A zenetanítás pszichológiájáról
Itt az újesztendő és új növendékek hada várja, hogy bevezessék őket a zene birodalmába. Kicsit félve és kicsit kíváncsian nézünk rájuk. Kik a gyermekek? Csöndesek vagy elevenek? Könnyen lehet-e őket tanítani vagy makacs ellenállásba ütközik minden igyekezetünk?
A mi szerepünk bizonyos értelemben passzív, ezért minden reménységünk bennük van. Mi a magot elvetjük, de ki tudja megmondani, hogy mi fakad belőle egy-egy hangversenyen vagy vizsgán?
Elérkezett hát az első óra és mi leülünk ezzel a számunkra eleven kis kérdőjellel. Hogy fogjunk hozzá, hogy kedvet kapjon a zenéhez? Milyen módszert alkalmazzunk, hogy a maximumot hozzuk ki belőle? Ha nem tudja leckéjét, mi jobb: ha megtanuljuk vele, vagy becsukjuk a kottáját és hazaküldjük?
Mennyi de mennyi idő telik el, míg a tanár választ kap e tömérdek kérdésre! De vajon nem létezik-e ebben a kérdés-dzsungelben járható ösvény? Vagy teljesen magunknak kell az utat kitaposni?
Saját válaszom helyett hadd idézzek Lénárd Ferenc: A neveléslélektan problémái című művéből. „A műszaki élet, az ipari termelés, a technika fejlődése lehetetlen lenne, ha nem fordítanánk nagy gondot az anyagismeretre. A gyártás anyagismeret nélkül lehetetlen. Bármilyen anyagnál is bonyolultabb anyag az élő organizmusnak legfejlettebb formája, az ember. Mi az oka annak, hogy többen elképzelhetőnek tartják a nevelést, emberismeret, pszichológia nélkül? Ennek egyik oka, hogy a tudományos pszichológia a szaktudományok sorában aránylag későn alakult ki. Egy másik, alapvetőbb oka azonban az, hogy a hagyományos, ösztönös nevelési eljárások eredménytelenségét csak jóval később ismerik fel, amikor már nehéz segíteni.”
Íme. Az ösvényt tehát, amin járhatunk, pszichológiának hívják, alkalmazva a mi területünkre: zenepedagógia-pszichológiának.
Eddig is felneveltük gyermekeinket minden pszichológia nélkül - hangzik el a konzervatív ellenvetés. Ez igaz. De a szocialista államunk minden eddiginél különb embereket igényel és nekünk, pedagógusoknak ehhez kell igazodnunk és minden erőnkkel igyekezni eleget tenni e követelménynek. Ezen kívül a családi élet is alapjában változott meg. Az anya is önálló, öntudatos dolgozó ember lett, és nem a család állandóan otthonülő rabszolgája többé!
Egy hasonlatot is mondhatok. Addig is éltek emberek, mielőtt Edison elsőnek alkalmazta az elektromosságot. Mi most utasítsuk vissza a rádiót, televíziót, magnetofont és a többi elektromos gépet, mert sok-sok évezreden keresztül e nélkül is megvoltak az emberek?
A pusztán ösztönös tanításról át kell térnünk a tudatos módszerre. Ismerjük meg a ránk bízott gyermeket, találjuk meg a hozzá vezető hangot és bánásmódot, egy-egy kérdésből, mozdulatból, tekintetből tudjunk következtetni egyéniségére. Meg kell tudnunk teremteni azt a közvetlen szereteten és bizalmon alapuló kapcsolatot, mely az épülő szocializmusban minden pedagógiai eredmény egyetlen igaz bázisa. Más szóval, ne csupán zeneórát adó tanárai legyünk növendékeinknek, hanem barátai és nevelői is.
Tanítási módszerünket Rubinstein „Grundlagen der allgemeinem Psichologie” című művének egy mondatára kell építenünk: „A külső hatások nem közvetlenül hatnak, hanem a pszichikumon, a személyiség kialakult belső rendszerén keresztül érvényesülnek!”
A jó eredmény tehát a helyes bánásmód következménye.
A gyermekkel való helyes bánásmódhoz pedig három út vezet:
1. Ismernünk kell családját és életkörülményeit.
2. Ismernünk kell jellemét.
3. Ismernünk kell képességeit mind az iskolában, mind a zenében.
1. Nagy hiba, ha a gyermeket önálló egyedként, csupán saját szempontunkból ítéljük meg. Nem lehet és nem is szabad elvonatkoztatni otthonától, családjától, iskolájától, társaságától. Például milyen más elbírálás alá kell, hogy essék egy muzsikus család gyermeke, mint az a gyermek, aki az első zenetanuló családjában.
2. A gyermekkel szemben támasztott követelmények szempontjából fontos a gyermek jellemét ismerni ahhoz, hogy a helyes hangot tudjuk megütni, a maximális eredmények elérése céljából. A tanítás általános alapvonásai a zenetanításnál is alkalmazhatók azzal a különbséggel, hogy a művészeti adottságok több energiát követelnek a gyermekektől. Nekünk sincs más eszközünk a cél elérésére, mint a dicséret és büntetés, és ezeknek kimeríthetetlen mennyiségű variánsai. Így dorgálás, figyelmeztetés, szidás, illetve elismerés, helyeslés, jutalmazás. Hogy mikor mit és hogyan alkalmazunk, kizárólag csak a gyermek egyénisége dönti el. A tradíciókban gyökeredző büntetésnek, ill. jutalmazásnak, a modern pedagógiában nincs helye. Döntő szerepe van taníthatósági fokának, értelmi és felfogó képességének.
3. Képességeinek megállapítása a cikk keretén kívül esik, itt csak az adottságok helyes felhasználását és a képességek teljes kibontakozását érintem. Ha bízunk egy gyermekben, előnyös oldalát hozzuk előtérbe, hibáit, mint átmeneti nehézségeket vesszük csak figyelembe, melyeket könnyebben-nehezebben, de le tud küzdeni, nagyobb eredményre számíthatunk, mintha félelmet és kishitűséget ébresztünk benne. Továbbá a gyermek eredményeit nemcsak a mi elképzelésünkhöz mért abszolút értékeléssel kell mérni, hanem relatív értékeléssel is, saját képességeihez viszonyítva.
A gyakorlás pszichológiai hátterének tárgyalását ismét idézettel vezetem be: Boda-Erdélyi: Követelmény, jutalom, büntetés című könyvéből idézek: „A szokások kialakulásának egyik fontos módszere, amint a vizsgálatok igazolják, a gyakorlás. A tanulás energetikai elemeinek vizsgálata során kísérletileg is kimutatást nyert, hogy valamely megoldás első végrehajtása több energia felhasználást igényel, mint az a megoldás, melyet gyakori ismétlés előzött meg. Gondoljunk csak a »kezdő« erőlködéseire, szemben a mester« könnyed, magától értetődő kivitelezésével.” Így tehát a pszichológia megerősíti azt a feltevést, hogy a motorikus mozgás elsajátítása nemcsak adottság kérdése, hanem szorgalomé. Továbbá indokolttá teszi, a bár unalmas és zeneileg semmitmondó ujjgyakorlatok és skálák alkalmazását. Amit a gyermek már begyakorolt ezen az anyagon, ismerősként látja viszont a darabokban. Ennek a közszeretetnek egyáltalán nem örvendő tanulmányi anyagnak beiktatása kétféleképp történhet, a növendék egyéniségétől függően. Taníthatjuk, mint önálló anyagot, csupán a technika fejlesztése céljából (induktív módszer), vagy pedig egy-egy darab előkészítése gyanánt, melyből a nehézségeket előre átvesszük (deduktív módszer).
Befejezésül pedagógiai módszerünkről beszélek, amit néhány pontban foglaltam össze:
1. Rendszeresség. Az anyagot lépcsőzetesen osszuk be, hogy az újdonságán kívül semmiféle nehézséget ne tartalmazzon.
2. Változatosság. Egyrészt a gyermek érdeklődésének ébren tartásához szükséges, másrészt azért, hogy sokféle problémával találkozzék.
3. Ismétlés. Az új anyag tanulása mellett a már átvett anyagból is kell tanítani. Ez sok szempontból fontos. Így például tempófokozás, aprólékos, részletes kidolgozás, kívülről való játékkézség fokozása.
4. Tudatosság. A növendéknek tudnia kell pontosan, hogy mit miért játszik, és miért úgy, ahogy kívánjuk tőle. Ha csak mechanikus tevékenység az, amit végez, akkor nem fejlődhet ki stílus és forma ismerete, sőt muzikális készsége is csorbát szenvedhet. Mindezen túl, ha azonos problémákkal találkozik, nem ismeri fel őket.
5. Koncentráció. Ha nem kiugró tehetségről van szó, kinél a koncentrált állapot adottság, fel kell hívnunk tanítványaink figyelmét a koncentráció szükségességére. Gyermekekről lévén szó, a tudatos figyelem alkalmazása nem jöhet számításba, így az önkéntelen figyelemről lehet csak szó. Tehát az óráknak és a gyakorlott anyagnak érdekesnek kell lenniük, hogy figyelmük ne kalandozzék el.
És végezetül ne tévesszük szem elől, hogy a zeneórák célja nemcsak az, hogy a gyermekek egy hangszeren tanuljanak meg játszani, hanem az is, hogy egy hangszeren keresztül megismerjék és megszeressék a zenét. Más szóval nemcsak ismeretekkel kell szélesítenünk látókörünket, hanem ki kell fejlesztenünk azt a képességet, hogy önállóan búvárkodjanak új ismeretek után.
És ha tanítványunk lelkendezve számol majd be egy-egy hangverseny élményről, akkor tudhatjuk, hogy fáradozásunk nem történt hiába.