In memoriam Vázsonyi Bálint 

Zenészberkekben 2003 január közepén szomorú hír járta: elment Vázsonyi Bálint, aki immáron az égi koncerttermekben játssza legkedvesebb zeneszerzői, Beethoven, Schubert, Liszt, Brahms és — mindenekelőtt szeretett tanára — Dohnányi Ernő műveit. Vázsonyi Bálint, aki 2003. január 17-én halt meg otthonában Washingtonban, Magyarországon leginkább Dohnányi-monográfiájáról ismert a zene iránt érdeklődők körében. Tavaly októberben látogatott haza utoljára egy hétre, mely hetet a rá mindig is oly jellemző energiával telezsúfolta programokkal: 2002. október 28-án, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében rendezett Dohnányi-emlékhangversenynek volt egyik közreműködője, melyet a szerző születésének 125. évfordulója tiszteletére rendeztek. Vázsonyi Bálint nemcsak zongorajátékával emelte az est fényét (a Ruralia hungaricából játszotta az utolsó tételt, valamint a Pastorált és az op. 2-es h-moll capricciót), hanem azzal is, hogy a koncert előtt átadott Vizi E. Szilveszternek, az Akadémia elnökének egy felbecsülhetetlen értékű relikviát, a Vázsonyi által több mint négy évtizeden át hűségesen megőrzött Corvin-láncot, melyet Dohnányi Ernő az elsők között kapott meg 1931-ben. A már említett Dohnányi-életrajzot harmincöt év után másodszor is kiadták. Ezt a könyvet mutatta be a sajtónak és a közönségnek, melyet két délután is dedikálált az érdeklődőknek. Október 31-én a Zeneakadémián rendezett Dohnányi-nap főszereplője volt, mely eseményről a Bartók rádió hallgatói már hallottak beszámolót e sorok írójától. A Tanácsteremben tartott kerekasztal-beszélgetés levezető elnöke volt Vázsonyi, melynek során a meghívott zenetörténészekkel együtt próbált megoldást keresni arra vonatkozóan, hogyan tudná a magyar zenetörténetírás rehabilitálni Dohnányit, helyrehozni azokat a mérhetetlen károkat, melyek a II. világháborút követően érték Dohnányit — háborús bűnösnek kiáltva ki az idős művészt, ártatlanul meghurcolva ország-világ előtt. A zsúfolt programok közepette is fáradhatatlanul nyilatkozott a tv-nek, rádiónak, az írott sajtónak — mindenhol Dohnányiért küzdve, igazáért kiállva. Bár tudtuk róla, hogy súlyos beteg, de vitalitását látva úgy tűnt, ő a győztes a gyilkos kórral szemben — s reménykedtünk a tavaszi viszontlátásban, ahogy ígérte. Nem így történt. Mindössze hatvanhat év adatott meg neki e földi létből. Vázsonyi Bálint 1936. március 7-én született Budapesten. Zenei tehetsége korán megmutatkozott: Tizenkét éves korában már bemutatkozó koncertje volt a Zeneakadémia Nagytermében. Hernádi Lajos, Kodály Zoltán és Szabolcsi Bence tanítványa volt, valamint — a tanítással egyébként nem foglalkozó — Fischer Annie is segítette tanácsaival a tehetséges fiút. 1956 decemberében édesanyjával és testvérével kalandos és egyáltalán nem veszélytelen módon, a zöld határon hagyta el Magyarországot. Azt ezt követő időszakról a következőket mondotta:

 „Amikor 1956-ban Bécsben tanácstalankodtam a jövőmet illetően, legnagyobb meglepetésemre tudomásomra hozták, hogy Dohnányi Ernő él, és tanít Floridában. Levelet írtam neki, amelyre azonnal megjött a válasz. Elfogadott tanítványául, de közölte velem, hogy ösztöndíjra nincs lehetőség. Majd pár hét múlva értesített, megvan az ösztöndíj is. Vízumügyek miatt csak 1959-ben jutottam a tengerentúlra. Dohnányi és felesége úgy fogadtak, mint rég nem látott rokont, ami mély benyomást tett rám. Élete utolsó másfél évében nemcsak tanítványa lehettem, hanem kétszer egy héten náluk is vacsoráztam, s ilyenkor hosszasan mesélt nekem olyan dolgokról, amelyekről halála után kiderült, hogy soha másnak nem mondta el. Volt ebben valami végzetszerű: mintha érezte volna, hogy a biográfusa leszek. Kapcsolatunk azzal is erősödött, hogy megérkezésem napján bemutatott az egyik növendékének, akit nem sokkal ezután feleségül vettem. Dohnányi ilyenformán 'családi ügy' ”.

 A Dohnányival eltöltött másfél esztendő meghatározóvá vált Vázsonyi előadásmódjára: játékát az egyik legnagyobb zenei lexikon természetfölötti virtuozitással jellemezte, mely a tradicionális magyar zongoraművészetre oly jellemzően puha líraisággal párosult, s ami különösen Liszt zenéjének előadásakor vált rendkívül hatásossá.
 Mesteréhez hasonlóan nemcsak egy zeneszerző előadó-specialistájának nevezhette magát Vázsonyi, egyaránt ihletett előadója volt a bécsi klasszikus és romantikus komponistáknak. 14 évig élt Londonban — ahonnét számos európai országba tett sikeres hangversenyfellépéseket, például Norvégiába, ahol a hangversenyszervezők mint avatott Brahms-interpretátortól — kizárólag  a nagy német romantikus szerző műveiből összeállított műsort kértek tőle. De Beethovent is zenei anyanyelveként beszélte: 1976-ban példátlan előadói bravúrt hajtott végre. Ha lenne zenei Guiness-rekordok könyve, minden bizonnyal bekerült volna az az egyedülálló teljesítmény, amit 1976 két egymást követő napján, New Yorkban október 31-én és november 1-én produkált: Az említett napokon kronológikus sorrendben eljátszotta Beethoven mind a 32 szonátáját. A páratlan vállalkozást nemsokkal utána megismételte Bostonban és Londonban is. 
 Félreismerhetetlen e teljesítmény mögött Dohnányi Ernő hatása: Dohnányi maga is szívesen játszotta egy-egy szerző műveit tömbökbe, ciklusokba rendezve, ami a 20. század elején még szokatlan volt, újdonságnak számított. Dohnányi egyik leghíresebb sorozatát játszotta 1920 végén Beethoven születésének 150. évfordulója tiszteletére rendezett hangversenysoroz keretében, melynek során a kisebb variációk kivételével Beethoven összes zongorás művét előadta. Szintén Dohnányi-hatást kell észrevennünk egy másik híres tanítvány, Kilényi Ede hasonló ötletében, aki egy újfajta hangversenyformát vezetett be: közönségét kérte meg, hogy válassza ki az aznapi szólóestre-valót Beethoven zongoraszonátáiból. Vázsonyi is, és Kilényi is — egykori tanárukhoz hasonlóan — „kézben tartotta” mind a 32 szonátát, mely mind szellemileg, mind technikailag óriási pianisztikus feladatot jelent.
 1977-ben az egész Egyesült Államokat átívelő nagyszabású koncertkörútat bonyolított le. A „virtuóz éveket” követően 1978-tól a bloomingtoni Indiana Egyetem zenei fakultásának professzora lett. A zongoratanítás mellett az 1980-as évek végén Klassix-13 néven ismeretterjesztő tv-sorozatot vezetett, mely Mozart, Beethoven, Schubert, Brahms életét és munkásságát mutatta be. A sorozat külön érdekessége volt, hogy Vázsonyi fia, Nicholas rendezte, sikerét pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy tizenöt ország sugározta, s a New York Times kritikusa „a MTV klasszikus zenei változatának” nevezte. Sokoldalúságára jellemző, hogy történelemből szerzett doktorátust, s a ´90-es években figyelme egyre inkább a politika felé fordult. A neves művész immár nemcsak zongorajátékával hívta fel magára a figyelmet, hanem politikai-társadalmi kérdéseket taglaló publicisztikájával is. Amerikai közíróként olyan elismerést vívott ki magának, hogy 1993-ban tagjai közé sorolta a híres Potomac alapítvány, ´96-ban pedig igazgatója lett a Center for the American Founding-nak. Több könyvet írt az amerikai társadalomról, elemezve a politikai életet, mindig a hagyományok és értékek mellett elkötelezve magát. Legújabb könyve, mely Amerika harmincéves háborúja címmel jelent meg 1998-ban, nagy feltűnést keltett. Rendszeresen publikált a konzervatív Washington Times-nak. S bár elkötelezett amerikainak vallotta magát, soha nem feledkezett meg hazájáról, Magyarországról.
 Vázsonyi szívszorítóan írta le Dohnányi utolsó hangversenyét, aki Schubert G-dúr Fantázia-szonátájával búcsúzott közönségétől. Ugyanúgy tett Vázsonyi októberben a Zeneakadémián a Dohnányi-terem avatásakor. E szonáta I. tétele csendült fel ujjai alatt Mestere előtt tisztelegve — s ő tudta csak, hogy egyúttal búcsúzott is a barátoktól, pályatársaktól és az Élettől.