„BIZTOS ALAPOT TEREMTETTÜNK,

AMIRE LEHETETT ÉPÍTENI” *

 

 

Varsányi Lászlóné vagyok, a Zeneiskola alapító igazgatója. Kérem, tartsanak velem egy időutazásra, és gondolatban kövessék az eseményeket.

      Először az alapítókat köszöntöm, akik 1967-1972 között társaim voltak egy új, körzeti jellegű zeneiskola létesítésében. A Pest megyei zeneiskolai hálózat építésénél az volt a gyakorlat, hogy egy-egy önálló zeneiskola kihelyezett tagozatokat nyitott, és amikor már körvonalazódni látszott egy újabb önállósítás lehetősége, akkor mindig kerestek egy központot, ahol vállalták a működési feltételeket, hozzácsatolták a kihelyezett tagozatokat, és útjára indítottak egy új zeneiskolát.

      A mi zeneiskolánkat a váci zeneiskola önállósította, lévén, hogy Dunakeszin és Felsőgödön már jól működő kihelyezett tagozatai voltak. A Dunakeszin létesült kihelyezett tagozat alapításánál köszönöm Szakáll Lászlóné tanárnő munkáját. Tehát Dunakeszi és Felsőgöd volt az alap, Fót vállalta a központ szerepét, ahol elsősorban a Gyermekvárosban működő fa- és rézfúvós tanszakok munkájára számíthattunk, bevonva őket az állami zeneoktatás keretébe. A Gyermekvároson kívüli tanszakokat mi indítottuk el. Váchartyánban, az akkori járási és helyi vezetők kérésére kihelyezett tagozat, Aszódról az ének-zene tagozatos általános iskola hangszeres tagozatait csatolták hozzánk, Bagon pedig a Művelődési Ház igazgatójának kérésére és támogatásával indult meg az állami zeneoktatás. Így jött létre a Váci Járási Körzeti Állami Zeneiskola Fót központtal; a már felsorolt helyeken voltak a kihelyezett tagozatok. Ezt a központot később Dunakeszire helyezték át.

      Nagyon sokat dolgoztunk, de szerettük, amit csináltunk és bíztunk a jövőben. Jó érzés tudni, hogy nem dolgoztunk hiába. Biztos alapot teremtettünk, amire lehetett építeni.

      Köszöntöm a továbbépítőket, akik átvették a stafétabotot, kialakították az akkori zeneiskola formáját, megteremtve működésének rendjét, a továbblépés és a továbbépítés lehetőségét, akkor már Dunakeszi központtal. Megőrizték az alapítás szellemiségét, és nagyon jó érzékkel választottak új társakat, új kollegákat maguk mellé, akikkel közösen fejleszthették a zeneiskola szakmai, pedagógiai és közművelődési munkáját, és napi munkájuk mellett még ahhoz is volt erejük, hogy megszervezzék és önállósítsák a gödöllői és a dabasi zeneiskolát, majd újra önállósítsák a zeneiskolát Fóton.

      Én nagyon büszke vagyok arra, hogy a Pest megyei zeneiskolai hálózat építésében a Dunakeszi Zeneiskola aktívan és eredményesen vett részt. A Zeneiskola életének ezt a szakaszát Takács Lajos neve fémjelzi; 1972-1992 között, tehát 20 éven át volt a Zeneiskola igazgatója. Ő lett a második alapító!

      És köszöntöm a mai ünneplőket és ünnepelteket is, akiknek 1992 óta dr. Ruszinkóné Czermann Cecília a vezetője, aki egy nagyon alaposan előkészített tudatos és tervszerű munkával kezet nyújtott a társművészeteknek és létrehozott egy alapfokú művészetoktatási intézményt Dunakeszin. Kollégáival együtt hittek és hisznek abban, hogy a testvérmúzsák, a zene mellett a képzőművészet, a dráma-pedagógia és a tánc egymásra hatása meghatározó élmény növendékeik művészeti nevelésében. Az időközben bevezetett közigazgatási rendelkezések hatására, a még meglévő kihelyezett tagozatok is önállósodtak, így több idő és energia jutott a Dunakeszi Zeneiskolára, annak alakítására, fejlesztésére. Ebben az időszakban vette fel az Iskola Farkas Ferenc Kossuth-díjas zeneszerző és zeneakadémiai professzor nevét. Czermann Cecília személyében íme itt van a harmadik alapító, ahogy mondani szoktam, a „saját nevelésű igazgató”; ő ugyanis a Dunakeszi Zeneiskola neveltje.

      Egy nevet még feltétlenül meg kell említenem azok közül, akik nagyon nagy jelentőségű Zeneiskolánk életében. Ez pedig dr. Vellner Lajos egykori tanácselnök, aki már akkor, amikor Dunakeszi még csak nagyközség volt, felismerte a várossá fejlesztés egyik fontos lehetőségeként és feltételeként a helyi Zeneiskola önállósítását. Az ő kérésére és intézkedésére engedélyezte annak idején a Pest Megyei Tanács, hogy a lehetetlen körülmények között működő zeneiskolai központot Fótról Dunakeszire helyezzék át. Így hárult el az akadálya annak, hogy Dunakeszi városi rangot kapjon. Ez az intézkedés tette lehetővé tehát Dunakeszi várossá nyilvánítását, és az állami zeneiskolai központ kialakítását is.

      Köszöntöm Dunakeszi város jelenlegi polgármesterét, Kecskeméti Géza urat, aki vezetői munkája során mindig támogatta és támogatja a Zeneiskola munkáját, mert fontosnak tartja a tehetséggondozás ezen formáját és lehetőségét, az érzelmi nevelés iskolai kereteit. Én úgy gondolom, hogy a polgármester úr, képviselő- és vezetőtársai jogosan büszkék lehetnek ma is erre az intézményre. Ez, a zeneiskolából fokozatosan művészeti iskolává, mondhatjuk, hogy szinte művészeti központtá vált intézmény ugyanis valóra váltotta mindazt, ami elvárható, ebben a már gazdag, virágzó városban. A növendékek szakmai és érzelmi nevelését, a város oktatási intézményeivel való jó kapcsolatot és együttműködést, az utánpótlás nevelést, a zenei, művészeti pályára induló növendékek kiváló felkészítését, a megfelelő szakmai végzettséggel rendelkező tanárok alkalmazását, és mint már említettem, egy „saját nevelésű igazgató” kiváló munkáját is. Ide kell sorolni a nívós hangversenyeket, a szép kiállításokat, az oda érkező közönség szervezését, és szépre való nevelését, a város kulturális vérkeringésében való kihagyhatatlan részvételt. A büszkeséget növelheti az a tény is, hogy a nemrég befejeződött országos minősítő vizsgálat példaértékűnek tartotta és kiváló minősítéssel ismerte el Dunakeszi város művészeti iskolájának munkáját.

      Mondandóm végén ezért is kérek további támogatást számukra. Úgy gondolom, és azt remélem, hogy Dunakeszi város vezetői továbbra is ebben a jelenlegi formában kívánják fejleszteni az ott folyó munkát, az oktatás és a tehetséggondozás nemrég meghirdetett kiemelt programját szakmai és gazdasági téren egyaránt.

 

Varsányi Lászlóné

 



* Varsányi Lászlóné alapító igazgató ünnepi megemlékezése a Dunakeszi Farkas Ferenc Művészeti Iskola jubileumi ünnepségén, 2008. április 5-én hangzott el. A Parlando ennek rövidített, szerkesztett változatát közli. (A Szerk.).