Weiner László: Kamarazene mélyhegedűvel

 

Lemezismertető

 

A 20. századi magyar zenetörténet egyik legígéretesebb tehetsége, Weiner László (1916. április 9. — 1944. július 25.) szülővárosában, Szombathelyen kezdte zongoratanulmányait. Hamar nyilvánvalóvá vált számára, hogy életében az egyik legfontosabb szerepet a zene játssza majd. Középiskolás, mikor a budapesti Operaházban Kodály Háry Jánosának előadását látva úgy érezte: az élmény meghatározó fordulat szakmai fejlődésében. Ifjúi lelkesedését az 1934-ben néhány hónapig vezetett, mindez idáig csak töredékeiben kiadott zenei naplójába [Parlando 48/6 (2006): 40-44] rögzítette:

„Szinte mámorosan mentem el az Operából. […] Milyen jó lenne beleordítani a világba, hogy meghallják „Tiszán innen, Dunán túl”, meghallják, megértsék — ezt a nevet —, Kodály Zoltán.

A „Háry János” előadása ihletett e bevezető sorok megírására. Az a „Háry János”, amelyre nem is olyan régen még lenézően tekintettem. Ma már nem is tisztelem, hanem csodálom ezt a legmagasabb muzsikát. Csodálom, de nem vagyok hivatott arra, hogy méltassam. Méltassam Kodály daloló művészetét, vagy genialisan megírt „Napóleon csatáját”, amely talán a legkomikusabb hang a magyar zeneirodalomban, vagy a kórusok nagy Mesterét? Gyönge ehhez a tollam, kár volna evvel próbálkozni.

Inkább megköszönöm a nagy Mesternek és a Mester leghivatottabb tolmácsolóinak, hogy megmutatták nekem azt az utat, amelyen haladnom kell. A nagyszerű út kivilágosodott!”[1]

Fájdalmasan torzón maradt életművének ismeretében bámulatba ejtő az a tudatosság, mellyel a Háry által felsejlő utat a hátralévő alig tíz évben bejárta.

A Zeneakadémia Évkönyve szerint Weiner 1934-ben kezdte meg tanulmányait az intézményben.[2] Főtanszaka a zeneszerzés volt Kodály irányításával, de tanult többek között Ádám Jenőnél (karének), Harmat Arturnál (gregorián), Kósa Györgynél (zongora), Roubal Rezsőnél (ütőhangszerek) és Unger Ernőnél (karnagyképző) — minden tantárgyban a legjobb előmenetelt tanúsítva. Bár négy év múlva már megkaphatta volna diplomáját, ő mégis úgy döntött, hogy meghosszabbítja tanulmányait és a 4. évfolyamot kétszer megismétli, így 1940-ig volt a Főiskola hallgatója. Tehetsége karmesterként, zongoristaként és komponistaként egyaránt megnyilatkozott. Még Unger Ernő osztályának növendéke volt, mikor 1938. május 11-én Weber Oberonjából vezényelt részleteket, zeneszerzőként pedig egy évvel később, 1939-ben mutatkozott be, mikor május 22-én egy nyilvános növendékhangversenyen Adlex (Ajtay) Viktor és Lukács Pál előadták a Duo hegedűre és mélyhegedűre című kompozícióját. Első zenekari bemutatóját  Rajter Lajos vezényelte (Nyitány kis zenekarra), aki 1939. június 21-én az alábbi bejegyzést tette a kéziratos partitúrába: „Szívesen mutattam be Weiner László pompás kis nyitányát.” Az elkövetkező néhány évben számos kedvező sajtóvisszhangot kiváltó hangversenyt dirigált, többek között Händel Saul és Judás Makkabeus oratóriumait. A mindkettőben szólót énekelő Rózsa Verával Weiner László 1942. október 10-én kötött házasságot. Az esküvői tanúk Kodály Zoltán és Kósa György voltak,[3] ami ékes bizonyítékát adta az ifjú pár és tanáraik bensőséges emberi kapcsolatának. A történelem azonban sem a művészi kiteljesedésre, sem az egyéni boldogságra nem sok időt hagyott. A már életbe lépett zsidótörvények miatt a művészházaspár fellépései az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) hangversenyeire szűkültek, s Weiner hamarosan megkapta behívóját is. Kodály Zoltán közbenjáró levelet írt Weiner katonai felettesének, megkísérelve, hogy egyik legkedvesebb tanítványát megmentse a munkaszolgálattól és a keleti front borzalmaitól.[4] Erőfeszítése azonban hiábavalónak bizonyult: a hivatalos jelentés szerint az alig huszonnyolc éves Weiner Lászlót a lukovi munkatáborban érte a halál.

A torzón maradt, éppen hogy csak elinduló életművet nehéz elfogultság nélkül megítélni. Több mint ötven év távlatából, az 1994. május 2-án a Goldmark-teremben Weiner László tiszteletére rendezett emlékhangversenyről írott recenziójában Kroó György az est egyik legnagyobb tanulságának tartotta, hogy az alma materét éppen csak elhagyó ifjú Weiner kezdő komponistaként a zeneszerző-mesterség olyan magas fokára jutott el kevés fennmaradt művével, melyek messze meghaladják az első, nyilvánosságra érett kompozíciók elvárható legmagasabb szintjét is. „Hangszerismeretre, idiomatikus írásmódra csakúgy vonatkozik ez, mint a formák tiszta vonalaira, a szövésmód biztonságára és változatosságára, a zenei tematika és a hangvétel, valamint a műfaj-tradíció szorosan egymásra utaló egységére. És fel-felcsillan mindegyik műben az elhivatottságnak, a zenei fantázia működésének az a félreérthetetlen jele, amely Kodály szerint »a legszebb reményekre jogosít«”.[5]

Az oeuvre magában foglal egy nyitányt, három dalt és egy férfikarra írt kompozíciót; valamint további négy olyan művet, melyek mindegyikében meghatározó szerepe van a mélyhegedűnek. Ezek létrejöttét a kor kivételes tehetségű brácsaművésze, Lukács Pál inspirálta.

A Duó hegedűre és brácsára (1939) klasszikus mintákat éppúgy megidéz, mint Bartók hegedűduóit. Mind a négy tételt pentaton-modális hatású, kvarthangközt hangsúlyozó dallamívekből építkező témák alkotják. Az 1. tétel pulzáló nyolcadai feletti aszimmetrikus motívumszilánkoknak a váltakozó ütem ad improvizatív jelleget. A háromtagú 2. tétel játékos, ugyanakkor groteszk felhanggal rajzolja meg a kis ambitusú gyermekdalok világát. Míg a 3. tétel komoly hangvételével, tritonusz keretbe ágyazott nyitómotívumával ellentételezi az előző tételt, addig a 4. tétel a mű belső kohézióját teljesíti ki a visszatérő orgonapontos nyolcadokkal és kvartos melodikájával. A Vonóshármas — Szerenád (1938. július-augusztus) Weiner legkorábbról fennmaradt műve, mely mind formálásban, mind nyelvezetében joggal tekinthető a zeneszerző meg nem született vonósnégyesei előfutárának. A hegedű brácsa és gordonka diskurzusa vélemények-ellenvélemények sorozata, de a fugatóval induló 3. tétel hosszabb unisono szakaszaiban a konklúzió is megszületik. A Lukács Pálnak ajánlott Szonáta brácsára és zongorára (1939?) Weiner legnagyobb zeneszerzői sikerét jelentette: 1942-ben elnyerte a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium pályadíját.[6] A nyitótétel (Fantázia) három — hangvételben egymást kiegészítő — részből áll. Az Intermezzo címet viselő középső tétel rondó, míg a szonátaformájú zárótétel tartalmilag is, szerkezetében is a legösszetettebb. A Concerto zongorára, fuvolára, brácsára és vonószenekarra (1941?) nemcsak J. S. Bach 5. Brandenburgi versenyével mutat szoros rokonságot concertáló hangszereinek összeállításával és terjedelmes zongoracadenzáival, hanem — a zongora hárfát idéző arpeggiói révén — Debussy 2. kamaraszonátájára is reflektál. A „Verunak” ajánlott mű bemutatója 1942. január 26-án hangzott el a szerző, Sonnenfeld Miklós és Lukács Pál szólójával. Bár a három tétel mindegyikében megragadható a barokk modell, Weiner ebben a műben a legeredetibb és itt távolodott el a legmesszebbre a Kodály-iskola stíluskörétől.

 

Kovács Ilona


[1] Weiner László, Zenei jegyzeteim. [Kézirat, 1934], 1-2.

[2] Weiner László életútjáról és műveiról lásd Tallián Tibor dolgozatát (Weiner László 1916-1944) a zeneszerző halálának 50. évfordulójára rendezett emlékhangverseny műsorfüzetében (1994. május 2. – Goldmark-terem)

[3] Rózsa Vera szíves közlése.

[4] A levél másolatát lásd a CD lemezkísérőjében: HCD 32607, 19.

[5] A kritika a Bartók Rádió Új Zenei Újság című műsorában hangzott el 1994 májusában.

[6] A sikerről A Magyar Zsidók Lapja (1941. július 17., 6. oldal) közöl híradást „Weiner László nyerte el a Kamara-zene pályázat második díját” címmel: „A m. kir. Vallás- és közoktatásügyi miniszter ez évi zenei pályázatának kiosztása során, a kamarazene művek részére kiírt pályázatok során a 800 pengős második díjat a »Coriolan« jeligéjű pályamű nyerte el. A jeligés levél felbontása során kitűnt, hogy a díjnyertes a szombathelyi születésű Weiner László, a magyar fiatal zenészgeneráció egyik legtehetségesebb tagja.”