A MAGYAR ZENE KÖVETEI NAGY-BRITANNIÁBAN

Bogyay Katalin — televíziós újságíróként, valamint nemzetközi kulturális rendezvények producereként/műsorvezetőjeként vált ismertté Magyarországon — a budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen diplomázott, majd a Bálint György Újságíró Akadémián folytatta tanulmányait, melynek elvégzése után a Magyar Televíziónál dolgozott. 1993 óta él az angol fővárosban.  A londoni Westminster Egyetemen kommunikációból MA fokozatot szerzett, 1999-től a Magyar Kulturális Központot (Hungarian Cultural Centre, a továbbiakban HCC) igazgatja. Jelenleg a Kenti Egyetemen írja PhD disszertációját kulturális diplomácia témakörben. Számos könyve jelent meg, többek között Dajka Margitról és Pilinszky Jánosról. A Magyar Magic nagy-britanniai magyar kulturális év kitalálásáért és megszervezéséért 2005. március 15-én a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.

— 1999 novemberében nyílt meg Londonban a HCC a Covent Garden egyik hangulatos utcájában, a Maiden Lane-en. Ez az épület valamikor a Vaudeville Theater északi szárnya volt, s így szó szerint és átvitt értelemben is a londoni kulturális élet közvetlen közelében van az intézmény. Milyen út vezetett idáig?

— Az intézmény hat éves vezetése után azt mondhatom, hogy a HCC nem a közvetlen közelében van, hanem része a Covent Garden kulturális életének. Amikor elkezdtük működésünket, valóban szerepet játszott a fizikai közelség, de most már vitathatatlan kulturális szerepet játszunk ebben az országban és ebben a negyedben. Amikor 1999 márciusában igazgatója lettem ennek az intézménynek, akkor még nem létezett valóségos magyar kulturális központ Londonban. A nagykövetség mellett, a kereskedelmi kirendeltség épületében volt egy-két iroda, de nem öltött testet, nem volt image-e, szakmai szerepe annak, hogy a HCC most Londonban létezik. 

— Hogyan talált meg a feladat, hogyan lett Bogyay Katalin a HCC igazgatója, és mit tartottál legfontosabb feladatodnak?

— Mikor ezt a munkát elvállaltam, már sok éve itt éltem, mint televíziós producer. Nemcsak televíziós műsorokat készítettem, hanem zenei-kulturális rendezvényeket is, méghozzá brit-magyar programokat, sok más egyéb mellett például a legelső Solti-emlékhangversenyt is. Amikor hozzákezdtem a munkához, fel kellett „építeni” a HCC-t. Egyrészt azzal, hogy világossá kellett tenni, hogy a magyar kultúra része a világ kultúrájának, másrészt, hogy egy olyan kulturális teret hozzunk létre, amit én úgy hívok, hogy inspirációs hálózatépítő tér. Azaz, ahol a művészek és művészek (britek, magyarok és más nemzetek fiai is), művészek és közönség, közönség és közönség, különböző vallású, színű, gondolkodású emberek úgy tudjanak egymással találkozni, hogy annak a találkozásnak legyen folytatása. Vagy úgy, hogy a művészek elkezdjenek együtt dolgozni (erre nagyon sok példánk van), vagy úgy, hogy aki innen kilép, olyan inspirációval induljon, hogy azt ő tovább adja másoknak, ezeket a gondolatokat megossza mikrokörnyezetével. Hat év után olyan szakemberek „szoktak hozzánk”, akik meghatározzák, milyen az a kulturális piac, amibe mi behozzuk a magyar kultúrát, a magyar művészetet.
 Világosan kell látni, hogy mi a Kulturális Minisztériumhoz tartozunk, azonban, ha csak úgy működnénk, mint egy minisztériumi szervezet, akkor itt semmi nem történne. Az ehhez szükséges adminisztrációt végre kell hajtani, teszem azt reggel héttől tízig, tíz órakor pedig elkezdődik egy olyan szakmai munka, ami — sok más egyéb mellett management, impresszáriós munka, kapcsolatteremtés, promóciós-marketing munka —a brit kulturális piacban teszi láthatóvá a magyar kultúrát. Ez a kettő két teljesen más terület, ennek a két elvárásnak együtt kell megfelelnünk. 
 Az első feladat az volt, hogy ez a kulturális tér megszülessen. Én azt mondtam, hogy nem egy nagy házban kell üldögélni és várni, hogy bejöjjön a közönség, mindig ugyanaz az ötven-száz ember, hanem célközönséget kell építenünk a házon belül a szakma különböző műfajaiban, azért, hogy utána kilépjünk, és ezekre a  kapcsolatokra építve olyan együttműködési formában mutassuk meg a magyar művészetnek-kultúrának a különböző eredményeit, hogy azok organikusan épüljenek bele a szigetország kulturális piacába, mely köztudott, hogy multikulturális. Ezért olyan szerkezeti formákat alakítottuk ki házon belül, mint például a hétfő esti komolyzenei estek. Ez — természetesen a legnagyobb művészek mellett — az első perctől kezdve a fiatal tehetségek bemutatására helyezte a hangsúlyt, mivel tudatosan építjük a fiatalok megjelenését. 
 A péntek esti jazz úgy jelent meg az életünkben, hogy mikor 1999 novemberében megnyitottuk az intézetet, szinte abban a pillanatban már indítottuk az első Hungay in Focus-t [Magyarország Fókuszban], melynek partnere a londoni Jazz Festival volt. Ez volt az a gondolati háttér, melyet megálmodtam, hogy úgy nyíljon meg az intézet, hogy rögtön legyen egy Hungary in Focus, ha úgy tetszik: egy magyar fesztivál, melynek során London fontos kulturális helyszínein ott van a magyar jelenlét. Akkoriban ez egyáltalán nem volt természetes, ami mára — munkánk eredményeképpen — sokkal gördülékenyebben megy. Visszatérve a jazzre, itt egyáltalán nem tudták, hogy milyen jók a magyar jazz zenészek, holott szerintem az egyik legfontosabb eleme a zenei kultúránknak, hogy van egy olyan erőteljes etno-jazz Magyarországon, ami mindenütt megállja a helyét, kitűnő zenészekkel. Különféle tematikus bemutatkozásokat szerveztünk a péntek esti jazz estjeinken, amire kezdett odafigyelni a szakma, és ma már New Yorkból jönnek át a mi estjeinkre. Nem kis részben azért, mert nálunk a legmagasabb színvonalú akusztikus jazz-t játsszák, ami manapság már igen ritka.
 Csütörtökön fut a házi filmklub. Alapvető lényege számunkra, hogy a legfrissebb magyar filmeket mutassuk be, fiatal rendezőkkel, ugyanakkor vannak egy-egy nagy mester köré szerveződő tematikus sorozataink. 1999-ben indítottuk be a házi opera sorozatot is. Az első perctől kezdve van nagyon tudatosan szervezett magyar kortárs dráma, felolvasó színház sorozat — világbemutatóval. Voltaképpen bábáskodunk az egyes produkciók felett, persze mindezt nagyon profi módon kell csinálni, hiszen egyszerre vagyunk menedzserek, impresszáriók, reklám- és sajtófőnökök. Tehát működik a ház.
 Ha ebből a házból kilépünk, időről-időre ún. tematikus megjelenési formákat kínálunk, ezek azok a bizonyos Hungary in Focus-ok. Hiszen a Magyar Magic nem volt más, mint egy Hungary in Focus-2004, ami tizenhat hónapon át tartott, de azokra az évekre épült fel, amit eddig csináltunk: volt irodalmi fókusz a Barbican-ben, zenei fókusz a Wigmore Hallban (itt mutattuk be a londoni közönségnek Bogányi Gergelyt), volt Kurtág fókusz a South Banken, és sorolhatnám.

— El lehet-e adni a magyar zenét Nagy-Britanniában?

— Okosan, hosszú távra építve, a megfelelő partnereket megtalálva, erős kommunikációs politikával. A legjobb példa erre Bogányi Gergely, aki — mint már említettem — a Wigmore Hall vasárnapi kávékoncertjén debütált 2002-ben, majd a Wallace Collection-ban volt kamarakoncertje 2003-ban, s ebből nőtt ki az, hogy a Magyar Magic záróhangversenyén játszott a Royal Festival Hallban, a Londoni Szimfónikusokkal. Tehát ez nem úgy van, hogy valaki ismeretlenül idejön, és rögtön a Festival Hallban kezdi, lehet bármilyen jó. Ez a fajta „felépítése” egy művésznek rendkívül fontos számunkra, ami nagyon tudatos munka részünkről. Tudjuk, hogy mit miért csinálunk.
 Magyarán, adott egy nagyon tehetséges magyar muzsikus, ámde itt abszolút nincs benne a köztudatban, mert nincs menedzsere. Amíg nem lesz nemzetközi menedzsere egy művésznek, addig nagyon nehezen fog bekerülni a nemzetközi vérkeringésbe. Ez egy olyan rendszer, amibe Magyarország még nem tudott becsatlakozni. Sajnálatos, hogy a magyar művészek nagy része a mai napig saját maga képviseli önmagát. Mi ezt az űrt próbáljuk kitölteni. Megpróbáljuk elérni, hogy a művészt egy komoly szakmai ranggal rendelkező helyszín befogadja. Ezt vagy úgy lehet elérni, hogy a HCC kibéreli az adott termet és a plakátragasztástól kezdve az összes promóciós munkáig mindent megcsinálunk. Ez nagyon veszélyes és a fogadtatás is más, hisz a HCC-nek „az a dolga”, hogy magyar művészeket mutasson be. Azonban, ha azt elérem, hogy a Wigmore Hall létrehoz egy Magyar Fókuszt, amit ő saját maga kezel, tehát szakmailag és anyagilag is felvállalja a mi művészeinket, akkor elmondhatjuk, hogy ez a szakmai eseményeken való megjelenés legjobb módja.
 Mondok egy másik példát. Glasgowban a BBC Skót Szimfónikusokkal  rendeztünk egy közös sorozatot a Magyar Magic idején. Egy olyan projektet vázoltunk fel a számukra, ami Bartókról és kortársairól szólt. Elfogadták az ajánlatainkat, ami nagyon komoly szakmai tárgyalások eredményeképpen jött létre. Mindez azért volt fontos, mert a BBC a sorozat mind a hat koncertjét felvette, volt, amelyiket élőben közvetítette. Bartók Kékszakállú előadása Meláth Andreával és Fried Péterrel olyan hatalmas siker volt, hogy Londonba is áthoztuk a produkciót, a Saddler’s Wells Színházba. Róluk már megírták a skót lapok, hogy Glasgowban milyen kitűnőek voltak, így tudtunk továbblépni, így tudtuk továbbépíteni a karrierjüket. Azóta Meláth Andrea számtalanszor visszajött és rengeteg meghívást kapott. 
 Ehhez a nagyon kemény világhoz úgy kell alkalmazkodni, hogy a sok jó ajánlat közül éppen minket válasszanak. Olyan módon kell dolgoznunk, ahogy a piac itt működik, mert akkor veszik komolyan a mi megjelenéseinket. Nekem az első perctől kezdve az volt a „mániám”, hogy mi nem azért vagyunk, hogy itt élő — egyébként a közönségünkhöz szervesen tartozó — magyar embereket szórakoztassunk, hanem az itteni közönségnek akarjuk megmutatni a magyar kultúrát. Mára már egy nemzetközi, követő közönségünk van.
 Végül, nagyon fontos a kommunikáció. Hosszú munka eredménye volt, hogy eljutottunk oda, ha valaki kinyitja a Time Out-ot vagy a What’s On-t (mindkét újság naponta több száz londoni kulturális esemény között válogathat, és maga dönti el, melyiket találja közlésre érdemesnek), megtalálja benne a rendezvényeinket, mert az újság szerkesztői úgy ítélik meg, hogy a HCC rendezvényei szakmailag jelentős események.

— Az intézmény történetének eddigi legkiemelkedőbb eseménye volt a Magyar Magic. Milyen tapasztalatokat szűrtél le?

— A Magyar Magic többek között azért volt nagyon fontos, mert olyan jelentős partnereink voltak mint a Barbican, a Jewish Music Festival, a Royal Academy of Music, a South Bank, és  még sorolhatnám, akik szakmailag-emberileg elfogadtak bennünket. Velük nem akkor kezdtünk el dolgozni, mikor kitaláltuk a Magyar Magic-et, ezek a kapcsolatok már megvoltak. A legnagyobb elismerés, mikor másodszor-harmadszor is elfogadnak partnernek. Ha az ember nem dolgozik profi módon, gyorsan, becsületesen, nem válaszol egy e-mailre rögtön, nem invenciózus, többet nincs együttműködés, nem éri meg nekik sem anyagilag, sem emberileg.
 2002 tavaszán úgy gondoltam, hogy az intézet eljutott arra a szintre, hogy a sok-sok kis Hungary in Focus  után tudunk egy nagy Hungary in Focust csinálni, ebből lett a Magyar Magic. A Magyar Magic „csápjai” egész Nagy-Britanniát behálózták, tizennégy nagyvárosban voltunk jelen, több mint ötszáz rendezvényt szerveztünk. A BBC 3, a legjelentősebb angol komolyzenei rádióállomás a Magyar Magic több rendezvényét közvetítette, ami szakmailag óriási reputációt ad egy művésznek.

— A kultúra egy olyan nyelv a nemzetek között, ami összeköt. A zene különösen alkalmas erre a „híd” szerepre, hiszen nincsenek nyelvi akadályok. Milyen arányban van jelen a zene a HCC életében?

— Százalékban ezt nagyon nehéz kifejezni, a Magyar Magic-nél pedig különösen tudatosan ügyeltünk rá, hogy minden művészeti ág képviseltetve legyen, egyik se legyen többségben a másik rovására, de talán a zene a legerőteljesebb megjelenési formánk. Tagadhatatlan azonban, hogy az egyik erősíti a másikat, és az is igaz, hogy egy kiállítást – ami négy hónapig áll, és több tízezer ember látja –, nem szabad összehasonlítani egy hangversennyel.

— A Covent Garden Magazinban olvastam a HCC gárdájáról, hogy „the best team since Puskás”, azaz a legjobb csapat Puskás óta…

— Még 1999-ben, mikor elkezdtem az intézetet felépíteni, a magam számára készítettem egy felmérést arról, hogy mit tudnak itt az emberek Magyarországról. Az egyetlen név, amit mindenki ismert Puskás neve volt. Róla mindenki tudta, hogy magyar, a neve még manapság is fogalom. Ha ezt írják a HCC gárdájáról, az a legnagyobb elismerést jelenti. Ne felejtsük el, hogy a Magyar Magic-et egy 9-10 fős, szakmailag nagyon erős csapat szervezte. (Erre a munkára, amit mi végeztünk, itt Angliában több száz fős cégeket hoznak létre.) Ezt a munkát azért tudtuk így együtt véghezvinni, mert egyrészt egyenként válogattam munkatársaimat, másrészt mindenki itt nőtt fel, ismeri az itteni munkamorált, gondolkodást és szakmailag mindenki nagyon felkészült. A munkatársak mindegyike sok más brit partnerrel dolgozott együtt.

— Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

— A Magyar Magic után ebben az évben – nagyon tudatosan – „csendkúrát” írtam fel, mert egy ponton túl megüli az emberek gyomrát, ha mindig azt hallják, hogy „magyar, magyar”, olyan, mintha minden nap rántott húst ennének. Időt kell hagyni az embereknek, hogy fel tudják dolgozni az élményeket. Azokat a szálakat mozgattuk, amik már az előző évek munkájának eredményei voltak. Említhetném az Edinburgh Festivalt, ahol a Krétakör lépett fel, vagy a közelmúltban lezajlott nagysikerű finnugor hétvégénket, a Szilágyi Andor darab világbemutatóját, amit a Királyi Nemzeti Szinház stúdiójával és angol szinészekkel rendeztünk meg, a Riverside stúdióban a Közép-Európai dokuentumfilm fesztivált, és persze a házon belüli rendezvények is folyamatosan működnek. De ebben az évben nagyon sok előadást tartok és segítek —sokszor más országban is — a Magyar Magic modell megértésében. 
 A 2006-os év már ismét egy „hangosabb” év lesz, amit áthat az ’56-os forradalom 50. évfordulója. Jövőre egy roma fókuszt is szervezünk, ahol híres zenészdinasztiák fellépését tervezzük. Ezt követi egy olyan füzér, ami Bartókra (születésének 125. évfordulója alkalmából) és Kurtágra (80. születésnapjára) fókuszál.

— Végül engedj meg egy személyes kérdést. Mivel a Parlando zenepedagógiai folyóirat, az Olvasókat bizonyára érdekli, hogy tanultál-e zenét, jártál-e zeneiskolába?

— A zene hozzátartozott a neveltetésemhez. Szüleim azt mondták, hogy nyelveket és zenét kell tanulnom.  A zene egy plusz nyelv. A családunkban mindenkinek volt „tisztes” polgári foglalkozása, de mindenki játszott valamilyen hangszeren, édesapám például hegedült. Négy éves koromtól zongoráztam, előbb ismertem a kottát, mint a betűket. Móron, ahol laktunk, nem volt zeneiskola, így Bebesi Klári néni járt ki hozzám Székesfehérvárról. Bár országos zongoraversenyen ezüstérmes lettem, tisztában voltam azzal, hogy belőlem nem lesz a legjobb szólista. Tizenhét éves voltam, amikor nagyon komolyan elgondolkodtam a jövőmről, és tudtam, hogy a lényeg, hogy a zenével mindig per tu viszonyba leszek, még ha nem is teszem fel rá az életemet. Számomra mindig is a zene az összekötő kapocs a világ felé, a minden napi életem része. 
 Aki zenét tanul, meg kell tanulnia koncentrálni, memorizálni, meg kell tanulni, melyek a kiemelkedő pillanatok az életben, hogyan kell egy hosszú idő alatt kidolgozott és elért eredményt látványosan előadni, meg kell tanulnia koordinálni az egész testet. Olyan kifinomult képességeket fejleszt ki a zenélés, aminek a legnagyobb eredménye az együttmuzsikálás. Itt térek vissza arra — ami életemnek az egyik vezérelve —, hogy csak akkor lehet bármi eredményt az életben felmutatni, hogyha képesek vagyunk másokkal együtt működni. Nagy eredményeket csak közösen tudunk elérni. Mindenkinek kellene zenét tanulnia!

Kovács Ilona