A felszabadulás óta zeneéletünk s ezen belül zeneoktatásunk is hatalmas fejlődésen ment keresztül. Széles zeneiskola hálózatot fejlesztettünk ki és ezzel arányosan megnőtt a zenetanulók serege. A fejlődés ütemére jellemző, hogy pl. a budapesti Zeneiskola Szervezet növendéklétszáma tízszeresére nőtt.

A szakiskolák körül vidéken is virágzó zenei élet kezd kialakulni és egyes vidéki zeneiskolák is rendszeres hangversenyek rendezésével, ismertető előadásokkal erősítik a tömegbázisukat.

Azonban eddigi nagy eredményeink köteleznek bennünket arra, hogy megvizsgáljuk, a fejlődés iránya mindenben helyes-e és főleg, hogy a fejlődés minden részletében arányos-e? Előrebocsátom, hogy mivel ezt az írásomat vitaindító cikknek szántam, a kérdéseket túlzott élességgel fogom felvetni.

Éppen a fejlődés hihetetlenül gyors ütemével jár, hogy az egyes tanárok nívója sem módszertani, sem pedagógiai szempontból nem egyforma. Nem állíthatunk fel olyan merész követelményt, amit egyes kiváló pedagógusok már túl ne haladtak volna. Ugyanakkor bőven találunk olyan hibákat, amik ellen minden erőnkkel küzdenünk kell. Amíg pl. az egyik tanárnál az erélyes szakfelügyelet esetleg árt, vagy esetleg fékezőleg hathat, mert átlag normákra kényszerítheti, a másiknak nélkülözhetetlen segítség. Ismétlem azonban, hogy elsősorban perspektivikus szempontból akarok foglalkozni a zeneoktatás kérdésével, és ebben számolok a zenetanárok további gyors fejlődésével is.

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy Magyarországon ma nem előadókban, hanem elsősorban közönségben van hiány. Mégis igen kevés nyomát látjuk annak, hogy a zenetanítás egésze ehhez igazodna. (Bár kedvező jelenségeket is találunk, mint pl. a kamarazene tanítás bevezetése a zeneiskolákban és a Fővárosi Zeneiskola Szervezet kitűnő kezdeményezése, hogy a szakfelügyelők, lapról olvasást is kérdeznek.) Sajnos még mindig erős az az irány, amelyik azt tartja, hogy a zeneoktatás kizárólagos célja: előadóművészek nevelése. Ennek következtében kissé gorombán azt mondhatnám, hogy jelenleg futószalagon termeljük a disszidens-jelölteket, magukkal és környezetükkel elégedetlen „félreismert tehetségeket.”

Pedig éppen a magyar viszonyok között a közönség nevelésnek kellene előtérbe kerülni és ebből minden különösebb szakosítás nélkül kikerülne igen jó minőségű művész-anyag, még az eddiginél jobb művészanyag is.

Úgy mondhatnánk, hogy alsó-, közép- és felsőfokon egyaránt művészképzés folyik. A tanítási programok szép általános célkitűzései mellett a növendékek évi munkája elsősorban abból áll, hogy a vizsgájukra készülnek, azaz egy bizonyos számú darabot - és elég nagyszámú darabot - vizsgára készen megtanulnak. Ennek a tanításnak az eredményeként fordulhat aztán elő olyasmi, hogy az idei főiskolai felvételin volt olyan jelentkező, aki az utolsó két évben összesen egy szonátát tanult, vagy hogy a jelentkezők többsége szinte egyáltalán nem tudott lapról olvasni.

De hát a hiba gyökere nem itt van, ezek csak tüneti jelenségek. Minden baj onnan ered, hogy nem vesszük figyelembe eléggé azt, hogy a zenetanításnak is, mint minden más tanításnak legfőbb célja a közösségbe jól beilleszkedni tudó, munkáját szerető, harmonikus le1kivilágú embereket nevelni. Az a szakoktatás, ami a szakcélokat közösségi életre való nevelés nélkül, vagy éppen ennek ellenére akarja lmegva1ósitani, eleve sikertelenségre van ítélve. Olyan társadalomban pedig, amelyik a szocializmust építi, az ilyenfajta oktatást kifejezetten kártékonynak kell tekintenünk.

Fentebb kétféle célt is megadtunk. A zeneoktatás neveljen zenei közönséget, és ugyanakkor segítse elő a közösségbe való beilleszkedést azzal, hogy a növendék egyéniségét harmonikusabbá, rendezettebbé teszi. Ez a két célkitűzés, szinte minden részletében azonos követelményeket támaszt az oktatással szemben.

Az alsó fokon az e1ső évek tanításának kizárólagos feladata, hogy a növendék szeresse meg hangszerét. Már az első években ismerje meg a zenélés örömét, hogy számára a hangszer nélkülözhetetlen, megbízható barát legyen. Mindehhez szükséges, hogy a tanár az eddiginél sokkal nagyobb mértékben a növendék egyéniségéhez alkalmazza a tananyagot, s a haladás tempóját. Ha a tanár mindenben a növendék képességeihez alkalmazkodhat, akkor nem 1esz kénytelen olyan darabokat erőltetni, amelyek túl nehezek, amik tehát gépies munkát, túl sok ismétlést kívánnak. Azt a követelményt merném szabni, hogy az alsó fokú növendék csak olyan darabokat tanuljon, aminek a nehézségei néhány nap alatt megoldhatók.

A közönségnevelés szempontjából elengedhetetlen a lapról olvasás minél magasabb fokra való fejlesztése. De fontos a művésznevelés szempontjából is, hiszen milyen színész lehet az, aki üggyel-bajjal elolvassa ugyan a szerepeit, de ezen kívül semmi mást nem olvas, mert nehezére esik az olvasás. És ugyanezt kell mondanunk az improvizálásra. Improvizálni mindenki tud, ha elég korán kezdi, és ha nem veszik el a bátorságát. Az előbbi hasonlatot folytatva: hogyan várhatnánk el valakitől, hogy szépen szavaljon pl. Petőfit, ha egész életében még nem mondott egy önálló mondatot sem. Úgy gondolom az improvizálással szemben való előítélet onnan ered, hogy igen sokan azt hiszik ehhez valami különleges zeneszerzői tehetség kell. Pedig az improvizálás és a zeneszerzői munka úgy viszonylik egymáshoz, mint a mindennapi beszéd és egy regénynek, vagy drámának a megírása.

Sokakban felvetődhet az a kérdés, hogy az a célkitűzés, hogy a zenélés mindenképpen örömet adjon, nem fog-e a munkafegyelem rovására menni és így a növendék nem tanul meg dolgozni. Úgy érzem a növendéknek nem az első évben, vagy éppen az első hónapokban kell megtanulni „dolgozni” a zongorázásnál.

Kissé félek azoktól, kik a hangszertanulásban elsősorban a munkát látják. Így pl. zongorázás is csak egy lesz a sokféle iskolai kötelezettség között, ahelyett, hogy a hangszertanulás öröme vezetné rá a munka örömére is. Lehet, hogy elfogult vagyok, és túlságosan befolyásol az a sok kellemetlen tapasztalat, amit olyan - sok esetben már végzett - növendékeknél szereztem, akikkel hosszú hetekig kellett arról beszélgetnem, hogy csak az a gyakorlás lehet jó, csak az lehet hasznos, ami öröm számunkra.

A vizsgákra való készülés sok esetben akadályozza a növendék képességeihez való alkalmazkodást. Igen sokszor azzal a hátránnyal is jár, hogy a tanárok - tisztelet a kivételnek - elsősorban olyan darabokat tanítanak, amik „fekszenek” a növendékeknek, hogy a vizsga minél mutatósabb legyen. Meg kellene vizsgálni, nem lenne-e célszerű az első években inkább az évi munka alapján osztályozni és a vizsgát csak kiegészítésnek tekinteni. Így a tanár többet törődhetne azzal, hogy a növendék harmonikusan fejlődjön.

(Vizsga-rendszerünk amúgy is elég fogyatékos, erről majd a közép- és felsőfokú oktatással kapcsolatban külön beszélünk.)

A vizsgára, a produkcióra való készülés középponti helyzetének egyik káros következménye a sztár-rendszer. Sok esetben vagyunk tanúi annak, hogy 2-3 éve tanuló kisgyermekeket jó produkcióik következtében, mint különleges sztárokat kezelnek iskolában és a családi környezetben. Megszokják, hogy ők különleges emberek, akiknek különleges bánásmód jár. Ők maguk is kárt szenvednek, hiszen gyermekkorukat valósággal elrabolják, egész napjuk csak órákra való járásból és tanulásbó1 áll.

De még ártalmasabb a csodagyerekek kultusza a többi gyermekre, akik a sztárok „példája” nyomán egyre inkább csak a szereplésre gondolnak, és nem magáért a zenélés öröméért tanulnak. És hagyján, ha valóban kivételes tehetségekről van szó. De legtöbbször ezek a kis primadonnák csak jobb kézalkatuknak vagy testalkatuknak köszönhetik, hogy társaik közül kitűnnek, egyéni mondanivalójuk nincs, inkább csak a tanár idomító munkáját tükrözik. És ezekért a kis sztárokért, akik később egyre-másra lesznek teljesen érdektelenné, áldozzuk fel a többieket, áldozzuk fel azt, hogy a gyermekek sokaságából neveljünk önmagukkal, munkájukkal és környezetükkel megelégedett, zenét szerető embereket? (A sztárrendszerrel kapcsolatban el kell gondolkodnunk azon a káros jelenségen is, hogy néha a szülő, néha a tanár kezdeményezésére milyen gyakran követelünk kisgyermekektől korukhoz, lelki és testi fejlettségükhöz képest aránytalanul nagy munkát.)

Közönségnevelés szempontjából országos jelentőségű feladat a zeneiskolai hálózat további bővítése. Az előképző osztályok számát annyira kellene növelnünk, hogy szinte minden jelentkezőt fel lehessen venni, és csak az előképző alapján kellene kiszűrni a továbbtanításra kevésbé alkalmasakat. A jelenlegi rendszer mellett sokszor értékes tehetségek eshetnek ki a felvételin. Egy kisgyermek megismeréshez nem elég egy néhány perc vagy akár hosszabb ideig tartó „vizsga”. Ehhez hosszú hónapok feszültségmentes együttléte szükséges.

Lehetőséget kell adni a minél nagyobb arányú továbbképzésre is. Az úgynevezett továbbképző osztályok számát a jelentkezés arányában bővíteni kell, és gondoskodnunk kell tanár utánpótlásról a budapesti körzeti zeneiskolák és a vidéki zeneiskolák magasabb osztályai részére. Az igényes zenehallgató közönség gerincét ezek a tovább tanulók fogják alkotni, ők lehetnek az alapja a szélesebb réteget megmozgató zenekultúrának.

Gát József