Zeneoktatásunk kérdéseiről
A múlt alkalommal az alapfokú tanítás kérdéseiről beszélve cikkemet azzal a megállapítással zártam le, hogy mind a budapesti körzeti zeneiskolákban, mind a vidéki állami zeneiskolákban gyarapítani kell a továbbképző osztályokat. Ez nemcsak pénzügyi kérdés, hanem tanár-utánpótlás kérdése is, mert a továbbképző osztályokra elsősorban a főiskolát végzettek jöhetnek számításba s a főiskola mostani osztálylétszámai még a jelenlegi igényeket sem elégítik ki, nemhogy növelést tennének lehetővé.
A továbbképzéssel összefüggésben kell megvizsgálnunk a szakoktatás ügyét is. A szakiskolák jelenleg csakis a szakember utánpótlás képzésére szolgálnak. Ez, a mai viszonyok között nem látszik a leghelyesebb megoldásnak. Egyrészt túl korán kezdődik a specializálás, olyan korban, amikor még alig lehet bizonyosan megkülönböztetni a hivatott zenei tehetségeket, másrészt a szakiskola egész szerkezete jelenlegi formájában kizárólag a főiskolai előkészítésre szolgál. Fogas kérdés ez és nehéz minden érdeknek megfelelő megoldást találni.
A vidéki és budapesti szakiskolai tanárok zöme egyetért abban, hogy első lépésnek meg kellene szüntetni a kizárólagos szakképzést és az anyag némi könnyítésével párhuzamosan a szakiskoláknak a továbbképzés céljait is szolgálni kellene. Úgy gondolom, megoldható lenne olyanformán, hogy az alsó három osztályban semmiféle szétválasztás ne legyen, és a kötelező anyag ne legyen annál több, mint amit a középiskola mellett különlegesebb hajsza nélkül is el lehet végezni. Ez többek között azzal az előnnyel is járna, hogy nem kell különleges igényekkel fellépni a felvételin, és nem kell mindjárt a felvételin kiszűrni a gyengébb manuális képességű növendékeket. A gyengébb manuális képesség nem zárja ki a kitűnő zenei és pedagógiai adottságokat. Tömegével ismerünk a Fővárosnál is olyan tanárokat, akik bár maguk nem virtuóz játékosok, kitűnően tanítanak továbbképző osztályokat, sőt éppen növendékeik virtuóz képességének fejlesztésében tűnnek ki.
Amikor egyfelől jogosan kifogásolják, hogy a szakiskolák felvételi vizsgáin túl szigorú a mérce és csak igen jó manuális képességű növendékek jutnak túl ezen a szűrőn; a zeneiskolák oldaláról ugyanakkor elhangzik az is, hogy a szakiskolák túl könnyen vesznek fel és így sok olyan növendék is bekerül, aki nem való oda.
Két egymással teljesen ellentétes megállapítás. Mégis, ha közelebbről megvizsgáljuk, teljesen, jogos mind a kettő. Ha azt vizsgáljuk, ki alkalmas valóban szakembernek, vagy éppen pódiumművésznek, úgy még a jelenleg felvettek létszáma is túlzott egy-egy felvételin. Ahhoz azonban, hogy valaki már 13-14 éves korában egy felvételi vizsgán minden képességét meg tudja mutatni, a körülmények rendkívül szerencsés összjátéka kell.
A szakiskolák első osztályába bátran kell sok növendéket felvenni, de ne döntsük el már a felvételin, hogy ki alkalmas hivatásos zenésznek.
A szakiskola három alsó osztályát elsősorban az általános zenei képzés szolgálatába kellene állítani. Így nem kerülne sor pl. arra, hogy második, harmadik szakiskolai osztályú növendékek a zongorairodalom legnehezebb darabjait játsszák (persze véres munkával) és ugyanakkor egy egyszerű dalkíséretet nem tudnak lejátszani.
Az alsó három osztályban a tanárnak alkalma van jobban megismerni a növendékek képességeit, a vizsgákon három alkalommal meghallgatta az egész tanári kar is és így könnyebb eldönteni; hogy hivatásos zenésznek menjen-e a növendék, vagy pedig csak mint továbbképző osztályos tanuljon.
Most felvetődik az a kérdés: eldönthető-e már a harmadik szakiskolásról az is, hogy szaktanárképzőbe menjen, vagy pedig főiskolára. A jelenleg érvényes rendszer, amely szerint a növendék harmadik osztályból vagy szaktanárképzőbe megy, vagy pedig további két-három évig a főiskolai felvételire készül elő, mind a növendék, mind az állam szempontjából hátrányos. Rendszerint azt látjuk, hogy a növendékek túlnyomó része a: szakiskolai képzés egész ideje alatt kizárólag a főiskolai felvételire készül, és szaktanárképzőbe csak akkor megy, ha a főiskolára nem vették fel, vagy pedig tanára, vagy az iskola vezetősége már eleve alkalmatlannak tartja felvételire. (Vidéken valamivel enyhébb a helyzet, de rendszerint családi okok miatt, amikor a szaktanárképzőt a növendék a családi otthonból való kiszakadás nélkül végezheti el.)
Ha a főiskolai felvételi nem sikerül, akkor a növendék egy-két, sőt három évet is az újabb felvételikre való készüléssel tölt, tehát összesen 3-5 évet kizárólag a főiskolára való felvételre fordított. Még ha el is tekintünk az olyan különleges esetektől, mint az előző cikkemben említett növendék, aki két év alatt összesen egy szonátát tanult, akkor is meg kell állapítanunk, hogy a tanárokat és növendékeket a főiskolai felvételire való készülés sok szempontból helytelen irányba viszi. Nem az a döntő kérdés a többség számára, hogy a növendék inkább alsó- vagy felsőosztályosok tanítására érez-e több kedvet, és e szerint jelentkezzen szaktanárképzőbe vagy tanuljon tovább a főiskolán, hanem az, hogy a növendék produkciója megüti-e a főiskola mértékét.
Ennek a helytelen gyakorlatnak két gyökere van: az egyik az, hogy a szakiskolai tanárok teljesítményét a szakfelügyelet és a minisztériumi szervek is igen sokszor azon mérik, hogy hány növendék kerül tőlük a főiskolára. Az utóbbi időben azonban még ennél is több kárt okozott a főiskolának az a helytelen gyakorlata, hogy végzett szaktanárképzősöket nem vesz fel, tehát a szaktanárképzőt zsákutcává tette.
Nehéz eldönteni, hogy a kettő közül melyik a nagyobb hiba. Ha már az alsó fokú tanításban hiányoltuk azt, hogy a szaktanítás túlságosan háttérbe szorítja a nevelést, akkor mit szóljunk ahhoz, hogy középfokon, ahol a legkényesebb korosztállyal, a kamaszokkal foglalkozunk, azt tartják jobb tanárnak, aki bár két-három növendékét idegileg tönkre tette, de a többiből jó eredményt „hozott” ki, sőt esetleg egy-egy növendékét még sikerült olyan formába hoznia, hogy a főiskolára is felvették. Persze kissé túlzott ez a kép, de ha igazán magunkba nézünk, akkor be kell vallanunk magunknak, hogy hányszor nem vesszük észre azokat a kitűnő kollégákat, akiknek környezetében valósággal kivirágoznak a növendékek; nyugodtak, kiegyensúlyozottak, szeretik a zenét és így szeretnek majd tanítani is. A produkciókra beállított tanárnál ez a légkör soha sem alakulhat ki, nem a zene a cél, hanem a produkció, vagy éppen mint távoli remény: a karrier.
A főiskola jelenlegi gyakorlata, hogy szaktanárképzős diplomával rendelkezőt nem vesz fel, teljes ellentétben áll iskolarendszerünk minden egyéb területével. Nem számíthatunk arra, hogy a közeljövőben gyökeres változást fogunk elérni akár alsó-, akár középfokon a „művész”-nevelés területén. Hosszú ideig sok növendék csak a pódium, az érvényesülés miatt dolgozik és nem maga a zene a célja, nem az, hogy másokat is részesítsen a zenélés örömében. S a dologban a legsúlyosabb az, hogy a sikertelen felvétel után azok nem mennek szaktanárképzőbe és próbálkoznak meg másodszor, esetleg harmadszor felvételivel, akik anyagilag megengedhetik maguknak, hogy néhány évet csak a felvételire való készüléssel töltsenek. Ez merőben ellentétes szocialista rendszerünkkel. A szaktanárképzőt végzett növendékeket a továbbtanulásból nem szabad kizárni. Hogy ezt szovjet mintára levelezőoktatás, vagy esti tanfolyam formájában, vagy pedig úgy tesszük lehetővé, hogy a szaktanárképzőt végzett, csak ennek megfelelően magasabb osztályba mehet a főiskolán, az teljesen mindegy ,de zsákutcának, tehát alsóbbrendű iskolának a szaktanárképzőt nem szabad hagynunk.
Valójában igen sok növendék sokkal szívesebben választja a kicsinyekkel való foglalkozást életpályájának, mint az igen kényes középfokú oktatást. Hányszor látjuk, hogy végzett középiskolai énektanár-képzőseink alsó osztályok tanítására kérik magukat, mert a kicsinyekkel jobban szeretnek foglalkozni. De ahhoz, hogy a növendék ráébredjen arra, hogy a tanítás mit jelent neki, bele kellene kóstolnia.
A megoldás véleményem szerint az lenne, hogy a negyedik és ötödik szakiskolai osztályokban a továbbképző osztályok mellett szakképzés kizárólag a szaktanárképzőben legyen. Tehát akár a Zeneművészeti Főiskola a további cél, akár csak a szaktanári diploma, mindenképpen egységes, szaktanárképzős anyagot végezne minden növendék a negyedik és ötödik osztályban. Ez természetes feltételként azt követeli, hogy a szaktanárképző első- és második évének anyagából, tehát a szakiskola negyedik és ötödik osztályából minden felesleges terhelést eltávolítsunk, jelentős óraszámcsökkentést érjünk el. Ez igen könnyen végrehajtható akkor, ha a pedagógiai tanulmányok zömét a következő évre, esetleg évekre csoportosítjuk át. (Hogy ez nem lehetetlen, arra az elmúlt évek elég gyakori példát szolgáltattak, amikor vidéki szakiskoláink egyre-másra vettek fel a főiskolán sikertelen felvételi vizsgát tett növendékeket második, sőt egyenesen harmadik szaktanárképző osztályba.)
Alaposan meg kellene vizsgálni, hogy a szakiskola után egy- vagy két év lenne-e szükséges a szaktanárképző anyagának elvégzéséhez. Az az érzésem, hogy ha a gyakorlati követelményekhez alkalmaznánk mind a szakiskola, mind a főiskola anyagát, jelentős könnyítéseket tudnánk adni és így egy év elegendő lenne a szaktanárképző befejezéséhez.
Ha az anyag kiegészítésére két évet szánunk, az sem jár tényleges időveszteséggel, hiszen a szaktanárképzősök jelentékeny része eddig öt osztály után ment a szaktanárképzőbe, tehát a szakiskolában összesen nyolc évet töltött (nem beszélvén az esetleges továbbképző évről, a főiskolai felvétel előtt).
Úgy gondolom, igen sokan, akik belekóstoltak a kicsinyek tanításába, igazi hivatástudattal fogják folytatni a szaktanárképzőt.
A szaktanárképző átszervezésével párhuzamosan azonban gondoskodnunk kell arról is, hogy a főiskolai felvételi rendszer több módot adjon a növendékek megismerésére. Erre több lehetőség kínálkozik. Elsősorban több alkalom kell egy növendéket meghallgatnunk. A jelenlegi felvételi vizsga a legritkább esetben adhat megnyugtató képet. Igen sokszor a gyengébb muzikalitású növendék szerepel jobban. Talán védhető lenne a mai felvételi rendszer, ha a főiskola feladata kizárólag pódium-művészek nevelése lenne. Azonban közép- és felsőfokú tanításra nem feltétlenül csak az alkalmas, aki nem ismeri a lámpalázat, és aki különlegesen bírja a fáradalmakat. Az utazó virtuóznak valóban acélidegekre és minden fáradtságot bíró fizikumra van szüksége. De, hogy a megfelelő felső- és középfokú pedagógusok kiválasztását elősegítené az, hogy a növendék érettségi után két-három nappal, vagy szerencsés esetben esetleg két héttel jön holtfáradtan - a sok tanulástól kimerülten - felvételezni, ezt erősen kétlem.
Meg kellene próbálni a két részre osztott felvételit. Mégpedig a negyedik osztály elvégzése után ősszel és ugyanígy az ötödik osztály elvégzése után ősszel. Az őszi időpontot azért tartom fontosnak, hogy az iskolai tanulmányok, vagy éppen az érettségi kevésbé befolyásolja a növendék zenei felkészültségét. Mint ellenérv felvetődhet az, hogy így a tanára kevésbé vállalhat felelősséget a növendék teljesítményéért, hiszen nyáron nem dolgozott vele. Úgy gondolom azonban, ez a felvételit csak reálisabbá teszi, hiszen nem a tanár teljesítményét kell elbírálni, hanem a növendék tehetségét.
A fentebbiek feltételezik azt is, hogy mind a vizsgákon, mind a felvételiken ne csak egy szűk vizsgaanyagban elért produkció döntsön, hanem széles zenei anyagon, sőt lapról játszásban is alaposan kell megvizsgálni a növendék alkalmasságát.
Nem valószínű, hogy a növendék két alkalommal „rossz formában” legyen. Ha a két felvételi vizsga együttesen számít, sokkal kevesebb csalódás fogja érni a főiskolát, mint eddig. Semmiképpen sem gondolom azonban alkalmasnak azt, hogy egy éven belül kétszer játszanak a növendékek. Pl. az ötödik év félévében és év végén. Ez azzal járhatna, hogy a máris annyira divatos „paukolás” még inkább előtérbe kerülne. Feltétlenül szükséges, hogy a növendék ne egy évi, hanem két különböző tanév munkáján mutassa meg képességeit.
Javasolom: a szakiskola öt osztálya helyett csak háromosztályú iskolatípus legyen. A növendékek külön felvételi nélkül, a tanári kar javaslata alapján kerülnek továbbképző osztályba, illetve szaktanárképzőbe. A továbbképző évek számát meghatározni nem lehet, de erősen progresszív tandíjjal kell elkerülni azt, hogy a nem hivatásos zenei továbbképzés az államnak túlkiadást okozzon.
A szaktanárképző három, esetleg négy évfolyamában az első két év csökkentett pedagógiai anyaga lehetővé teszi a felvételi vizsgákra való készülést, és amennyiben a növendék a főiskolára óhajt később menni, a szaktanárképző első és második évfolyamának elvégzése után felvételi vizsgát tehet, ha a szakiskola arra javasolja.
A felvételi vizsga két részletben, mindkét esetben ősszel folyna le.