Visszatekintés

Kulturális jelentőségében és kiterjedtségében a Fővárosi Zeneiskola. Szervezet óriási fejlődését hozta az elmúlt évtized. Azon alkalomból, hogy ez a fejlődés most önálló intézményi lap létrehozását is lehetővé tette, nem lesz talán érdektelen, ha a Fővárosi Zeneiskola Szervezet történetét legalább részleteiben, felelevenítjük.

1910-ben, Sztojanovits Jenőnek, a főváros énekoktatási felügyelőjének kezdeményezésére 25 polgári iskolában megindult a zeneoktatás, alsó fokon, zongora és hegedű tanszakon. Most pedig idézek Sztojanovits Jenőnek (1926!-ban) Állami feladatok a zenetanítás terén címen tartott előadásából. „Mikor a Zeneakadémiát megszervezték, fényes tetőt csináltak egy nem létező épülethez...” „... akkori vezér férfiaink nem igen voltak tisztában a zenetanítás lényegével, értékével és céljával, aminthogy még manapság is ebben a tekintetben a legzavarosabb fogalmak uralkodnak...” (1906. szerk.) „A zenetanulás általános célját szolgálja az a zeneoktatás, melyben bizonyos fokig minden tanulónak, részesülnie kell,... hogy műveltségében hézag ne legyen. Ezt a célt szolgálnák az alsó- és középfokú iskolák...” Egyrészt. Másrészt az arra alkalmas egyén legmagasabb fokú művészi képzésének előkészítését. „Zenei kultúránkat az iskolákban kell megalapozni...” „A helyzet ma már tarthatatlan, és ezen sürgősen segíteni kell...” Ami a dolog sürgősségét illeti, bár 4 év nem nagy idő a történelemben, minden esetre elgondolkoztató, hogy ennyi esztendő telt el a probléma sürgető felvetésétől a kezdeti megvalósulásig. A továbbiakban látni fogjuk, hogy bizonyos körülmények között megy ez gyorsabban is. Meg volt ugyan a jó szándék, voltak lelkes szakemberek, de olyan társadalmi berendezkedés, amely egyszerűen a léte által kizárja dolgozók és azok gyermekeinek legszélesebb tömegeit a kultúra gyümölcseinek élvezéséből, nem tarthat számot átfogó jelentőségű eredmények elérésére. Ezt bizonyítja a néhány összehasonlító adat, melyet itt felsorolok. Mint már említettük; a zenetanfolyamok 1910-ben 25 iskolában 35 tanárral, 560 növendékkel indultak. A hallgatók száma 1910-től 1945-ig kb. l600-ra emelkedett 35 év alatt. Ezzel szemben a felszabadulás után az első 5 éves terv végéig, 9 év alatt kb. 500-ra, 6 és félszeresére ugrott a növendékek száma. Ma 9 körzeti, egy gyakorlóiskolában és 167 zenetanfolyamon kb. 11700 növendék tanul. A tanárok száma összesen 456.

Ehhez azt hiszem, nem szükséges kommentár. De itt álljunk meg egy percre. Volt idő ugyanis, amikor azok a feltételek, melyek lehetővé tették 1945 után 11 zenekultúra felvirágzását, már létrejönni látszottak. Tanácsköztársaság 1919! Íme, eljött az ideje a „sürgős” kérdések gyors elintézésének. „Rendelet az iskolai zeneoktatás megkezdéséről: Hogy a zenekultúra terjesztését minél szélesebb rétegben lehetővé tegyük, felhívjuk az iskolák vezetőit: sürgősen írják össze mindazon proletár - gyermek nevét, akik valamilyen zenetanfolyamra beiratkozni óhajtanak ... hogy új zenetanfolyamok létesítése iránt mielőbb intézkedhessünk. A zenetanítás ingyenes.” És intézkedtek. Annyi zenetanárt alkalmaztak, amennyire szükség volt. Azok az ezrek, akik eddig el voltak zárva a zenetanulás lehetősége elől, most a tudást szomjazva azt igénylik, sürgetően. Ennek meg kell lenni! A felsőbb fórumok gyors intézkedése nem meglepő, ha tudjuk, hogy e korszak zenei irányításának vezető egyéniségei Roinitz Béla, Bartók Béla és Kodály Zoltán voltak.

Pedig a korabeli „Pesti Napló”-t lapozgatva, bizony olyan hírekről értesülhetünk, melyek egyáltalán nem adhatnak békés, nyugodt légkört, ami az ilyen intézkedések végrehajtásához szükséges lenne. Az ellenforradalom vidéki szervezkedései, a békeszerződéssel kapcsolatos huzavonák, s egyéb hasonló ügyek nyugtalanítják a békességre vágyó magyar népet. És mégis: „A közoktatási népbiztosság az iskola ingyenes zeneoktatáson kívül más eszközöket is igénybe vett a gyermekek zenei érzékének fejlesztése érdekében. Pl. operai gyermek - előadásokat, hangversenyeket rendezett, ahol megismertették a zenemű tartalmát, szerzőjét és egész munkásságát.” „Az ifjúmunkásság zenei oktatására... 1600-nál több, legnagyobbrészt testi munkát végző ifjúmunkás jelentkezett.”

Önkéntelenül vetődik fel a kérdés: hol tarthatnánk ma, ha nem teszik lehetetlenné az ú magyar állam kifejlődését? Még elgondolni is nagyszerű, hogy 40 esztendő milyen eredményeket hozhatott volna.

Mikor visszatért a „régi rend”, melyben talán csak annyi volt az ú, hogy politikusabban, tervszerűbben nyomták el a tömegek tudásvágyát, a sok szép, lelkesítő feladat álommá vált. Megoldásához 1945-nek kellett eljönni, hogy soha el nem képzelt távlatok, lehetőségek nyíljanak meg a művelődés, jelen esetben a zenepedagógia terén.

A felszabadulás után, Budapest területi megnövekedése a zenetanfolyamok hatáskörének kiszélesedését, új feladatok megoldását tette szükségessé. A fővároshoz csatolt peremvárosokat legnagyobbrészt munkások lakják. Elsőrendű cél, hogy ezek gyermekei zeneoktatásban részesülhessenek. Ez pedig feltétlenül anyagi és szervezeti bővítést igényelt. Az 1949/50-es tanévben a növendékek száma 1600-ról 4500-ra emelkedett. 1950. június l-én született „Nagybudapest”. Február l-én már 5 csepeli, és a többi új kerületben további 14 zenetanfolyamon indult meg a zeneoktatás. Döntően változtatták meg ezek a tények intézményünk szociális összetételét, a munkás és paraszt-származású tanulók aránya ugrásszerűen emelkedett.

Zeneoktatásunk alapvető szervezeti átépítése a Fővárosi Felsőbb Zeneiskola és a Nemzeti Zenede egyesítéséből alakított Konzervatórium és a Zenegimnázium létrehozásával kezdődött, míg mai formáját, az 1952-es év hozta meg. Ekkor vált a Fővárosi Zeneiskola Szervezet valóságos részévé az egységes zeneoktatási építménynek. A 7 osztályos alsó fok, a Zeneművészeti Szakiskolák 5 osztálya, és a Zeneművészeti Főiskola 5 osztálya van hivatva a zenetanítással kapcsolatos tennivalókat ellátni. Vannak persze gondok és elképzelések, melyek ilyen országos jelentőségű ügynél mindig felmerülnek. Igen elterjedt pl. az a vélemény, mely szerint a színvonal érdekében nem lenne szabad már a főiskolai felvétel előtt ilyen nagymértékben leszűkíteni a felvételizők számát. A budapesti szakiskolán kevés a férőhely, nagyon sok rátermett növendék kimarad. Lehetetlen helyzet, hogy az ország állami zeneiskoláiban tanuló növendékeinek több mint a fele (kb. 16000) a budapesti Szakiskolához tartozik. (Budapest, Dorog, Székesfehérvár, Szolnok, Cegléd stb.) A másik fele pedig az ország öt vidéki szakiskolájában tanulhat tovább. A szűk és zárt létszám a szakiskolai felvételnél általában azért sem helyes, mert ez 14-15 éves korban történik, s a zenei képességekben, rátermettségben rejlő fejlődési lehetőségek ekkor még nem állapíthatók meg biztonsággal. Megoldásra vár még a 24 perces tanóráknak 1/2 órára, magasabb osztályban 45 percre való felemelése, mely feltétlenül szükséges a mai fokozott követelmények „minőségi” színvonalon való teljesítéséhez. Sok tennivaló akad a zenetanfolyamok elhelyezése körül. Igen megkönnyítené helyzetünket, ha a nagyszámban épülő új iskolákat már úgy terveznék, hogy azokban 2-3, a zeneoktatás céljainak megfelelő tanterem is készülne. További probléma még az új iskolák zenetanfolyam iránti igényeinek kielégítése. Itt kell megmondanunk: rendelkezésre álló anyagi eszközeink fejlődése nem áll arányban a dolgozók zenetanulás iránti vágyának fokozódásával. Évente több ezer jelentkezőt vagyunk kénytelenek helyszűke miatt elutasítani.

Meg kell említenünk a zenei általános iskolákat is. Milyen módon, szervezetileg milyen formában kapcsolódnak majd az alsó fokú zenetanításhoz, ez még nem alakult ki. Általánosságban annyi minden esetre leszögezhető, hogy az ilyen iskolákban tanuló gyermekek szellemi képességeinek fejlesztése magasabb színvonalat ért el, mint egyéb helyen.

Nem szóltunk itt a Fővárosi Zeneiskola Szervezet munkája tartalmának, minőségének fejlődéséről, haladó szellemű tananyagok és módszerek kialakulásáról. Ezen cikk keretei szűkek ilyen nagyfontosságú kérdések tárgyalására. Erre a továbbiak során e lap hasábjain minden bizonnyal sor kerül.

Szatmári László