A zenész és közönsége

(Furtwängler cikkének folytatása)

Nekem az a véleményem, hogy az emberi ész most, amikor a megismerés folyamatának alapvető irányvonalát technikai téren fejti ki, sokkal következetesebben és nagyobb mértékben fejlődik, mint bármikor eddig. Hiszen a világ alárendelése a tervező észnek, a technikai számításnak, ma már befejezett ténynek tekinthető. Ennek következménye azonban fordított arányban hatott ránk. Lehetetlen - ahogy ez ma végbe megy - a világnak olyan részét feltárni, amely korábban ködös volt előttünk, anélkül, hogy azért ne kellene megfelelően drága árat fizetni, olyan árat, amelyet csak most kezdünk fokozatosan megérteni... A racionális túlsúlyba kerülése az egyedüllét érzését kelti. Az ember úgy érzi, hogy szembe áll saját eszével, értelmével, helyesebben mondva, olyan érzés keletkezik benne, hogy „saját eszének sötét kamrájába kerül”. Ha ebből indulunk ki, akkor megérthetjük annak a káosznak az elkárhozottságát, halálra ítéltségét, amely a zene jelenlegi fejlődésének alapjául szolgált. Megérthetjük azt, hogy ez a káosz önmagában véve is bizonyos mértékig felszabadultság, megkönnyebbülés érzését tudja kiváltani. Megérthetjük azt a végtelen idegenkedést és idegességet mindennel szemben, amely saját értelmünkre emlékeztet, amellyel az ember telített, és amelyből már neki annyira elege van. Ebből kiindulva meg kell érteni olyan sajátos jelenséget, mint a Schönbergi dodekafónia, amely egyrészt a hallgatóra gyakorolt hatás alapján - tulajdonképpen ennek a káosznak a megnyilvánulása, felrikoltása, a másik oldalról pedig - munkamódszerét tekintve - a technika korszakában az ember megjelenése, és egy jóval következetesebb racionalizáló folyamat. Az értelem és a káosz az a Scylla és Charybdis, amely között bolyong a mai ember. A zenei élet tényei azonban mást is mondanak: hogy mindez nem az egyetlen általános fejlődési irány, hanem a fejlődésnek csak egy része. Így természetesen nem az egész közönség, „nem a mai ember”, hanem a mai intelligenciának csak egy része reagál.

Éppen a társadalom zenei életében, ahol a közönség bizonyos mértékig döntő szerepet játszik, azzal, hogy hallgatja a zenét és fizet érte, számunkra ez a tény lehetővé teszi, hogy jobban megismerjük a mai embert - mert őt végeredményben is közönség képviseli. - És íme - nem kell tagadnunk, hogy az emberek egy része, a közönség egy része mindebben nem vesz részt. Nincs egyhangúság, más szóval: mi a krízis korszakában vagyunk*. Ennek az oldalnak a hátlapján a szerző a következő kiegészítő megjegyzést fűzi: „Mindez persze nagyon általánosan, elvontan van kifejezve. Azonban - még a konkrét esetekben is - én úgy látom, hogy ez a sajnálatra méltó értelem, helyesebben, ez a hamis szégyen (és melyik - gondolkodás nélkül átvett - szégyen nem hamis!) nem zavar egyes embereket, sőt, emberek csoportját, népeket, hogy a művészet egyes termékeiről helyes véleményt alkossanak.”

(* A német kiadó megjegyzése.)

E krízis tagadása és ,a jelenlegi helyzetnek olyan elismerése, hogy a normális, természetes, törvényszerű és annak a bizonyítása, hogy pl. a dodekafón zene kifejezi a mai ember „lelkét”, ugyanolyan értelemben, mint Mozart és Beethoven zenéjükben kifejezték koruk szellemét - éppen ez az állítás mindennél világosabban bizonyítja, hogy mennyire „saját értelmünk sötét kamrájába kerültünk”. Nyilván igen jelentős mértékben elfeledkeztünk arról, hogy az igazi fejlődés értelmezése nem a kívánság és a gondolat eredménye, hanem éppoly mértékben átélt, mint maga a sors. És hogy a jövő számára nem lehet másképp dolgozni, mint a jelen feladatát teljesíteni. Hiszen csak az bírhat jelentőséggel a jövő számára, ami fontos az adott kornak is. A „haladás” és a „fejlődés” fogalma tudatosan vagy tudat alatt terrorizálnak bennünket, és ez a terror képes lenne megsemmisíteni az életet abban az esetben, ha az egész mai európai zenei élet az új zenében merülne ki.

Van egy olyan törvény, hogy a közönség teljes mértékben csak azt fogadja el, ami valóban a közönség számára íródott. Hiszen a művész és a közönség szellemi kapcsolata, mint minden igazi szellemi kapcsolat, csak kölcsönösség alapján állhat, ezt - és semmi mást - jelenti Beethoven híres megjegyzése, amelyet a „Missa Solemnis”-sel kapcsolatban tett: „Szívemből kívánom, hogy eljusson a szívekhez.” Amit nem az emberek számára írtak, azt az emberek nem is fogadják el. A mai zeneszerzők közül oly sokan azt tartják, hogy nekik a szakma részére kell, a kritikusok részére kell írni, és nem az emberek számára. Igen, ez esetben megérdemlik a szakma és a kritika háláját, de egy pillanatig se csodálkozzanak, ha mindez az embereket hidegen hagyja. Az igazi alkotó közvetlenül és csak az élő emberhez fordul. Így tette ezt Bach, így tették ezt Mozart és Beethoven, és még a többi nagyok, egészen napjainkig. Nem szabad elmarasztalni a virtuózokat, nem szabad elmarasztalni Lisztet és Csajkovszkijt azért, mert ők „a közönség számára” írtak. (Mily lekicsinylően fejezik ki véleményüket egyesek ilyen esetben.) Nem a közönséggel való kapcsolat önmagában, hanem annak a közönségnek, amelyhez a művész fordul, a jelleme határozza meg a művészet irányát. Minden művész, tehetségéhez mérten, a társadalom egy meghatározott rétegéhez fordul; s e réteg számára lehetővé válik, hogy megismerje az illető művész egyéniségét...

A jelenlegi zenei propaganda az egész dolgot úgy igyekszik beállítani tulajdonképpen, hogy ő maga a tartalma a mai ember igazi zenei életének. Felmerül a kérdés, mi ez az úgynevezett „mai ember”, amellyel a mai zenei propaganda ily magabiztosan szereti önmagát azonosítani?

„Mai embernek én azt az embert tartom, aki valóban itt van velünk.” Azok az emberek, akikhez a XVIII., XIX. sz. nagy emberei fordultak, szintén saját koruk emberei voltak.

A mai ember természetesen sokkal bonyolultabb, mint ezt az esztétikai kérdések ma élő specialistái szeretnék.

A mai ember - amennyiben ez az ember termelő munkát végez, - mindenekelőtt gazdag és sokoldalú, ugyanakkor a propaganda által beállított ember nemcsak szegény, hanem szegény is akar lenni. Mily gazdag volt a század elejének zenei élete: Strauss, Fitzner, Réger, Mahler, Schönberg, Debussy, Ravel, Honegger, Stravinszky, Bartók, a fiatal Hindemith és mások.

Mennyi név, mennyi különböző eszköz a zenei anyag feldolgozására, és mennyi tökéletesen különböző egyéniség! Az igazat megvallva: mennyi út vezet Rómához! És most? Vajon nem egyre kevesebb lesz azoknak a zeneszerzőknek a száma - akiknek neve szerepel a zenei fesztiválokon -, és a zenei anyag feldolgozásában nem hasonlítanak egymásra, nem egyformák?

Megpróbáljuk mindenekelőtt, mint zenészek, tisztázni: mit is jelent számunkra a mai ember? A világosság kedvéért lerajzolok néhány típust. Mindenekelőtt vannak emberek, akik olyan tudással rendelkeznek, amely túlnő minden ésszerű elképzelésen, a normális gondolkodás határán a jövőt illetően. Ez a tudás nem szerzett, ez ösztönös, mondhatnám, természetes... A hasonló típus emberei látják a természet kimeríthetetlen gazdagságát, és szenvedélyes kapcsolatuk a tanokhoz, elvekhez sem kényszeríti őket, hogy elfelejtsék az emberi szív érzéseit. Ehhez a körhöz tartozik számos nagynevű előadóművész, aki saját hivatása folytán nem hagyhatja figyelmen kívül művészete élő és kifejező oldalát. Továbbá ide tartoznak a tudomány vezető emberei, akik oly sokat találkoznak az emberi ész határán levő dolgokkal, hogy lehetetlen az ész túlértékelésének veszélyébe nem esniük...

Ezzel a típussal egy sorban szeretnénk még beszélni arról az emberről, akinek semmiféle kapcsolata a tudománnyal, a művészettel nincs, az egyszerű élet emberéről. Ez az ember kiirthatatlan követelést állít fel: átérezni a művészetet - életének egy részévé tenni -, és - milyen szörnyű szó! - élvezni azt. Ő a művészethez előre benyújtott követelések, előítéletek nélkül nyúl, akarata és ereje van a mai zenéhez, hogy azt magáévá tegye.

Így azt lehet mondani, hogy a „mai ember”, akinek a zenével dolga van, három típusra osztható. Először az, akit eddig propagandistának neveztünk, és akit most akaratinak nevezünk, azután az, aki mélyebben lát és az ellentmondások felett áll - őt mi most tudatosnak nevezzük. És végül az, aki a zenét a világos, tiszta érzéssel fogadja, akit most érzőnek nevezünk el. Ebből a három típusból tevődik a mai ember, valóban igénylője a mi zenei életünknek, valóban alkotó bíróság - ő határoz: a mi zenénk legyen, vagy ne legyen, s ő határozza meg, formálja jövő művészetünket.

Természetesen ez a három típus tiszta formában ritkán található. És valóban, nagyobbára kevert típusokkal találkozunk - és mi mind, kivétel nélkül -, egyik inkább, másik kevésbé - valamilyen mértékben ezen kevert típusokhoz tartozunk.

Az a típus, amelyiket akaratinak neveztem, most előtérben van, ide elsősorban azok tartoznak, akik magukat a toll vagy más utak (rádió stb.) segítségével, zenepolitikát formálónak tartják. Ezek a cselekvés emberei. Az ő életérzésük nem az érzésre, a megismerésre, hanem kizárólag a hatalom megszerzésére irányul. Milyen tudatosan, milyen kérlelhetetlenséggel képesek ezt a hatalmat felhasználni! Milyen remekül tudnak szervezni! Minden kétséget kizárnak. Számukra ismeretlen a művészeti igazság, a lovagiasság, lojalitás szempontja, a hit abban, hogy a művész lehetőséggel rendelkezzék, hogy magát a közönségnek megmutassa. Feltételeinknek nem felelnek meg azok, akik a jelen sekély bemutatásával azt egyáltalán nem hallgatják meg, sőt, végleg elhallgattatják, megsemmisítik, nevetségessé teszik.

A hatalom - mint ahogy az mindig is volt - azoké, akik meg akarják szerezni. Ők felhasználhatják azt a zenei élet határain belül, hogy a jelen pillanatban megnehezítsék a tehetség kiválasztódását, de a jövő nem tőlük függ. Éppen ezért a jövő, egyidejűleg a mai ember jövőjét jelenti általában...

A zene, mint művészet, társadalmi közösséget kíván. Nem akarom azt mondani, hogy ez nem szükséges a képzőművészetnek, irodalomnak; de a zenei életben, különösen a társadalmi életben, a közösség - a közönség - mindig közvetlen szerepet játszott.

E közösség jelentőségének tudata képezi az általam kifejtett gondolat alapját. A lényeg mindig az ember marad, aki minden művészet mögött áll, aki azt alkotja: amíg hiszek a mai kor emberében - igaz, nem a korlátolt, sötétben gondolkodóban, hanem a teljes értelemben vett mai emberben, a maga nagyságában, mélységében, szeretetében, melegségében és tudatában -, addig nem vesztem el a művészetbe vetett hitet és reményt.

(Fordította: Pap Sándor)