Megemlékezés Weiner Leóról
Alig van hazánkban komoly muzsikus, aki Weiner Leónak valamilyen formában tanítványa, kollégája, barátja vagy tisztelője ne lett volna - esetleg valamennyi együtt, mint jómagam is. De nemcsak hazánkban, úgyszólván a világ minden táján élnek magyar és más nemzetiségű muzsikusok: világhírű szólisták, karmesterek, kamaraegyüttesek és nagy szimfonikus zenekarok tagjai egyaránt, akik Weiner Leó közel öt évtizedes pedagógiai működése során - itt elsősorban felejthetetlen kamarazene-óráira gondolok a Zeneakadémián -, akik ez idő alatt közelebbi kapcsolatba kerültek Vele a zene jegyében. Annak a művészetnek a jegyében, amely az ő számára mindennél többet jelentett, mindennél fontosabb volt.
Nem az én feladatom, hogy itt zeneszerzői kiválóságát méltassam. Különben is művei önmagukért beszélnek, és százezrekhez szólnak. Én most a barátra, a zenei nevelőre emlékezem.
Jó néhány éve annak, hogy mint a Zeneművészeti Főiskola növendéke, Weiner kamarazene óráira kezdtem járni, de még ma is elevenen él bennem ezeknek az óráknak a hangulata, atmoszférája, a XXIII-as tanterem a III. emeleten, ahol minden délután 4-6-ig folytak a kamarazene órák az ő irányítása alatt. Kamarazene? igen. De több is volt az, mint amit kamarazenén szoktak érteni. Több volt, mert nemcsak néhány hangszer minél tökéletesebb együttműködéséről, hanem ugyanakkor és állandóan az egészről: a ZENÉ-ről volt szó - mondhatnám, a zenéről, mint „második anyanyelv”-ről. Nem fordulhatott elő a legkisebb frazirozási hiba, egy alig észrevehető helytelen hangsúly, amit ő ne vett volna észre, és amely miatt ne állította volna meg - akár többször is, az előadókat. Odaült a zongorához, és bámulatosan szép, éneklő zongorahangon, megmutatta, hogyan képzeli az épp szóban forgó helyet.
De nemcsak „cantabile”részeket mutatott meg,hanem kényes futamokat, trillákat, eredeti, egyéni ujjrendekkel. És mindezt jóformán csakis zseniális ösztönösséggel. Hiszen mint fiatalkori barátja, dr. Kovács Sándor írja egy helyen: „Weiner Leót gyerekkorában nem tanították komolyan zenére. Három hónapig vett zongoraleckéket, azután magára maradt… Hírét sem hallotta még iskolának, amikor már mutatványképpen elemzi Schumannt. Kimutatva minden egyes hangról, miért áll éppen azon a helyen, abban a vonatkozásban… Zongoraátiratai, amelyekkel a Zeneakadémián felvételi vizsgájára beállított, mindenkit ámulatba ejtettek a szólamvezetés tisztaságával, a hangzás választékosságával… Tanuló évei alatt is igazában önmagától tanult…” De nemcsak a zongorahangszer technikai és hangzási lehetőségeit érezte ilyen kiválóan. Hegedűsöknél, csellistáknak is tudott mindig tanácsot adni speciálisan hangszeres kérdésekben, vonás nemekre, fekvésváltásokra stb. nézve - ő, akinek soha vonós hangszer nem volt a kezében!
Ritkán dicsért, de akkor az a dicséret felért egy lovaggá ütéssel. „Kérem, mondtam már önnek, hogy nagyon muzikálisan, szép tónussal hegedül?" „Igen, a múltkor már tetszett mondani” - felelte a növendék az örömtől elpirulva. „Úgy, mondtam már? Hát akkor ezt most megerősítem” - szólt elmosolyodva, jellegzetes egyéni hanghordozásával. De hogy is ne lett volna boldog az illető a félelmetesen éles fülű és magas igényű mester elismerésétől, amely a zongorát körülülő másik 15-20 növendék előtt hangzott el, akik pedig szintén nem voltak tehetségtelenek… (Közülük nem egyből azóta hangszerének kiváló művésze és a Főiskola tanára lett. Sőt, némelyikük jelenleg éppen kamarazenét tanít a huszonhármas teremben…)
A felszabadulás után, a háború és az ostrom nélkülözéseitől kissé megviselten, de azért jó egészségben, egy őszi napon váratlanul felkeresett a lakásomon. Nem tudtam hova lenni az örömteljes meglepetéstől, hiszen akkor járt először nálunk, nem is jelezhette látogatását, mivel a budapesti telefonok egy része még nem működött. Felajánlotta, hogy tegeződjünk, „hiszen most már kollégák vagyunk” (akkoriban lettem a Főiskola tanára), majd átnyújtotta éppen megjelent nagyszerű könyvének, az „Elemző összhangzattan”-nak dedikált példányát. Azóta nem egyszer volt a vendégünk, a késő esti órákba nyúló beszélgetés, muzsikálás, lemez- és magnetofonhallgatás mellett. Egyik remekművét, a Concertino-t én játszottam hanglemezre. A szerző jelen volt az összes próbákon, gyakran leintette a zenekart (mintha a karmester ott se lett volna…) hogy a tempóra, hangzásra vonatkozó észrevételeit közölje. Dehogy is sértődött meg karmester e, „hatásköri túllépés” miatt! Hiszen valamikor, zongorista korában maga is Weinerhez járt kamarazenére, a zenekar számos tagja hasonlóképpen… Hirtelen úgy éreztük, mintha körülöttünk eltűnt volna a stúdió, és megint a régi Weiner- órán lennénk „a huszonhármasban”.
Ébredéstől elalvásig zenében lélegzett, gondolkozott. Társaságban lehetett szó akár az aktuális világeseményekről, egy új könyvről, színdarabról vagy filmről: egyszerre csak azon vettük magunkat észre, hogy valamilyen gondolattársítás kapcsán már benne is voltunk egy érdekes zenei probléma tárgyalásában. S ő lelkesen taglalta: „Mond, kérlek, megfigyelted-e abban a Beethoven-quartettban, a lassú tétel kidolgozási részében, ahol a szekundhegedű hozza a témát - megfigyelted, hogy milyen ragyogóan hangzik az a hely, hogy Beethoven hogyan rakja fel a színeket? Ott nincs egyetlen fölösleges hang sem, se több, se kevesebb, mint amennyi a klasszikus tökéletességhez szükséges…" És így tovább, akár órákon keresztül, fáradhatatlanul, a mondottakat néha zongorán is illusztrálva, korát meghazudtoló lelkességgel, hatalmas tudással, néha szívderítően szellemes és egyéni „bemondásokkal” fűszerezve, amelyekből legtöbbször szállóigék lettek muzsikus körökben.
Drága, felejthetetlen Weiner Leónk, tanítónk, kollégánk és igaz barátunk, búcsúzunk Tőled. Nyugodj békében!