vennénk ki magunknak” egy piciny megnyugvásnyi pihenőt, ám semmitől sem rettegünk jobban, mint az állandó bizonytalanság legvégén ránk váró egyetlen bizonyosságtól.
    Muszorgszkij éjszakáját pogányi erő, Verdi viharját isteni hatalom fűti, számunkra mindkettő megfoghatatlan. Miközben mindkét esetben aktívan éljük meg a megmagyarázhatatlant, és ha bele is borzongunk, ha félelmet is érzünk – bevallva vagy bevallatlanul (talán szégyelljük) –, de bizony élvezettel veszünk részt benne.
    A látszólagos nyugalom bizonyos tekintetben felkavaróbb kételyeket ébreszthet bennünk, mint az eleve „robbanással” indított alkotások. Wagner páratlanul nagyszabású és kőkeményen koncentrált tetralógiája, a Ring ún. előestéjének (a Rajna kincse) elején bent a Rajnában három vidám sellő játszadozik ugyan (Woglinde, Wellgunde, Flosshilde), de a tiszteletet parancsoló Rajna hullámzásának játékosságuk feletti végtelen nyugalma (Esz-dúr hármasok hosszú sora) a hallgató fantáziáját még az előbbi remekművekénél is távolabbra irányítja. Valahol talán még rejtélyesebb ez a méltóságteljes ünnepi csend, mert benne feszül a várakozás izgalma, mert világosan érezhető, hogy valaminek a kezdeténél vagyunk, aminek majd súlyos folytatása lesz.
    Ilyen egyetemes, a mesevilág titokzatos homályából sejlő lassú, felemelő magasztos ébredést élünk át Bartók táncjátéka, a Fából faragott királyfi hajnalzenéjében. Az ébredés mindennapi meséinknek kezdete; egy-egy újjászületés. Amikor emellé egy gyönyörű, érintetlen természeti kép látványa társul; lassan elhalványuló, távozó csillagaival s a mindent beborító napfény pompájával, megtoldva egy mesebeli tündér varázslatával — akkor képzeletünk végtelenjének már semmi sem állíthat határt. Kitárja kapuját a Mindenség; lépjünk be rajta! Lehetetlen, hogy kívül maradjunk.
    Ám, a lelkünk állandó dinamizmusában, mozgásában zajló folyamatok célirányosak, valamerre mutatnak, valahová érkeznek és nekünk, akik részesei vagyunk ennek az „utazásnak”, ott kell lennünk akkor is, amikor – ha nem is végére – de révbe ér az addig válasz nélkül maradt kérdések sora.
    Bartók 1943-ban komponált Concerto Elégia tétele egy végletekig felzaklatott ember kilátástalan honvágyának őserdei éjszakába fojtott zokogása, amelyből Mendelssohn tündérvilágának, a Szent Iván-éji álom 4 akkordjának „visszaálmodása” és egy – a semmibe tűnő – madártrilla mutat vigasztaló kiutat. A Cantata profana 9 fia egyesülve az erdő tisztaságával, immár szarvasként élheti az eddiginél szabadabb és varázslatos életét, mi pedig gyönyörködhetünk a karcsú, tovatűnő szarvasfiúkban, akik egy másik, maguk választotta világhoz tartoznak és részesei lesznek a természet nagy RENDJÉNEK.
    REND! Hova is vezet bennünket a Fából faragott királyfi felkelő napfénye? A nap nyugtához. A teljes bizalomhoz. Egy szép, tanulságos mese végéhez; a mindent beborító csillagos égbolt simogató harmóniájához, a megpihenéshez, a világegyetem rendjéhez, igazságához, a megtisztuláshoz. A mesebeli tündér által visszavarázsolt csillagragyogás igazolja, hogy nemhiába léptünk be a Mindenség kapuján, mert létszükségletünk a kaland, hiszen csak ezen az áron melengethetik szívünket a „felmosolygó” csillagok. Eközben az „elrendeződés” „ereszkedő függönye” mögül vélhetjük odasúgni a mindenkori biztatást: holnap új nap jön, s kezdődik minden elölről. Ez az örök körforgás, ami felkavar, majd megnyugtat valamennyiünket — ez a REND!
    Amikor a Bartók-táncjáték végét megkönnyezzük – mert megkönnyezzük –, ennek a RENDNEK a gyönyörűségét ismerjük fel és ez a felismerés a mi megtisztulásunk is. A születés – máshoz nem hasonlítható – mítosza, az újraszületés ígéretének nyugalma, békéje teszi teljessé ezt a világszép mesét.
    Ez a „feloldó” béke ül a Rajnára is, amikor az Istenek alkonya végén az átoktól tűzben megtisztult, világhatalmat jelentő gyűrű ismét a sellőkhöz kerül és a folyó korábbi méltóságteljes békéje hatja át az egész glóbuszt.
    Verdi öregkori Otello-jának első felvonása a vészjósló vihar elülte után, az Otello és Desdemona tiszta szerelme fölött őrködő csillagokkal teli mennyei égbolt meghittségével zárul.
    És mi lesz a boszorkányainkkal?! Az „Egy éj a kopár hegyen” kísértetjárásával?! Mi lesz ennek a beláthatatlan kimenetelű éjszakának a mítoszával?!
    Az lesz majd, hogy egy közeli templom harangja szétűzi a rémeket, feloszlatja az éjszakát, ébresztőt fúj a boszorkányszombat döbbenetes álma felett, hogy egy másik, egy lírai álomba ringasson bennünket:
    „ … derült [ ] lassanként a sötétség országa”. Hajnal van; valami véget ért és valami elkezdődik; gyönyörű orosz hazai táj rajzolódik ki előttünk. A szólóklarinét moll és a bensőséges lágy szólófuvola dúr-rá „mosolyodó” dallama lassan feledteti a sötét árnyakat, már messze járnak tőlünk. Bennünket pedig egyre jobban elbűvöl a hajnali pára ködjén átsütő vidék végtelen szeretete, Muszorgszkij (és a hangszerelésre gondolva: Rimszkij-Korszakov) hazaszeretete, mely e monumentális Baba Jaga világ után magához ölel mindenkit, akinek kedves ez az első napsugaraiban megfürdőző orosz táj. A templom ismétlődő harangszava fokozatosan tisztítja ki emlékezetünkből a „sötétség országának” borzongató félelmetsségét, de nem csitítja kíváncsiságunkat a pirkadat eljöttével. Mégis magunkra hagy ezzel a csodálatos ünnepi képpel, mintha azt mondaná: „most legyen ennyi is elég!”
    Megtisztult a borzalmak éjszakáját átélt muzsika; nagyobb ereje van az elképzelt kis falucskára köszönő új nap kezdetét hirdető első fénysugaraknak, mint a korábbi sötét erőknek. Okkal érezhetjük: mintha ez az egész boszorkányjárás, e rémisztő elemekkel vegyített sátáni éj az azt követő hajnal szolgálatába állna; hogy csak azért nehezült ránk az egész boszorkányszombat, hogy még jobban megértsük a szertefoszló sötétből egyre inkább kitárulkozó szelid tájrajz szépségét; hogy a megtisztulásban eggyé váljunk vele. Csendben és végtelen szeretettel búcsúzik ez a felemelően szép vallomászene, ránk bízva, mit őrzünk meg lelkünk mélyén ebből a nemes vallomásból.
    Muszorgszkij utolsó alkotását, a Hovanscsina c. operát már nem tudta befejezni. Előjátéka, a „Hajnal a Moszkva folyó felett”, ugyanúgy vallomást tartalmaz, mint az „Egy éj a kopár hegyen” vége. Egyszerű kis dalocska tágítja végtelenre a horizontot az előjáték lezárásaként, s lassanként magunkra hagy bennünket ezzel az élménnyel; mint a boszorkányszombatot szétkergető virradat. Nem old meg mindent, csak jelet hagy maga után a megtisztulásra. Muszorgszkij 1881-ben meghalt, épp abban az évben, amikor Bartók született, mintegy átadva a stafétabotot; e hajnalok ígéretét; a megérkezés és az indulás közös „találkáját”, hogy aztán tovább éljen a Fából faragott királyfi meséjében és adjon hallgatóinak végső harmóniájában örök „feloldozást”.